Magyar őseinknél a testrészekkel, az egészséggel és a gyógyítással kapcsolatos szavaink nyelvünk legősibb török rétegéhez kötődnek. Az egészséggel kapcsolatos írások sok más életmódbeli sajátosságra is rávilágítanak, így pl. a Hartvik-legendában olvashatjuk, hogy a betegségben szenvedőknek orvosságul a király "kenyeret (nem lepényt!), gyümölcsöt és illatos füveket küldött".

A csonton is nyomot hagyó pathológiai vizsgálat közel sem ad teljes képet egy lakosság egészségi állapotáról; az újabban végzett kvantitatív aminosavak vizsgálatok viszont már jobban megmutatják azt, hogy őseink milyen krónikus betegségekben szenvedtek. Mivel pl. a csonton is nyomot hagyó többnyire áttétes karcinóma a X. században is közel ugyanolyan arányban fordult elő, mint manapság, ebből azt a következtetést kell levonni, hogy a primer előfordulása is ugyanolyan lehetett, mint ma; annak idején más karcinogén anyagok kerültek a szervezetbe, mint manapság. Ugyanez a megállapítás érvényes az aminosav-vizsgálatokkal kimutatható diabetesre (cukorbetegségre), az arthrosisokra (nem gyulladásos krónikus izületi megbetegedésekre) és a nephropathiákra (vese eredetű megbetegedésekre). A következőkben a tejesség igénye nélkül őseinknél is előforduló néhány betegséget és gyógymódot említünk meg.

- Szembetegségek. Itt utalnunk kell a korábbiakban már tárgyalt "halotti szemüvegekre", amelyek nem rituális célokat szolgáltak, hanem akik ezt az életben is viselték, azoknak a sírba is a szemükre tették ezeket, hogy a amíg a túlvilágra eljutnak, addig is lássanak. Ezek a bronz- ezüst- vagy arany szemüvegek dioptriáknak megfelelő nagyságú és sűrűségű lyukakkal voltak ellátva; az ilyen szemüvegeket tengelyferdülés gyógyítására napjainkban Svédországban szabadalmaztatták. Az orchoni feliratokban sok szemmel kapcsolatos betegségről (vakságról, gyenge látásról) olvasunk; az összes ezzel kapcsolatos szó török eredetű (szema=szem, kancsik=görbe, vak=vak stb.). Ősi magyar hiedelem szerint a férfiak a szembetegségek megelőzésére "féloldali" fülbevalót viseltek. Ősi szójárásunk a "szemet szúr" vagy az "úgy lefutott, mintha szemét vették volna".

- Fül- orr- és torok betegségei régi előfordulása természetes. A Nádor-Kódexben olvassuk, hogy "fülükön gennyedtség foly ki". Honfoglalás kori sírokból két belső-ázsiai típusú fülkanál került elő. Gyakori a csontvázakon a szájpadláshasadék, a homlok-, arcüreg-és csecsnyúlvány-gyulladás.

- A fogak betegségei jól nyomon követhetők, mivel a fogak a sírokban jól megmaradnak. Mivel honfoglalóink gabonáját durvábbra őrölték, mint manapság, ezért a fogak abráziós - öntisztulási - felszíne a mainál nagyobb volt, ez csökkentette a fogszuvasodás (caries) lehetőségét, ugyanakkor őseink fejlett ételkultúrájában nem játszott fontos szerepet az édesség. Ételeiket - akárcsak más belső-ázsiai nép - az ősmagyarság is mézzel édesítette. Az átlagos 3-4%-os előfordulású caries a nőknél - a terhesség és az édességnek nagyobb mértékű fogyasztása miatt - ennél magasabb volt. Őseink használtak fogkefét (miszvakot), a carieses fogakat szakszerűen eltávolították, amit a kevés foggyökérgyulladásos fogmeder bizonyít. Már Kr. előtti IV. századból származó, a Krim-félszigeti Kul-obából származó szkíta aranyedényen az látható, amint egy szittya harcos fogat húz, a másik pedig társának lábsebeit kötözi be.

- Sebészeti beavatkozások. A honfoglalás korában sérülések - traumák - éppúgy előfordultak, mint manapság. A honfoglalás kori sírokból előkerült nyílt töréses hosszúcsontok nagy része kalluszosan gyógyult; a sebeket nyilván fertőtlenítő, érzéstelenítő és fájdalomcsillapító füvekkel kezelték. A nyílt törések dislokációját (rövidülését és tengely-eltérését) korrigálták, amit a kalluszos gyógyulás mellett a sequesteres felszínek is bizonyítnak.

- A trepanáció - koponyalékelés. Őseinknél négyféle terpanáció (koponyalékelés) létezett: 1. Sebészeti beavatkozás, ahol a koponyaboltozat mindhárom rétegét (tabula externa, diploae és tabula interna) átvágták és a sérül koponya-részt kivették; 2. olyan homloki és nyakszirti koponyaboltozat-részek eltávolítása, amelyek feltehetően gyógyítási céllal készültek. A bizánci és a belső-ázsiai agykamra-elmélet alapján őseink minden bizonnyal tudták, hogy a "krónikus fejfájás szelleme" a homloki, az "epilepszia szelleme" pedig a nyakszirti részben foglal helyet. Ilyen esetekben az agy mennyiségi növekedése ("jóindulatú tumor") következtében beállt agynyomást a fölötte levő koponyaboltozat-rész eltávolításával csökkentették és a betegséget meggyógyították.

A csontszélek kalluszosan gyógyultak, arra záródásuk idejére fémlapot vagy más kemény tárgyat helyeztek; 3. olyan sebészeti beavatkozások, amelyek a koponya külső rétegének és a diploaenak "égetésével" a diploae-ereket szűkítették (ezt a laikusok "jelképes terpanációnak" nevezték); 4. Ez a beavatkozás az öreglyuk - a Foramen occipitale magnum - területére szorítkozott.

Halott, életében epilepsziában szenvedett egyének öreglyuk-tájékáról csontdarabot vettek ki, azt megszárították, megőrölték, majd rituálisan "antiepileptikumként" használták. A koponyalékelés mesterségét pásztoraink a juhok kergekórjánál (coenurosis) e századig alkalmazták. Ezekből a sebészeti beavatkozásokból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az ős- és honfoglaló magyarok a korabeli európai ismereteket jóval túlhaladó tudással rendelkeztek.

- Gyulladásos sebek kezeléséról csak belső-ázsiai analógiákkal rendelkezünk. Mai belső-ázsiai népek e betegségeket sajátos füvekkel és azokból készített folyadékokkal kezelték.

- Terhesség, szülés, szoptatás. A magyarságnak az állatőstől és a növényvilágtól való származási mondavilága a Fehérlófia, a Tehénfia, a Medve Jankó, a Virág János, a Borsszem Jankó és a Babszem Jankó típusú mesékben maradt fenn. Az állattartó népek jól ismerték a fogamzás, az ivari működés, a terhesség és a szülés minden részletét, ezért az exogámiát alkalmazták; nagycsaládon vagy nemzetségen belül nem házasodtak. A házas életük tiszta volt. A szülés a belső-ázsiai népeknél szokásos "kapaszkodó-támaszkodó" helyzetben történt; lélekfának nevezték azt a fát, amelybe a szülő nő kapaszkodott.

- Egyéb betegségek között megemlíthetjük a fertőző betegségeket, amelyekről csak ősi szavaink tanúskodnak. A csont- és mozgásszervi betegségeket a sírokból előkerült csontanyagokon jól tudjuk regisztrálni; alig van különbség a ma és a honfoglalás kora között. Az anyagcsere-betegségek között igen ritka az angolkór (rachitis) és a krónikus izületi megbetegedés, ami az egészséges életmódra és főleg a száraz szállásra utal. Ebből is bizonyosságot nyer, hogy ama "veremházakban" őseink sohasem laktak, hanem abban éléskamrájuk, konyhájuk és jégvermük volt.

A népi gyógyászatban azóta is használatos sok belső-ázsiai gyógymód, mint a cseresznye szárából főtt tea a vesebántalmak ellen, a fenyőfa főzete visszérgyulladáskor és reumánál, a tölgyfa-levelének teáját pedig magzatelhajtónak szolgált.

A búza szalmáját szemölcsre, a fokhagymát a fájós fülre, a savanyú káposztát a megrándult ínra a len megtört magját pedig a tályogra tették. A farkasalma levelét sebre tették, a kutyatej elszáradt nedvével a leányok mosakodtak, a vérhullató fecskefűvel szemölcsöket gyógyítottak, a szamártövisből készült főzet szamárköhögésre és a kőrisbogár főzete a veszettségre volt foganatos.