Simon Péter - Ősi magyar nyomok észak-amerikai indián földön

Kamasz korom óta, még mohácsi kisdiákként kezdtek az indiánok komolyan érdekelni. Aztán kb. 10 éven át Dr. Borvendég Deszkáss Sándor, írói nevén Fehér Szarvas (az indiánok között a 30-as években kutató magyar ember) személyes irányítása mellett további értékes ismereteket szereztem róluk. 1965-től, ha vakmerő és kalandos vállalkozás eredményeként is, de végső soron mégis csak a Jóisten kegyelméből, kanadai tartózkodásom során 20 éven át tanulmányozhattam tervezőmérnöki és oktatói munkaköröm hivatalos idején túli időmben az Észak-amerikai indiánok életét.

Szimbólumok között élünk. Jelképek egész rendszere veszi körül mindennapjainkat és ünnepeinket egyaránt. Tudomásul vesszük jelenlétüket, üzeneteket fogadunk be általuk, ám legtöbbször talán anélkül, hogy a mélyebb rétegekre is felfigyelnénk.

Pedig a szimbólum szerepe valójában az, hogy az emberi gondolkodás, világlátás mélyebb, összetettebb elemeinek adjon kifejeződést. Jeleket életünk megannyi terén használunk. Egy egyszerű kép valamilyen jelentéssel társul, majd a jelekből rendszer áll össze (az írott és beszélt nyelv az egyik legelemibb példája az ilyen elven működő jelrendszereknek).

A magyarság eredete szempontjából a legdöntőbb bizonyítékot az embertan (antropológia) szolgáltatja. A magyarság eredetét ott kell keresnünk, ahol olyan emberek éltek - netán ma is élnek -, mint amilyenek mi magyarok vagyunk. Ezt a bizonyosságot megszerezhetjük az alaktani jegyek összehasonlítása alapján (népszerűen: "úgy néztek ki, mint a magyarok", tudományosan: olyan morfológiai [típusbeli] jegyeket viseltek, mint a honfoglaló magyarság) és élettani jegyek kimutatásával (pl.

Magyar őseinknél a testrészekkel, az egészséggel és a gyógyítással kapcsolatos szavaink nyelvünk legősibb török rétegéhez kötődnek. Az egészséggel kapcsolatos írások sok más életmódbeli sajátosságra is rávilágítanak, így pl. a Hartvik-legendában olvashatjuk, hogy a betegségben szenvedőknek orvosságul a király "kenyeret (nem lepényt!), gyümölcsöt és illatos füveket küldött".

A csonton is nyomot hagyó pathológiai vizsgálat közel sem ad teljes képet egy lakosság egészségi állapotáról; az újabban végzett kvantitatív aminosavak vizsgálatok viszont már jobban megmutatják azt, hogy őseink milyen krónikus betegségekben szenvedtek.

Kollmann, a német embertankutató megállapítása, hogy az európai embertípus öt különböző fajtából tevődik össze. E megállapítását koponya- és csontváz-kutatások eredményére alapozza. Mind az öt változatot megtaláljuk népünkben.

Fajták, amelyek benépesítették Európát ma két ősi fajra vezethetők vissza: két rövid- vagy gömbölyűfejű és két hosszúfejű fajra. Az itt említett két faj között találjuk az ötödik változatú koponyát, a közepes méretűt, amely a fenti kettő változata.

A FÖLD HOSSZÚ ÉS ROSSZ KORSZAKÁNAK VÉGE – EZEKET AZ IDŐKET TI EMBEREK TEREMTETTÉTEK MAGATOKNAK ÉS AZ ÉGIEKNEK AZÁLTAL – HOGY NEGATÍV GONDOLATOKAT ENGEDTETEK SZABADJÁRA! BIZONY NEMCSAK A POZITÍV – DE A NEGATÍV GONDOLATOK IS MEGVALÓSULNAK – HELYTÁLLÓ TEHÁT AZ ÁTOKRA VONATKOZÓ KÖZMONDÁSOTOK!

AZ ELMÚLT TÖBB SZÁZ ÉV EGY TÖMEGKÁBULAT VOLT – NAGYHANGÚ EMBEREK KIKIÁLTOTTAK ESZMÉKET ÉS ROHANTATOK UTÁNNUK – MINT A BIRKÁK!

HA AZ LEJÁRT TALÁLTATOK EGY ÚJABB HANGOS EMBERT – DE KÖZBEN EGYRE JOBBAN ELTÁVOLODTATOK AZ IGAZI LÉNYETEKTŐL – A LELKETEKTŐL!

Sok hangszerünket elfelejtettük - el kellett felednünk, - mert ősi ázsiai kultúránk részei voltak, s mint ilyet a nyugati kultúra felvétele feledésre ítélt (rovásjeles írásunkkal, őskrónikáinkkal és gesztáinkkal együtt). Feledésbe merült a legtöbb hangszerünk egészen addig, míg lényegében ugyanezek a hangszerek évszázadokkal később nyugati "szűrőn" átjutva, néha kisebb változáson átesve ismét eljutottak hozzánk. Ekkor már ugyanis "szalonképesek", hisz a nyugati kultúrából "származnak".

Őseink ruházatukban az ázsiai ruhadarabokat hordták és azokat fejlesztették tovább, így Európában egyedülálló viselettel jelentek meg.

Ruhadarabjaink ősi formában Magyaroszágon a mai napig fellelhetőek és megújított változatukban szerte a világon elterjedtek.

A művelt Európa, majd a többi földrészek ugyanis nem a rómaiak és a bizánciak tógáit vagy a germánok szőr- és állatbőr öltözékét, hanem a magyarok viseletét vették át.

Az ősmagyar konyha eleink honfoglalás kori és az előtti általános ételeit, italait, gasztronómiai szokásait, hagyományait foglalja magában.

Őseink állandó szálláshelyein üstben, bográcsban és kemencékben főztek-sütöttek, amikor azonban úton voltak vagy állataikkal távolabb éltek állandó szálláshelyüktől "kővel főztek", hiszen üstjeiket és cserépedényeiket nem tudják lovon szállítani.

Tűz csiholására viszont mindig volt tarsolyukban tűzszerszám (tapló és tűzkő vagy acél).

Őseink elsődleges itala természetesen a tiszta víz volt, de ezenkívül kedvelt italok voltak még az alábbiak.

A kumisz

A kumisz az ősmagyarság híres, édeskés, enyhén szénsavas, alkoholos itala, mely az összes Belső-Ázsiai népnél elterjedt és kedvelt.
A kumiszt kancatejből készítik erjesztéssel. Minél tovább hagyják a kumiszt az erre a célra kialakított bőrtömlőkben érlelődni, annál magasabb lesz az alkohol-, tejsav- és szénsavtartalma, míg cukortartalma csökken.