BIZONYÍTOTTNAK TEKINTHETŐ E A SUMÍR-MAGYAR ROKONSÁG?

A sumír és magyar nyelv közötti tömeges nyelvtani megfelelőség, amint azt Oppert és Lenormant már régen látta, hozzávéve az utóbbi időben történt megállapított nagytömegű szótári megegyezéseket, az elfogulatlan tudósok számára tisztán mutatja, hogy ez a rokonság valóban fennáll. De erős érzelmi tényezők, tabuk és előítéletek, az átlagos tekintély jól ismert konzervativizmusa ennek a ténynek elfogadása ellen harcolnak. Ennek a magatartásnak is megvan a maga magyarázata.

 

A tudósnak védeni kell az ő szakterületének határait a képzetlen, be nem avatottakkal, a felelőtlen holdkórosokkal, lelkiismeretlen laikus hasznot hajhászó vagy nyilvános szereplésre törekvő emberekkel szemben. Sajnos ez a konzervatív rosszindulat, amelyet sokszor valódi forradalmi jelentőségű gondolattal szemben is tanúsítottak súlyos károkat okozott. A tudomány területe bővelkedik ilyen szégyenletes példákkal.

Olyan zseniális embereket, akik bebizonyított felfedezésüket a tudósok tekintélye elé bocsátottak, - mint pl. Boucher de Perthes is, a történelem előtti ember szerszámainak a felfedezőjét - nyilvánosan kigúnyolták, sőt az ő idejében élő nagyok még csalással is megvádolták.

 

Ugyanez történt De Santolával, a történelem előtti barlang-festmények felfedezőjével.

 

Grotefend, aki az ékírás rejtélyét megfejtette, sohasem volt képes keresztülvinni, hogy értekezése megjelenhessen. A göttingai akadémia, ahova értekezését benyújtotta, visszautasította annak kinyomtatását. Negyven évvel a szerző halála után - az akkor elutasított kéziratot újra elővették és úgy dicsőítették a szerzőt, mint aki az asztrológia tudományában fordulópontot jelentett. Az ő életében élő tudósok nem hittek neki és nem voltak hajlandók meghallgatni sem. A zseniális Mendel egész életén át hiába írt és beszélt. Csak halála után ébredt rá a tudományos világ arra, hogy Mendel megállapította az átöröklés régóta keresett törvényét. Schliemannal, aki kiásta Tróját, igen rosszul bántak, és Semmelweist, aki a gyermekágyi láz kórokozóját felfedezte, úgyszólván a halálba kergették irigyei, kollégái. Semmelweis már régen bebizonyította, hogy a gyermekágyi lázat infekció okozza. Megcáfolhatatlan, kézzelfogható bizonyítékokat hozott fel: az ő tisztán tartott kórtermében nem volt halandóság, a szomszédos kórtermekben pedig az anyák szinte csapatostól haltak meg. A hatóságok vállat vontak, elhatározták, hogy nem fogják elfogadni a tételt, bármennyi emberéletbe kerül ez.

A tudós tekintély visszautasítása szinte megszokott útja az igazságnak, de ez semmi esetre sem bizonyíték az igazság ellen.

Mint mindig, itt is akad egy kisszámú tudóscsoport, amely semmitől sem fél, megérti az igazságot és támogatja azt. Számuk az idő múlásával egyre nő. Az ilyen tudósoknak a kvalitásától és bátorságától függ, hogy mennyi idő telik el az igazság bizonyításától az igazság elfogadásáig.

Közben vizsgáljuk meg a sumír-magyar rokonság elfogadása ellen felhozható komolyabb érveket.

 

Az első ilyen, hogy a sumír nyelvben igen sok hiányosság van, amely az összehasonlítást megnehezíti. Ez igaz. De ami nehéz, az még nem lehetetlen. Az a tény, hogy a sumír nyelvben több tájszólás található, bizonyára nehezebbé teszi a probléma megoldását, de ez természetes. Nem kell addig várnunk, míg ezekre a tájszólásokra vonatkozó összes bizonytalanságot, kiejtésbeli törvényeket az egyes szavak megfelelőinek problémáit megoldják és felderítik. Ez nagyon hosszú ideig tartana. Nem kell addig várnunk, míg a tudományos világ megegyezik abban, hogy az egymástól teljesen különböző néven nevezett jeleket hogyan kell olvasni. Most azt mondjuk, hogy a sumír "AB" jelet "ES"-nek kell olvasni és ez "házat" jelent. Ez így lehetetlen a hosszú sumír történelem egy bizonyos időszakában, de mindig így volt-e? Én merem állítani, hogy valamikor, ez az "AB" jel "AB"-nak hangzott, tehát mindkettőnek megvolt a magyar megfelelője. Az "AB" megfelel a magyar "ÉP" szógyöknek az ÉPÍT, ÉPÜLET szavakban, - míg az "ES" kiejtésű szó a magyar "HÁZ" szónak.

 

Javasoljuk, hogyha bárhol és bármikor, bármelyik nyelvjárásban, vagy szakmai kifejezésben olyan szót fedezünk fel, amelynek megvan a megfelelője a régi, vagy az új magyar irodalmi nyelvben, vagy pedig megfelel valamelyik magyar nyelvjárás egy szavának, ezt a felfedezésünket adjuk hozzá a sumír- magyar megfelelő, azonos szavak gyűjteményéhez. Az akkád kölcsönszavakat is figyelembe kell venni: ezek is fontos mutatói a történelemnek. Ha ezután később, a sumír kutatások során, olyan kényszerítő okok merülnek fel, hogy a kérdéses szót a sumír szótárból törölni kell, akkor elejtjük azt a megfelelő szót, de nem kell sietnünk vele. Az utókor majd ki fogja igazítani a mi tévedésünket, - de ez nem fogja megcáfolni a fő tételünket.

A sumír magyar összehasonlításnak egyik legjellegzetesebb akadálya, - amint azt egy kiváló nyelvész megállapította, - hogy "nagyon veszélyes egy ötezer év előtti halott nyelvet egy olyan élő nyelvvel összehasonlítani, amely írásban csak öt évszázaddal ezelőtt jelentkezett."

 

KÖVETKEZTETÉS, BEFEJEZÉS

Erre csak azt válaszolhatjuk, hogy az első általunk ismert, összefüggő, magyar szöveget Krisztus után 1200 körűt írták, tehát kb. 750 éves. ( Egyes szavak és sok név ismeretes már régebbi latin nyelvű szótárakból.) De igen lényeges lehet az, hogy még a legrégebbi szövegek is tökéletesen érthetők, és a ma beszélt magyar nyelvtől nem nagyon távolodtak el. Ennek az oka az emberiség e fajtájának erős konzervativizmusával magyarázható. Másrészről pedig, hogy az általunk ismert sumír irodalom zöme, a Kr. előtti második évezredből származik. A közöttünk lévő időbeli távolság és a legelső magyar írásbeli okmány közötti távolság nagyjából háromszor olyan nagy mint amennyire a nevezetes halotti beszéd a mai beszédünktől különbözik. Nehézségek felmerülhetnek, de ez nem lehet az ok arra, hogy bennünket teljesen elrettentsen.

 

A professzionista nyelvész, - még ha elég mentes volna is a begyöpösödött ítéletektől, - hogy a mi érvelésünket meghallgassa, - minden valószínűség szerint vonakodna elfogadni azokat a számos fonetikai változásokat, amelyek a sumír magyar nyelv között lehetségesek. Nehéz lehet például elfogadni, hogy egy sumír "B" betű; illetve hang, vagy teljesen változatlanul maradt meg a megfelelő magyar szóban, vagy pedig P, V, vagy F betűvé változott, de sohasem változott D-re vagy T-re, de itt fel kell hívnunk a nyelvész figyelmét arra, hogy a magyar nemzetnek rendkívül viharos történelme volt. Tudjuk, hogy ezer évvel ezelőtt 7 törzsben és 108 nemzettségben éltek. Valószínűleg különböző nyelvjárásokat is beszéltek A bizánci kútfő szerint a régi magyarok két különböző magyar nyelvet beszéltek. Több mint valószínű, hogy a sumír- szittya nyelvi örökség különböző dallamú szűrőkön került nyelvünkbe.

Tudjuk, hogy a B-P, változása már előfordult a sumír BAAR, "fehér, fényes" szóban, ami PAAR alakban is megtalálható. Lehetséges, hogy a régi magyarok egyik csoportja ennek a szónak a megfelelőjét mint VERŐ használta, - míg a másik csoport FEER, FEHÉR alakban. Az irodalmi nyelv elfogadta mind a kettőt egészen kicsiny eltéréssel, - FEHÉR és VERŐ, fényes és napsugár: verőfény.

 

El kell ismernünk azt is, hogy az egyszótagos sumír nyelv sok tévedésre adhat alkalmat, és hogy egyes megfelelések véletlenek is lehetnek, - az azonban nyilvánvaló, hogy mindaz, amit felhozhatunk nem lehet merő véletlen, vagy csupán tévedés. A sumír szógyökök és a magyar leszármazottaik biztos megfelelőinek százalékaránya sokkal több mint egész szókincsünk - legkevesebb 5 százaléka, amit két nyelv rokonságának megvizsgálására elégségesnek tartanak.

Az egyes szavak megfelelősége világos, nemcsak olyan kultúrfogalmaknál, amelyek kölcsönözhetők, de főképpen a két nyelv szókincsének alapszavaiban. Ámbár még sok szakértői és kutató munkára van szükség, mindenki aki képes arra, hogy új bizonyítékok alapján új ítéletet hozzon, - annak már most el kell ismernie, hogy az ősi sumír nyelv és az élő magyar nyelv rokon.

 

Ennél a pontnál, miután eljutottunk eddig, azt mondhatnám, hogy már eleget beszéltünk. Most pihenjünk egy kicsit. Függetlenül attól, hogy sikerült-e meggyőznünk az olvasót, vagy sem, egy szép napon az igazság ki fog derülni. A tudomány óriási léptekkel halad előre és ennek a gyakorlati érvényesülése a nyelvi kutatás terén még az elején tart. Nemsokára a világ nyelveinek az összes szókincsét komputerbe fogják betáplálni, és a rokonsági fokot matematikai pontossággal fogják megállapítani.

Oppert az ő kíméletlenül támadott elméletének az elbírálását a jobban informált utókorra bízta. Én is az utókorra bízom saját ügyemnek az elbírálását, amely majd számítógéppel dolgozik: Áldás rájuk.

Mindazokat, akik még most nem akarják a sumír - magyar rokonság tényét elismerni, - a holnap nagy automatizált agyvelejére bízom. Azoktól most itt búcsút is veszek.

 

Azokat azonban, akik bátrak ahhoz, hogy már most higgyenek nekem, - meghívom, hogy olvassák tovább a könyvet.

Köszönöm kedves olvasó, hogy követett engem az ősi Szkithia sűrű rengetegében és veszedelmes mocsaraiban. Szeretném remélni, hogy nem vezettem félre. Miként a fehér szarvas a legendás vadászai kergettek valami fényest, szépet, baljóslatú bozót és mérges gázok között, úgy keressük mi is a gonoszok erői által elrejtett történelmi igazságot.

A csodaszarvas több volt mint egy egyszerű szarvas, és a magyarok sumír eredetének az igazsága több mint egyszerű igazság. Történetesen nagy igazságos ügy is, amelynek vissza kell adnia egy sokat szenvedett nemzetnek a helyét a nap alatt, a jogát az élethez, amelytől oly sokáig meg volt fosztva.

 

Kedves olvasó, ha Ön az emberiségnek ahhoz a fajtájához tartozik, aki még hisz azokban az elvekben, amelyet Sir Launcelot of the Lake és az ő királya, Arthur, hirdetett meg, akkor őszinte szívvel Önhöz fellebbezek, és kérem, hogy segítsen a magyaroknak.

 

Századok rágalmai rombolták le a nyugati világban a magyarokról alkotott képet. Különböző hatalmak voltak érdekelve, hogy kiszívják a magyarok vérét, hogy a magyar javakat elrabolják és a magyarokat rabszolga munkára használják fel. Ezek érdekelve voltak és vannak abban is, hogy a magyarokról alkotott kép olyan maradjon, hogy Ön és az Önhöz hasonló emberek ne törődjenek azzal, hogy mi történik Magyarországgal.

És ezt mesterien hajtották végre. Először azt mondták, hogy a magyarok Közép-Ázsiából jöttek, teljesen idegenek Európában és nem tagjai az Indo-európai nyelvcsaládnak. Senki sem mondta azt, hogy a szittya nyelvcsalád rokon az indo- európaival és hogy a magyarok szittyák.

Beszéltek azonban a magyarok nomád hordáiról. Arról hallgatnak, hogy nem nomádok voltak, hanem menekültek, akik új hazát kerestek, és hogy nem éltek hordákban, hanem szigorúan jó eredménnyel szervezett törzsekben.

 

Az iskola könyvek és az enciklopédiák tele voltak égetni való történetekkel a "vad és kegyetlen" magyarokról. Nem beszéltek arról, hogy a lovas magyarok cseppet sem voltak vadabbak és kegyetlenebbek, - se kevésbé bátrak, - nem kalandoztak többet, mint a korukban élő viking világhajósok.

Arról sem beszél senki, hogy a "kegyetlenség és barbárság" kifejezés arra az antropológiai (fejlődési) időszakra vonatkozott, amikor még az írás nem volt ismeretes, és hogy ezeket a kifejezéseket a kilencedik-század magyarjaira jogtalan alkalmazni. Annál is inkább, mert a magyarok a Duna (Ister) partjára a saját írásukkal jöttek.

 

Talán jobban meg fognak engem érteni olvasóim, ha ismertetem a magyar rovásírás valódiságának elismerése körül kialakult harcokat.

Kérem vizsgáljuk meg együtt egy kissé jobban a dolgot. Ismeretes, hogy sok szittya nép írástudó volt, ilyenek voltak a hunok, avarok és türkök. Ezeknek saját írásuk volt, bár viszonylag kevés emlék és okirat maradt fenn.

 

A magyar krónikákban a régi történeti iratokban visszatérő kérdés, hogy milyen volt a magyarok szittya írása. Bonfini Mátyás királynak olasz krónikása a tizenötödik században azt mondta erről az írásról, hogy rendszerint fába róják, és egynéhány jel segítségével igen sokat fejez ki.

A latin írásnak az elterjedésével az ősi pogány írás feledésbe merült. Úgy látszik, hogy a tizenhatodik század folyamán elég jól ismerték, ezerhatszáz körül már ritkaság számba ment. A következő században néhány egyházi ember, katolikus és protestáns is, feljegyezték és leírták ennek az ősi írásnak a jegyeit és szabályait az utókor számára. Ezt az írást szittya, hun, vagy székely írásnak nevezték: székelynek azért, mert legtovább Erdélyben a magyarul beszélő székelyek, vagy szikul nép hazájában maradt fenn. Az egyházi férfiaknak ezekből a feljegyzéseiből tudjuk, hogy ezt az írást balról jobb felé kellett olvasni és egyes magánhangzókat ki lehetett hagyni. Hosszabb szövegeket "bustrophedon-ban" írtak (az egyik sor balról jobbra, a következő sor jobbról balra haladt.)

 

A következő XVIII. - XIX. században divatba jött és jövedelmező volt, hogy mindent lekicsinyeljenek, ami a magyar történelemben érték volt, - az okait ennek már elmondtam. Így hát ezeknek a szegény jó szerzeteseknek és lelkészeknek a szavahihetőségét és feljegyzéseik valódiságát kereken megtagadták.

 

Az indokolás az volt, hogy miután szittya rokonság nem létezik, és miután a magyar nyelv szerintük primitív, artikulátlan lapp nyelvvel van rokonságban, a magyaroknak a régi időben "nem is lehetett" saját írásuk. Árpád népe barbár hordákból állott. Ha megengedték volna, hogy volt saját írásuk, akkor el kellett volna ismerniük, hogy civilizált népek voltak. Ezt pedig a tudós cég nem volt hajlandó megtenni. Így hát a tudományos hatóság "elhatározta", hogy a régi magyaroknak nem volt írásuk, - pont! Minden ezzel ellentétes bizonyítékot ostobaságnak vagy szándékos csalásnak bélyegeztek. Azt a ravasz mesét híresztelték széltében-hosszában, hogy nyilvánvalóan valamelyik soviniszta lelkész (protestáns) találta ki, visszaélve héber nyelvtudásával. A többiek, akik lemásolták, beleértve a ferencrendi barátokat is, - bolondok voltak.

 

Ennek a hivatalosan képviselt álláspontnak az ellenére a rovás írás valódiságának a hihetősége ismételten felmerült, újra meg újra felhozták, akik hittek benne, és akik újabb bizonyítékokat találtak a régi téglákban, és egy régi templom mennyezetén. Sőt meglelték a régi írás hű másolatát egy olasz tiszt hátrahagyott írásai között is. Aki a XVI. században dolgozott Erdélyben és aki a régiségek iránt érdeklődött.

 

A hivatalos tudós világot ez sem győzte meg. Sebestyén Gyula egyike a hívőknek a rovás írásból értekezést írt és elküldte egy példányát W. Thomson-nak, a régi török runák híres megfejtőjének. A dán tudós az értekezést a könyvtárában helyezte el. Ismeretes volt, hogy a magyar pásztorok az állatokra vonatkozó nyilvántartásukat és elszámolásukat pálcákra róják. A régi számjegyeket megőrizték, de a betűket már elfelejtették.

Az egyik hívő a századforduló táján egy olyan gazdára bukkant, aki azt állította, hogy ő a régi írás betűit az apjától tanulta. Ez nagy feltűnést keltett. Az akkori kor legkiválóbb magyar szobrászát Fadrusz Jánost megbízta a magyar állam egy szobor elkészítésével. ő el is készítette a szobrot és a feliratot rá magyar rovásírással véste. Ez feldühösítette az akadémiai köröket.

 

Egy tudós társaság keresztkérdések alá vette a gazdát, aki bevallotta, hogy nem az apjától, hanem egy tanítótól tanulta a rovásírás betűit, mert az apja csak a számokat tudta.

A tudós társaság diadal ünnepet ült: íme tiszta csalás az egész! Ennek az ostobaságnak véget kell vetni. Azokat, akik a régi írás valóságában még hittek, a tudományos közlemények kegyetlenül megtámadták. Különösen rosszindulatú volt a támadók közül egy L. Réthy nevű ember, a már ismertetett bécsi iskola tanítványa.

Elrendelték, hogy Fadrusz János a nevetséges, kompromittált feliratot a szoborról törölje le. A szobrász beleőrült.

 

Úgy látszik a rovásírás ügye alaposan el van temetve. De az igazságnak megvan a maga ellenállhatatlan útja, hogy valahogyan napfényre jöjjön, kerüljön. Egy fiatal német tudós, 1913-ban a Fugger család irattárában egy XVI. századból származó kéziratot talált. Ez H. Dernschwam naplóját tartalmazta, aki abban az 1853. évben tett isztambuli látogatását írja le.

Dernschwam akkor a szultán istállójának a márvány falán valami egészen különös feliratot talált és azt pontosan lemásolta. Babinger a kéziratot publikálni szándékozott, feltételezve, hogy a felirat régi turk írás s azt egy szakértőhöz, Thomsonhoz küldte. Thomson azonnal észrevette, hogy az nem török írás. Elővette Sebestyénnek a tanulmányát és összehasonlította az írásokat. Az 1515-ben kelt felirat magyar nyelvű volt.

 

Székely Tamás lovász, a régi rovásírás jeleivel, amelyek a jó klerikus egyházi emberek abc-jétől csak igen kevéssé különböztek, azt írta le, hogy ő itt járt a magyar király küldöttségében, amely Szelim szultánt kereste fel. Azt írta fel a falra, hogy nagyon sokáig kellett várakozniuk, míg a szultán elé jutottak kihallgatásra.

 

Az unatkozó lovásznak ez az üzenete az írás hiteles voltának a kérdését eldöntötte. Nyilvánvalóvá tette, hogy az egyszerűbb emberek, - akik a latin betűket nem ismerték, ismerték a régi írást és használták is azt. A német Babingert és a dán Thomsont igazán nem lehetett magyarpárti elfogultsággal gyanúsítani.

 

Ezután már a Tudományos Akadémia is kapitulált, és Sebestyén könyvét közreadta és mindazokat a hiteles bizonyítékokat is a régi magyar írásról, amelyek addig ismertek voltak.

A tragédia csak abban volt, hogy az elismerés későn érkezett, Sebestyén könyvét ugyanis az első világháború idején adták ki. A legjobb tudomásom szerint az Egyesült Államokban összesen csak két példány van belőle.

Maga az a tény, hogy a magyarok a IX. század elején írást hoztak magukkal mindennél világosabban mutatja, bizonyítja, hogy ők már régen túljutottak azon a fejlődési lépcsőfokon, amelyet vadságnak, barbárságnak neveznek, - még akkor is, ha nem volt köztudomású ez. Még a szakemberek sem tudtak róla. Mikor egy alkalommal a híres orientalista szakértővel kezdtem a magyar rovásírásról beszélni, mosolygott, olyan türelmesen mutatva, mintha a Mars bolygón élő kicsi zöld emberekről hallana valamit.

 

Amit az emberek az ő embertársaikról tudnak, vagy nem tudnak, befolyásolja az érzelmeiket és cselekedeteiket, amelyeket századokon keresztül az elnyomott Magyarországról festettek, az hamis torz kép volt, és a világháború utáni békeszerződésben bosszulta meg magát... Függetlenül az általános háborús bűnösségtől, vagy minden más szempontból is egyetlen országot, egyetlen nemzetet nem téptek oly kegyetlenül darabokra, csonkítottak meg és ítéltek halálra a békeszerződések félrevezetett, rosszul informált diktátorai, mint a magyart.

 

Minden nemzetnek joga van az önbecsüléshez. Az a nemzet, amely nem becsüli meg a maga múltját, nem méltó a jobb jövőre sem. Az ifjúsághoz szólok elsősorban, és azokhoz, akik szívükben fiatalok, akik az emberiség jövőjét építik. Építsék úgy, hogy a sumírek és szittyák utódainak, leszármazottaiknak, a magyaroknak is helye legyen a nap alatt. Nemes dolog igaz ügyért harcolni. Az igazság a tudomány világában is az emberiség legértékesebb kincse.

 

Ajánlom ezt a könyvemet, akik segítenek, s akik a világ legkülönbözőbb részén élnek, harcolnak és meghalnak az igazságért és a szabadságért.

Houlton, Maine 1966

Bobula Ida

 

SUMIR MŰSZAKI TUDOMÁNYOK

ŐSI MEZOPOTÁMIAI RÉGÉSZETI LELETEK VIZSGÁLATA Írta: Dr. Bobula Ida Washington: 1960

 

Bevezetés

 

Az elmúlt száz év alatt odaadó régészek ásatásai újra feltárták az emberiség első nagy civilizációjának eltemetett emlékeit Mezopotámiában. Egy elfeledett nép arca jelent meg négy évezred távlatából. De miután elismerték, hogy e néphez fűződik a leírt szó óriási találmánya, a keletkutatók nem tudtak megegyezni nevüket illetően. Francia tudósok észrevéve, hogy ez az a csoport, melynek közvetlen örököseit a bibliában káldeusoknak hívják, ezt a nevet kezdték használni az újra felfedezett népre.

Később sok tudós az akkád nevet használta, de a közöttük zajló élénk vita után, melyben némelyek előbb még e nép létezését is tagadták, majd később elfogadták, közmegegyezés született, hogy nevezzék őket sumíroknak.

 

A sumírok felfedezése sok meglepetést okozott; anyagi és erkölcsi civilizációjuk, a feltárt dokumentumok fényénél sokkal magasabbnak tűnt, mint az egy ilyen ősrégi csoporttól elvárható volt. Az a kevés tudós, aki felismerte a sumír teljesítményt az évezredes távolságon át, a nehezen megfejthető írás és a titokzatos ragozó nyelv ellenére; félreérthetetlen módon fejezte ki csodálatát. Stephen Langdon, a "Cambridge History" első kötetében írja, hogy az emberi civilizáció a sumírokkal kezdődik és ők voltak valamennyi ismert korai nép között a legtehetségesebbek és a legemberségesebbek. És valóban a sumírok tehetségesek voltak. Kétséget kizáróan nekik köszönhetjük az ékírás feltalálását, melyből kifejlődött a föníciai abc és az írás alapelve, aminek segítségével az ember embertársaihoz szólhatott korokon keresztül.

 

Azt is tudjuk, hogy a sumírok nem voltak ellenségesek. Bár néha kénytelenek voltak megvédeni hazájukat a barbár támadásoktól, nem voltak rosszindulatúak másokkal szemben. A természet pontos és melegszívű megfigyelői voltak, energiájukat az emberi élet szolgálatára irányították a természet pusztító erőivel szemben. Öntözési rendszerük, melyet Kr. e. a 4. évezredben fejeztek be, példátlan gazdagságot hozott és . megszabadította a "borotvált fejű népet" az ínségtől. Sir Leonard Woolley, az ősi Úr felfedezője, a sumírokról írt könyvében (1928) így fejezte ki a "sumír jogalapot": ha van nép, melyet a civilizáció "ős okának" lehet tekinteni, a sumír nép az.

 

A Kr. e. 3. évezredből származó sumír helyszíneken Tello, Warka, Nippur és különösen Urban végzett ásatások felfedték néhány technológiai eljárásunk ősi voltát. Radiocarbon vizsgálatok segítettek meghatározni az emberi történelem legkorábbi időpontjait. Nyilvánvalóvá vált, hogy sok nagy találmány eredetét, melyeket későbbi nemzeteknek tulajdonítottak, Sumírban kell keresni, mivel a megfelelő alkotás, mint pl. a kerék, vagy a boltív először sumír helyszíneken fordul elő. Csupán az egyiptológusok jelenthetnek be jogos igényt más népek által elért korabeli teljesítményt illetően, de még ezek is gyakran megkérdőjelezhetőek. Természetesen lehetséges, bár nem valószínű, hogy a sumírokénál korábbi kereket fedeznek fel Indiában vagy Iránban, mint arra Gordon Childe (1951) felhívja a figyelmet. De amíg ez valóban megtörténik, addig el kell fogadnunk a "sumír jogalapot" az "ipari forradalom e legmeghatározóbb tényezőjét" és sok egyéb más eredményt illetően.

 

A sumírok szellemi elsőségei mostanában kaptak némi nyilvánosságot. Dr S. N. Kramer ( 1956) a sumír agyagtáblákból kiválogatott néhány elsőségre utalót: az első törvénykönyv, az első szerelmi dal és az ember első ismert elégedetlensége az adószedővel szemben. De ugyancsak ott van az első közmondás, az első várostérkép, az első orvosi recept és az első beszámoló az iskolásfiú egy napjáról, melyek mind a sumírok életmódjára világítanak rá. Itt-ott a sumírok technikai újításairól is annak ellenére, hogy az utóbbi évek ásatásai új bizonyítékokat szolgáltattak e mokány mezopotámiaiak lenyűgöző technikai tudásáról és képzettségéről.

A jelen tanulmány megkísérli tömören bemutatni a sumíroknak a technika különféle területein elért alapvető újításaik, találmányaik és eredményeik hosszú sorát, legkiemelkedőbb pontjait, amennyiben a régészet és a meglévő dokumentumok ezeket alátámasztják. Célunk bemutatni a sumírok, Eurázsia első magas kultúrája építőinek érdemeit, akiket előbb-utóbb a nyugati civilizáció tényleges forrásaként kell elismernünk.

Csatornázás és mezőgazdaság

A sumír nép első eredménye a két folyó, a Tigris és Eufrátesz közötti terület csatornázása volt. Ez a tett okozta Mezopotámia közmondásos gazdagságát - az első ember alkotta élelmiszer bőséget és változatosságot, az egyszerű szállításnak és cserének is köszönhetően.

A csatornázás jó legelőket biztosított a marháknak és juhoknak, s egyúttal jó vizet a haltenyésztéshez. Mindenki számára könnyen elérhető és fémszigonnyal vagy horoggal halászható lévén, a hal a sumírok számára hosszú időn át az alapvető fehérjeforrás maradt. Tervszerűen termelt zöldség és gyümölcs egészítette ki az egészséges sumír étrendet.

Hajózható csatornák kiásását ami öntözővizet hozott a sivatagi homokba és lehetővé tette a mezőgazdaságot, nem lehet néhány lángelmének tulajdonítani hanem emberek szervezett csoportja kellett, hogy támogassa őket, akiket az első államférfiak és közgazdászok vettek rá az összehangolt erőfeszítésre, az első tervek készítésére képes mérnökök segítségével. Úgy véljük, hogy a mezopotámiai öntözés fenséges hálózata Kr. e 4000- re elkészült, a későbbi királyok feliratai kiegészítésekkel és javításokkal dicsekednek, melyet nyilvánvalóan roppant elismerésre méltó munkának tekintettek.

 

Az öntözés lehetővé tette a tervszerű mezőgazdaságot és takarmányt biztosított a letelepedett nép jószágainak. A szakképzett pásztorok bőséggel tenyésztettek birkát, marhát és disznót.

 

"A gondosan öntözött földek hihetetlen termést hoztak árpából és tönköly búzából; hagyma és más zöldségfélék teremtek a csatornák partjai mentén már Kr. e. 2800-ban, a datolyakertek nagy kiterjedésűek voltak több változatát termelték és termése adta a nép egyik legfontosabb táplálékát", mondta Sir Leonard Woolley (1928). A datolyamagot megőrölték takarmánynak, vagy az olvasztókemencékben használták tüzelőanyag gyanánt. Szezámmagból olajat sajtoltak és úgy tűnik, voltak malmaik a nagymennyiségű gabona megőrlésére, bár azok működését nem ismerjük.

A sumír táblákon említett zöldségek: a tök, sütőtök, padlizsán, bab, lencse, uborka, csicseriborsó, póréhagyma, fokhagyma, zsázsa, mustár, saláta, kapribogyó és néhány gyökér, talán petrezselyemgyökér, torma és sárgarépa. Sok fűszert használtak: pl. áloé, édeskömény, ánizs, görögszéna (ázsiai fűszernövény), cigány petrezselyem, kakukkfű, majoránna, menta, gyömbérgyökér, gyömbér, sáfrány Egy nem azonosítható fűszernövényük a Simbirda. Mindezeket gondosan összegyűjtötték és tartósították - a régi feljegyzések említést tesznek "a fűszernövények házának felügyelőjéről" valamint egy másik személyről is, aki mesterségére nézve "a balzsamok készítője".

 

Kis, aranyból készült gránátalma modellek, melyeket ékszerként használtak, mutatják, hogy ismerték ezt a gyümölcsöt. Említik a mandulát, szilvát, cseresznyét, körtét, epret, almát, fügét, szőlőt, birset, citromot és a pisztáciát.

 

Hosszú, bonyolult agyagtáblákra írt szerződéseink vannak, melyek szabályozzák a földbirtokos és a kertész kölcsönös jogait és kötelességeit, ahol az utóbbi vállalja, hogy datolyapálmákat ültet az előbbi tulajdonában lévő földön. A földművelés eszközeit - ásót, kapát, ekét és öntözőgépeket - először a sumír szövegek említik. Egy tábla említést tesz 4638 elkopott réz sarlóról és 60 régi kapáról, melyeket a szerszámok raktárából a kovácsműhelybe küldtek élezésre.

A világ első sumírban írt mezőgazdasági közleményét 1950-ben találták meg Nippur város romjai között. Ez a közlemény tájékoztatja a farmert a különféle barázdákról, megmondja neki, hogy "figyelje az embert, aki beülteti a magot, tetesse vele a magot egységesen kétujjnyi mélységbe" a vetőgéppel, ami nem más, mint egy eke, mely tölcsérszerű szerkezeten keresztül ültette el a magot.

 

A tábla megvitatja a háromszori öntözés többlet értékét, a szükséges kétszerivel szemben és javasolja a gazdának, mondjon egy imát is, nehogy egerek és férgek pusztítsák el a termést. Hosszú időn át követték az ésszerű tanácsot, mondták az imákat és Mezopotámia földje a Föld legáldottabb helye volt.

 

Építészet

Mezopotámia mocsárvilága csak nagyon szegényes nyersanyagot kínált az ott bizonyára több, mint 5000 éve letelepedett emberi lények első csoportjainak építési tevékenységéhez. A sumír építők sárból és nádból alkották monumentális építészetüket, mely nemcsak feltűnően szép volt, de kifinomult is - alkalmazkodva egy olyan néphez, aki borotválkozott, fürdött és ezüst manikűr készletet használt, hosszú idővel Ábrahám előtt.

A mocsarak agyagjából téglát égettek és ezt használták a sumírok, amikor nagy épületeket kellett emelniük. A követ, amit importálniuk kellett, csak különleges célokra használták, mint pl. ajtóküszöbök stb. A mezopotámiai mesterséges halmok mérhetetlen romjai nagyrészt téglából állnak.

 

Szögletes, ritkábban hosszúkás téglák alkotják az alapokat, falakat, még az utak burkolatát is. Későbbi épületeken megjelenik a síkdomború, egyik oldalán sima, a másikon pedig domború tégla. A korai rétegekből valódi cementből készült nagy téglákat ástak ki. De a cementkeverés tudománya az Úr-i királyokkal látszólag kihalt. Cementet használtak az Úr-i királysírok vakolásához, de azután ezt a műfajt elfelejtették.

 

Kétségtelen, hogy az ősi sumírok az óriás nádat is hasznosították az építkezésnél. A nád néhány évtized alatt elrothad, de a sumír drágakő pecsétek megőrizték a nádházak képeit. Valószínű, hogy a levegős, hűvös nádház a szegény emberek szokásos lakóhelye volt, de talán a bölcs, egyszerű paphercegek, a mágusok némelyike is kedvelte ezeket a forró mezopotámiai éjszakákon.

 

Az alsó Tigris és Eufrátesz mocsaraiban a mocsári arabok még ma is építik szép nagy csarnokaikat és kunyhóikat az óriásnádból, melyek művészien kötnek össze és alakítják át boltívekké. Az ilyen épületek nádoszlopainak tetején néha kis zászlócskák lógnak, és az ember önkéntelenül is emlékezik rá, hogy Innin Ishtar a nagy istennő jelképe egy oszlop volt zászlócskával.

 

Az ajtófélfa zászlócskával, egy darab szőtt anyaggal az otthon ősrégi szimbóluma lehet olyan lakóhelyé, ahol szövő asszony van, és az oszlop által alátámasztott tető alatt tűzhely, ami Istar-Hestia-Vesta védelmét jelképezi.

 

Eredetileg téglából és fából épített magánlakásokat találtak, és helyreállították őket az ősi város utcái mentén. E házak látszólag többnyire nyitott udvar köré épültek, biztosítva a családok és egyének félrevonulásának lehetőségét, amit a későbbi évezredekben annyira elhanyagoltak. Ma a modern építészet nagy erőfeszítéseket tesz, hogy ezt az elveszett értéket visszahódítsa.

 

E házak maradványaiból ítélve falaik vastagok voltak, a szobák nem túl nagyok, de magasak; voltak téglalépcsők, házi kápolnák, konyhák valamint terrakotta csövekkel hatékonyan csatornázott mosdók. Az építők láthatóan tisztelték a korabeli jóslatot, amit táblára írtak talán az elvonultság gondolatától ösztönözve: "Az egymásból nyíló szobák szerencsétlenek, de az udvarra nyílóak jó szerencsét hoznak". Az ásató régész szerint "a házak kényelemre, sőt fényűzésre vallanak". Az építészet tetemes ismerete kellett, hogy kifejlődjön Úrban a galériák és kétszintes házak építéséhez is, de ez még nyilvánvalóbb a középületek tervezésénél és kivitelezésénél.

Tudjuk, hogy a sumír építészek az épületekhez rajzokat készítettek, és ezek alapján építettek. Ezt tanúsítja Gudeának egy a Louvre-ban található szobra, mely a Lagash-i pap-herceget az általa épített templom tervét az ölében tartva ábrázolja.

 

Korábban sokkal primitívebb, kőbe vésett ábrázolások mutatnak uralkodókat, amint fejükön cipelik a kőműves kosarat, minden bizonnyal arra a tényre utalva, hogy míg a későbbi asszír uralkodók általában a félelmetes harcosok szerepében parádéztak, a sumír királyok az utókornak ezt a gondolatot akarták továbbítani: "Mi építők voltunk." - és valóban azok voltak. Egyebek között a korai dinasztia Ovális temploma, amit P. Delougaz ásott ki, komoly terv szerint készült.

 

A sumírok minden épületüket, templomaikat, palotáikat, irodaépületeiket, kincsesházaikat, és könyvtáraikat téglából és bitumenből épült több méter magas, mesterséges teraszra helyezték. A teraszt temen-nek nevezett döngölt földfeltöltésre építették - melyből a görög temenos és a mi templom szavunk is ered. A terasz magyarázata nyilvánvaló: a sík folyamvölgyben szükséges volt az árvizek elleni védelem.

A sumírok nagy középületeiben az ásatók megtalálták a klasszikus építészet minden alapelemét - az oszlopsort, a boltívet és a boltozatot. Sok középület romja között gondosan vízszigetelt fülkéket találtak alapozási rétegekkel, szobrocskákkal és táblákkal - mind üzenet az utókornak. Öt ilyen réteget temettek az 1956-ban kiásott Nippur-i Inanna templom alá.

 

Woolley Ur-i ásatásai után a boltív felfedezését többé már nem lehetett az etruszkoknak vagy az asszíroknak tulajdonítani. Míg Egyiptomban van néhány ősi boltív, melyek kora összehasonlítható a sumírokéval, ott az ívnek sem a jelentősége, sem alkalmazásának gyakorisága nem volt olyan, mint Mezopotámiában, ahol a rendelkezésre álló építőelemek a téglák kis méretűek voltak, és így a szükség sürgette a találmányt.

R. A. Jones (1941) úgy véli, hogy a sumírok véletlenül akadtak a boltív találmányára, amikor egy nádépületük meghajlított nád tetejét égették és ekkor a nádat fedő malter monolit boltívvé szilárdult.

 

Ha elfogadnánk ezt az okoskodást, azon is gondolkozhatnánk; hogy talán az első gótikus katedrális habarccsal bevont nádépület volt, amiből kiégették a nádat. Napjaink délmezopotámiai épületei- felidézik a szemlélőben a legjobb gótikus stílussal való hasonlóság érzését. Természetesen a kerek "román" boltív is ott állt klasszikus szépségében és tökéletességében a mezopotámiai alföldekre néző ajtók felett, sok évezreden át, Úr romjai között, hosszú idővel megelőzve Róma alapítását. A sumír művészetnek a rómaira gyakorolt hatását Jurgis Baltrusaitis "Sumir művészet - római művészet" c. (1934) könyve mutatja be.

 

Woolley (1935) felfedezte, hogy a négyzet alaprajzból a térkupola köralaprajzába való átmenet esetén a sumír építők egy hozzávetőleges gömbháromszöget használtak a terem sarkainál a kupola alátámasztására. A csegely feltalálásának érdemét a sumír építőknek tulajdonítja, melyet általános hiedelem szerint a bizánci korban fejlesztettek ki.

Nagy igazságtalanság lenne a sumír építőkkel szemben nem felismerni a szépség iránti erőfeszítéseiket. Emlékeznünk kell, hogy épületeik csupasz téglafal maradványairól a ma hiányzó díszítő művészet legfinomabb darabjai romlandó anyagból - fából és textilből lehettek.

Heuzey ( 1888) indítványozza ezt a lehetőséget és a cédrusfát és szőnyeget említi mint díszítőelemet. A sumírok látszólag élvezték a harmónia valamint az anyagok és színek ellentétének finom játékát. Ők használták elsőként a mozaik technikát, de leglényegesebb eredményük a ritmus mesteri alkalmazása épületeik arányainál.

 

Kerámia és üveg

A két nagy folyó által Dél-Mezopotámiába hordott finom agyag nemcsak az építészet alapanyaga volt - alapokhoz és falakhoz, padlókhoz és csatornacsövekhez -, de egy, a követ még teljesen nélkülöző országban a tűzben égetett agyagot egyszerű eszközök készítésére is kellett, hogy használják, és a legalsó rétegekben, ahol tárgyi leleteket találtak; az agyagtárgyak nagy bőségben vannak jelen. A legkorábbi mezőgazdaság jellegzetes eszközei az agyagsarlók, némelyik beleágyazott pattintott kőéllel. Ezekkel együtt találhatók az első istenségek legkorábbi agyagszobrocskái.

 

Az agyagcserepek legnagyobb száma természetesen a törött edényekből kerül ki. A legalsó rétegekben talált edényeket kézzel formázták és finoman festették.

 

Ennek a legősibb kornak, az Al-Ubaid-i kornak tárgyait a vízözön nyolc láb vastag agyagrétege takarja, és efelett következnek a festetlen, de valódi fazekaskorongon készült robusztus edénymaradványok. Valamikor az Uruk-i kultúrának nevezett korszakban feltalálták a fazekaskorongot, nyilvánvalóan a gyorsan növekvő lakosság igényeinek kielégítésére.

 

A szóban forgó fazekaskorong töredékeit Urban ásták ki. Agyagból készültek a sumír korsók, amikből gyermekeiket táplálták, és növényeiket öntözték. Étkezési edények készítéséhez is használták. Pl. serlegek, csészék, kupák, zömök köcsögök, hosszúnyakú köcsögök, nagy köcsögök, a víz, olaj és gabona stb. tárolására. Néha koporsókat is készítettek cserépből. Úgy tűnik, hogy bizonyos esetekben az istenek agyagszobrait agyagcsészékkel köszöntötték, az utóbbit azután összetörték - ami megmagyarázná a törött cserepek tonnáit a Tell-Asmar-i Abu templomban. Nem csoda, hogy a sumír nyelv bővelkedik a különféle edények megnevezéseiben.

 

Az egységes méretű tégla tömeggyártását lehetővé tevő fakeret, és a tégla kiégetése nagy jelentőségű találmányok voltak, A sumíroknak külön istenük volt, akinek gondjaira bízták a téglagyártást; a neve Kabta volt. Az agyagot játékok készítésére is használták és az első Uri dinasztiából származó, olyan agyag kockajátékot találtak, ami tökéletesen megegyezett a maival. Az agyag volt a legolcsóbb anyag, amiből kialakíthatták a tálcaszerű játéktáblákat, talán ugyanazokhoz a játékokhoz, amit a hercegek játszottak kagyló és értékes kőberakásos tábláikon.

 

A világ első várostérképét egy agyagtábla őrizte meg; ez az ősi sumír város, Nippur gondosan rajzolt és tökéletesen felismerhető térképe.

 

Mindamellett a történész szempontjából az agyag felhasználásának legfontosabb területe az íráshoz használt agyagtáblák készítése volt. Ékírással borított táblák tízezreit ásták ki Mezopotámiában.

A szövegek, amit nádvesszővel metszettek be, majd kiégettek, fontos történelmi leírásoktól, vagy versektől, a mindennapi élet sokféle feljegyzéséig terjednek, s több betekintést engednek a sumírok mindennapi életébe, mint amit a görög vagy latin Urból dokumentumokból kapunk, e sokkal később élt népekre vonatkozóan.

 

Sok évszázadon át a föníciaiaknak tulajdonították az üvegkészítés találmányát; elterjedt egy történet arról, hogy milyen szerencsésen akadtak rá erre a fontos találmányra. A modern feltárások leleplezték a mítoszt és világossá tették, hogy mind az egyiptomiak, mind a mezopotámiaiak sokkal korábban készítettek üveget a máskülönben nagytehetségű föníciaiak megjelenése előtt. A korai Mezopotámiában az üveg főként gyöngysor szemeinek anyagául szolgál, de pl. Nippurban találtak egy kis üvegpalackot is.

 

Bitumentechnológia - Mozaikmunka.

A bitumen ásványi szurok, természetesen előforduló szilárd, vagy félig szilárd anyag, ami vegyi összetételében a nyersolajjal áll rokonságban. Bitumen és olaj általában ugyanazon a környéken fordulnak elő. Természetes bitumen Irak több részén szivárog ki a földből és ezek azon ősi kutak közelében vannak, ahol az ember először tanulta meg használni ezt a sokoldalú anyagot.

E korai nép életében a bitumen nagyon hasznos anyagnak bizonyult. Rugalmas, hajlékony és idővel megkeményedik; egyfajta ragasztó; szigetelésre és vízszigetelésre is használható. A legkorábbi élelmiszer raktárakat, a Ninivétől délre lévő Hassuna falu földalatti silóit bitumennel vonták be. Hassuna és Jarmo, egy még régebbi település mezőgazdászai a bitument szerszámkészítésre is használták. Ezzel a ragasztóval rögzítették a pattintott kő éleket a szerszámok fanyeléhez, különösen a sarlóknál, amit úgy 7000 éwel ezelőtt búza és árpa aratásához használtak.

 

A sumírok kezeiben az egyszerű ásványi szurok nagy fontosságú anyaggá vált. Ez az anyag kötötte össze a mesterséges dombok, mint pl. az Úr-i zikkurat részeit; összetartotta az égetett téglákat; szigetelte az épületeket, burkolta a gyalogjárdákat és bevonta a nád csónakokat. Később, az Újbabilon-i uralom idején, Nabukadnezzar jegyzi fel feliratában, hogy megerősítette a falakat bitumennel és Babilon útjait csillogó aszfalttal burkolta.

 

A bitumen lehetővé tette a mozaik képek fejlődését. A korai sumír művészet egyik legfontosabb eredménye az Ur-i mozaik zászló cca Kr. e. 2600-ból. Egyik oldala sisakot viselő bárdos, leopárdbőrbe öltözött, harcba induló csapatot ábrázol, akik az ellenséget legázoló, négykerekű harci szekeret hajtanak. A másik oldal békés vászonruhát, a gadat-viselik. Esznek, isznak, az énekest és hárfást hallgatják. Ez a művészi munka, amit brit tudósok kezei mentettek és óvtak meg a pusztulástól, ma a British Museum büszkesége. Szép másolata található Christian Zervos Mezopotámiai képek gyűjteményében. (1935) A mozaik-berakásos képek legrégibb darabja Al-Ubaid-ból való; ez a híres fríz manna istennő szent istállókapuját mutatja, amint fehér tehenek és borjak mellett zömök sumírok tejet készítenek, éles kontrasztban a fekete pala háttérrel. A munka kb. Kr. e. 2800-ból való.

 

Kőfaragás

Mivel minden Dél-Mezopotámiában talált kőtárgyat import anyagból készítettek, nem csoda, hogy nagy gondot fordítottak ezeknek az értékes tárgyaknak faragására és díszítésére. Templomi kőküszöböket általában ékírásos jelekkel jelöltek; a malomkövek nagyon fontos gazdasági vagyontárgyak voltak. A sumír fegyverek egyike, tán a legrégebbi, amit királyok használtak és gyakran az isteneknek ajánlottak fel, a kőbuzogány volt. A szent " hagyományokhoz, úgy tűnik, szükségük volt kő edényekre, melyekkel az és a fenségeket tisztelték. Márványt, alabástromot és kalcedont faragtak különlegesen harmonikus, egyszerű formájú vázákká, edényekké.

 

Lapis lazuli, a sötétkék féldrágakő volt az egyik legnépszerűbb anyaguk, amit berakásos ékszerek, gyöngyszemek és pecséthengerek készítésére használtak, bár ezt a követ a diorithoz és obszidiánhoz hasonlóan, távoli földekről kellett importálniuk.

 

A pecséthenger egy nagy henger alakúra faragott gyöngyszem, amit a tulajdonos mint pompás ékszert is viselt, az eredeti sumír találmányok egyike volt. Minden pecsétet különbözőképpen faragtak; nincs két egyforma rajzolatú pecsét. Ábrája tulajdonosát jelképezi, és vagyonát jelzi. Egy korsó olajat vagy bort, vagy egy hordó gabonát nedves agyagpecséttel zártak le, ezután a pecséthengert végig görgették rajta és lenyomata azonosította tulajdonosát.

 

Az írnokok által a nedves agyagra írt dokumentumot a szerződő felek pecsétje hitelesítette. Természetesen a rajz elég kifinomult kellett legyen ahhoz, hogy egyedi legyen. A mezopotámiai helyszíneken a pecsétek és lenyomatok olyan bőségben találhatók, hogy Legrain (1951) gyűjteményüket "majd háromezer év alatt a kultúra és művészet változó helyzete, legmegbízhatóbb és legállandóbb mutatójának nevezi. Jellemző a sumír társadalom belső szerkezetére, hogy még a szolgák is, férfiak vagy nők rendelkeztek saját pecséttel, azaz szabadságukat elvesztették, de azonosságukat nem. A pecséthengerrel való lenyomatkészítés gondolata alapvetően azonos a mi mai nyomdáink óriási hengereinek elvével: mindkettő egy minta mechanikus sokszorosítását végzi. A nyomtatás története így a pecséthengerrel kezdődik.

 

Az ősi Ur-i drágakőmetszők művészete meglepő, és e területen felülmúlhatatlan szépségű műtárgyakat produkál. A szobrok alkotóit anyaguk sokkal inkább akadályozta; ennek dacára szembenéztek a kihívással.

 

A sumír művészek kis, importált kőtömbökből faragták szobraikat, távoli korok megkapó férfi és női portréit. Igen gyakran nagy fej ül a törpe testen; nem volt elegendő kő teljes, életnagyságú szobrok faragására és a fejet kedvelték a legjobban. De a 3. évezredből származó szobrok némelyike teljesen realista és szépség tekintetében túlszárnyalják az archaikus görög művészetet.

 

Három példát említünk: a Pennsylvania Egyetem Múzeumának alabástrom feje, a Boston-i fej és a kísértő szépségű "warkai Hölgy". Leon Heuzey, francia orientalista ( 1902) összehasonlította a sumír szobrászok művészetét az őket követő asszírokéval, akik sok századdal később dolgoztak. Úgy találta, hogy a sumírok e tekintetben túlszárnyalták a későbbi birodalomépítőket. A sumír szobrászatot a fölényes tudás két jegye jellemzi: kemény kővel dolgozik és körbemunkálja a szobrot. Heuzey ítéletét támasztja alá James Henry Breasted (1916), a Chicagó-i Egyetem Keleti Intézetének igazgatója, aki így ír: "A korai sumír kőfaragók hamarosan az ősi keleti világ legjobb szakembereivé váltak és hatásuk még a mai díszítő művészetünkből sem tűnt el. " Seton (Nemzeti Múzeum, Isztambul) Lloyd, korabeli művészeti és régészeti szaktekintély szintén azt írja (1955), hogy a sumír szobrok mesterművek, melyek vetélkednek a művészettörténet majd minden korszakának munkáival.

A kőmetszők és faragók kagylót is használtak. Egy zsírkő edény művészi virágberakással jól illusztrálja ezt a bájos művészetet, ezenkívül Úrban találtak egy játéktáblát is, belevésett ezüstbe foglalt kagylónégyzetekkel. A kagylót gyakran használták a szobroknál berakásként; a szemgolyókat kagylóból faragták, mely idővel aranybarnává vált. A pupillát néha lápis lazulitból készítették és az életszerű szín bájossá teszi ezeket a régi portrékat.

 

Fémmegmunkálás

Az ifjabb Plinius római tudós mondja, hogy Arisztotelesz szerint a réz megmunkálásának és olvasztásának művészetét a lidiaiak, vagyis a szkíták találták fel. Egy zavaros hagyomány látszólag Nyugat-Ázsia irányába mutat. Sokkal homályosabb találgatásokat nyomtattak ki napjainkban egy ismeretlen népről, akik egy bizonytalan időben kifejlesztették a fémmegmunkálást Kis-Ázsiában. A Metropolitan Múzeum két szakértője Bowlin és Farwell írta (1950), hogy a "bronzöntés nagy felfedezése először talán Dél-Nyugat Ázsiában következett be Kr, e. 3000 vagy 2800 körül. Egyiptom 2500-ra, a görög világ pedig Kr e. 1500-ra érte el a bronzkort". Észak- Európa egyes részei sok évszázad múlva sem érték el ezt a fejlettségi fokot. P. Rousseau ( 1956) "Technika Történetében" egyértelműen állítja, hogy a bronz sumír találmány volt. Valószínűnek látszik, hogy az a hely ahol az agyagtárgyak égetése ered és a fazekas kemence technikája kifejlődött, az olvasztókemence kialakulásának is természetes területe volt.

 

Olvasztásra és réz, valamint bronzöntésre felhasználható gazdag réztartalékok találhatók Nyugat Ázsia - Anatólia, Örményország - hegyvidékein, ahonnan mint sok tudós véli, a sumírok leereszkedtek Dél-Mezopotámia síkságaira. De soha nem felejtették el a hegyvidéket, minden áldás forrását. Nin-Hurság istennő, a Hegy Úr- istennője uralkodik a szent dombok felett, melyekről határozottan állítható, hogy árasztják az aranyat, ezüstöt és rezet. Gordon Childe (1928) állítja, hogy a sumírok nagy vasszerszámokat is készítettek. A hegyi bányák ellátták az alföldek kézműveseit értékes nyersanyagokkal - arannyal, ezüsttel, rézzel és ónnal - és a fémmunkásoknak az emberiség által ismert legrégibb mesterművei valószínűleg a sumír királysírokból kerültek napvilágra.

 

A legkorábbi művészet e csodálatos gyűjteményeiben nagymennyiségű fémet használtak edények, fegyverek, eszközök és ékszerek készítésére. Fémlemezeket is használtak templomi oszlopok valamint fa és bitumen szobrok bevonására. Fémből készült állatfejek díszítették a kalapácsokat, hangszereket és bútorokat. Kagyló formájú ezüst lámpák világították meg Shubad királynő sírját. Sok szerszámuk volt - vésők, fűrészek, szigonyok, kések és borotvák.

 

Ugyancsak találtak tükröket és kis, finoman megmunkált arany és ezüst manikűr készleteket. Mes-Kalam-Dug herceget egy, a sírjába döfött réz lándzsával temették el; jobb vállánál elektronból készült baltafejet találtak. Gyönyörű rézdomborművet kalapáltak ki egy lemezből, ami ma a Pennsylvania Egyetem Múzeumában található. Esetenként arannyal vonták be az ólomgyűrűket. Kis szögekkel fémlemezeket szögeltek fa maghoz, mint pl. a Telloban (Lagash) felfedezett réz szarv esetében.

Fontosabb személyek sírjaiban nagymennyiségű fémedényt találtak. E csészék és tálak némelyike gyönyörűen formázott és hornyolt, néha vésett. A csészéknek nyilvánvalóan szertartási jelentőségük volt; egyet általában a kezekbe helyeztek, közel a halott szájához, talán azzal a reménnyel, hogy a jóindulatú istenség egy napon az élet italát önti beléjük. Ugyancsak az edények kategóriájához tartoznak azok a hosszú fémcsövek, melyekkel a sumírok nagy korsókból szívták fel a sört.

 

A sumírok fegyverei a buzogány, a lándzsa és a tőr, egy sarlószerű szablya, az íj és a nyíl, de különösen a karmantyús és "fogazott" fokos vagy bárd voltak. Egy ékírásos költemény e nemzeti fegyver alkotását ünnepelte, melyet a hadisten adott választott népének, hogy városokat építsenek vele, de a gonosztevőket is távol tartsák általa.

 

Woolley (1950), mint "csodálatos fegyvert" írt le egy arany tőrt, "melynek pengéje arany volt, markolata arany szögekkel díszített lapis lazuli és arany hüvelye gyönyörűen megmunkált, fonott fűből vett áttört mintával". Ezzel a tőrrel együtt találtak "egy cseppet sem kevésbé figyelemre méltó tárgyat, egy kúpalakú arany kézitáskát, spirál minta díszítéssel, mely kis piperekészletet tartalmazott: csipeszt, kis kést és ceruzát szintén aranyból... ezek egy idáig nem is gyanított művészetet tártak jel".

A férfiak és nők által viselt ékszerek legtöbbjéhez aranyat használtak - így a gyöngyökhöz, gyűrűkhöz, karperecekhez, fülbevalókhoz, láncokhoz, pecséthengerekhez, fejdíszekhez és szalagokhoz. Valószínű, hogy sok ezüst ötvösmunkájuk is volt, de ezek legtöbbje elporladt a földben. Különösen szerencsés pillanatban napvilágra került egy ezüst hajszalag, egy udvarhölgy köntösének ráncaiból, aki Urban halt meg; a szalag megmaradt, mert tekercsben volt.

Tulajdonosa siethetett, hogy ki ne maradjon a tömeg-temetésből és már nem volt ideje felvenni ékszerét.

 

Nagy ezüst tárgyak jobb eséllyel élték túl az ezredek múlását, bár helyreállításuk nehéz feladat volta Az Uri ezüstöt vastag ezüstklorid réteg vonta be, ún. másodlagos ezüst, amiből rezet vontak ki.

 

A. Kenneth Graham írta ( 1929): "... Az Ur-i ezüsttál reprodukálása még a modern módszerekkel is nem mindennapi tudást igényelne.

Először el kellene készíteni az ezüst ötvözetet és megfelelő formába önteni. Azután felváltva hol melegíteni kellene egy kemencében (lágyítani), hol pedig hengerelni, amíg megfelelő vastagságú lemezt nem nyerünk. Az ezüstművesnek gondosan kellene tanulmányoznia a kialakítandó tárgy formáját, és azután folytatni azzal, hogy a sima fémlemezből kivágja a mintát. Majd előkészíteni azokat a formákat, melyeken a fémet végső alakjára kalapálja."

 

Az Ur-i ezüst mikroszkopikus vizsgálata azt mutatta, hogy ezek a régi ezüst tárgyak valóban így készültek és technológiailag "méltó teljesítmények".

Míg az aranytárgyak általában megmaradnak, az ezüst restaurálása a múzeumi szakértőket dicséri. Szellemes módszereket fejlesztettek ki, melyekkel a mai mesteremberek elismeréssel adóznak a régieknek, miközben bizonyítják, hogy milyen hatalmas volt ezeknek a korai fémmegmunkálóknak a tudása, akik felülmúlhatatlan mestermunkákat alkottak.

 

Hadd idézzük újra Sir Leonard Woolleyt, aki így írja le Mes-KalamDug herceg sisakját: "Kalapált arany sisak volt az egész fejhez jól illeszkedő kialakítással, pofarésszel az arc védelmére, és afféle paróka formája volt, a hajtincsek rádomborítva, a hajszálak finom, bevésett vonalakkal ábrázolva. Lefelé középen a haj lapos, hullámos fürtökben borítja a fejet, és egy csavart szalaggal fogja körül... Mint aranyműves munka ez a legszebb darab, amit találtunk... és ha semmi más nem lenne, aminek alapján az ősi sumírok művészetét megítélhetnénk, egyedül ennek alapján a legmagasabbra kell értékeljük őket a civilizált fajok listáján."

Vegyészet

Ki volt az első vegyész? Talán az első férfi vagy nő, aki rájött, hogy a hevítés ízesebbé teszi az ételt. Az alkalmazott fizikai kémia első eredményei valószínűleg az élelmiszerhez kapcsolódtak: E szerény kezdetből további haladás fejlődött ki. Gordon Childe, az ausztrál tudós és ásató régész azt állította (1958), hogy a cserépedények kiégetésére szolgáló összes korai kemence a történelem előtti kenyérsütő kemencéből fejlődött, és a fazekas kemencéje valószínűleg a fémolvasztó kemence őse. M. E. L. Mallowan, egyik nagy régész (1930) írja le a sumírok méhkas alakú kenyérsütő kemencéit és tűzhelyeit lapos, égetett agyag tetejükkel, és kör keresztmetszetű kéményükkel.

 

A kifinomult szakácsművészet mindig magasan fejlett, régi kultúrára vall, és Sumírban is ez a helyzet. A sumír szóanyagnak számos olyan kifejezése van, amit csak ínyencek használhattak.

 

Edényeik és csészéik változatosságából és szépségéből; valamint a sok, bankettet és összejövetelt ábrázoló emlékből ítélve jó kedélyű emberek voltak erős életvidámsággal, melyben jelentős hely jutott az asztali örömöknek.

 

Legkorábbi, étellel kapcsolatos feljegyzéseink a sumíroktól származnak, akik biztosan ismerték a hús és halsütést, a zöldségek főzését, tudták, hogyan őröljék a lisztet, dagasszák a tésztát, süssék a kenyeret, mint köpüljék a vajat, miként sajtolják az olajbogyóból az olajat, hogyan készítsenek bort a szőlőből és erjesszenek árpából sört, vagy datolyából valami édes, erős italt.

 

Az Ur-i Ningal istennő templomában a főpapnő téglapadlójú konyhájában még ott voltak a kis őrlőkövek, amikor a Pennsylvania Egyetem Múzeuma és a British Múzeum közös expedíciója (1927-57) feltárta azt. Talán kenyeret és süteményeket készítettek itt, amiről későbbi feliratokon olvashatunk; erre áldozati szertartásokhoz volt szükségük. Úgy tűnik, hogy a föld és a kert üdvéhez hét kenyérre volt szükség, amit olajjal, mézzel, liszttel és tejföllel készítettek el. Ez a mezopotámiai ékírásos recept emlékeztet a Magyarországon még ma is készített ünnepi süteményre, a mézeskalácsra. A sumír süteményeket a vízre hajították; egy másik szertartás, ami hasonlatos az Erdélyben még néhány évtizede is szokásos lepényvetéshez.

 

"Nehéz sör", fekete sör", és "vörös sör" készítését leíró recepteket fejtettek meg a kutatók. A sumír szövegekben 19 féle sört lehet megkülönböztetni. Mindezek hozzájárultak az összejövetelek jó hangulatához, melyek vélhetően a sumírok kedvenc eseményei voltak.

Hogy magukat fiatalosnak és szépnek őrizzék meg, a sumír hölgyek kozmetikumokat használtak. Általában kagylókban tárolták melyekből néhány, női sírokban megtalálható. A szépítőszerek nyomai néha az évezredeket is túlélték, festékek voltak, melyek porráőrölt maradványai megőrizték színüket; fehér, fekete, kék vagy vörös színűek, de Sir Leonard Woolley ( 1950) szerint "a normál szín a zöld". Shubad királynő zöld festéket használt, talán zöld szeméhez illően.

 

Neki nemcsak nagy, természetes kagyló szépítőszer tartói voltak, hanem kagylóutánzatai is, egyik aranyból, a másik ezüstből. Fekete szempillafestékét kagyló és lapis lazuli díszítésű ezüst dobozban tartotta. L. Legrain (1929), az Ur-i ásatásokat végző csoport másik tagja elbeszéli, hogy "félig üres kalcit edényekben a fekete kozmetikum felületén századokkal ezelőtt benyomódott finom ujjlenyomatok láthatók."

Nem sokkal a felfedezés után végzett vegyvizsgálatban Kenneth Graham ezt mondja:

 

- Az egyik minta világoskék anyagnak nézett ki, ez nagymennyiségű alumíniumfoszfátot, rezet, ólmot, és karbonátot tartalmazott, vas, kálcium és szilíciumdioxid nyomokkal. Arra lehet következtetni, hogy őrölt türkiz volt, természetes ásvány, ami hidratált alumíniumfoszfátot tartalmazott a szokásos réz szennyezettséggel s ez elegendő volt, hogy kékre színezze. -

 

A második minta fekete por volt, az antimonhoz hasonló, amiről a vizsgálat kimutatta, hogy nagymennyiségű mangándioxidot és ólmot tartalmaz, kevés rézzel, alumíniummal, foszfáttal, karbonáttal, szilíciumdioxiddal és vassal.

 

Az utolsó hat anyag egyértelműen, mint türkiz volt jelen, ahogy fent már leírtuk; a fekete színt csak mangándioxid okozhatja, melynek fekete oxidja a természetesen jelentkező ásvány: a piroluzit (vagy barnakő). - Az ólom és karbonát jelenléte mindkét mintában eléggé váratlan, mivel ezek sem a türkizzel, sem a piroluzittal nem kapcsolódnak a természetben és így szándékosan kellett őket hozzáadni. Az ólom oxidjai színezettek és ha a fenti ásványokkal keverik őket por alakban, a barna, vörös és lila igen mutatós árnyalatait adják.

 

A szakértő hozzáteszi, hogy a kozmetikumokban az ólom jelenléte komoly veszélyt jelentett az egészségre. Ebből következik a kérdés: megreszkírozták-e Shubad királynő és barátnői az ólommérgezést, vagy a mérgező festékek mellett volt-e valamiféle közömbösítő krémük, ami megvédte bőrüket a méregtől? Mindenesetre az efféle kifinomult piperecikkek gyártása különleges vegyészeti fejlettségre utal.

Nincs közvetlen utalás arra, hogy a sumírok ismerték és használták a szappant. De következtethetünk erre abból, hogy a férfiak borotválták fejüket és arcukat, ami szappan nélkül elég fájdalmas eljárás lett volna. A második, amit figyelembe kell venni, a latin sapo-ból származó szappan név, mindkettő emlékeztet a sumír zeeb szóra, ami "szép"-et jelentett. A szappan tisztítóeszköz, következésképpen szépítőszer volt.

 

A szappanhoz és a festékhez hozzá kell együk a parfümöt- ami valószínűleg illatosított, fűszerezett krémféle volt, ezt ír-nek nevezték, s valójában a kozmetikumok és gyógynövények közötti átmeneti termék volt. A templomraktárakból szezámolajat, vagy egy kis birkafaggyút küldtek az "ír" készítőjének; ezek lehettek nyersanyagaik. Sok gyógyszer is létezett, és az agyagtáblákon ránk maradt egy sor recept, melyek ásványokból, az állat és növényvilágból származó összetevőket hasznosítottak. Kedvenc ásványuk a konyhasó és a salétrom volt. Néhány gyümölcsfa, - mint pl. a körte, füge és datolya, valamint fűz és fenyő - porított fáját gyógyításra használták. Nem tudjuk, melyik növényt nevezték a sumírok holdvirágnak, de gyógyszereik között a kasszia, mirtusz, kakukkfű és az ördöggyökér nagy biztonsággal azonosíthatók. Amit a sumírok gamun-nak és az akkádok kamun-nak neveztek, talán egyezik a mi kömény fűszernövényünkkel.

 

Járművek

Ur ásatói bámulatba estek, amikor Mezopotámia legrégibb szobrai között találtak egy mészkő domborművet kerekes szekér ábrázolásával.

"A sima kerekek két félkör alakú részből állnak, ezeket rézkapcsokkal erősítettek össze egy központi mag körül. A nagy emberi felfedezést, a kereket Urban több, mint 1500 évvel Egyiptomba való importálása előtt használták" írta a Pennsylvania Egyetem által kiadott korabeli beszámoló.

 

Az archaikus kor valódi kereke hamarosan napvilágra került Úr, Kish és Susa királysírjaiból. Mind négykerekű kocsik tartozékai voltak. A kerekes kocsik használatát legkorábban az emberiség egyik legősibb írott dokumentumán található képírásjel ábrázolja, Ianna istennő Uruk templomából Kr. E. cca 3500-ból származó agyagtáblán. Az agyagmodell szekerek kerekeit először az Uruk-i rétegben találták, bár a kerekes kocsi legelső ismert képe egy pecsétnyomaton szerepel. Sir Leonard Woolley (1955) a korszakalkotó találmányt a sumír Uruk (Warka) templomváros népének tulajdonítja.

 

Az ásatásokat követő évek során erőtlen, meg-megújuló törekvéseket tettek, hogy összezavarják a képet és kétségeket támasszanak a sumírok e kimagasló eredményét illetően. Ezekkel a próbálkozásokkal szemben az Oxford egyetem ötkötetes, úttörő jellegű technikatörténeti tanulmányán dolgozó tudóscsoport azt a végkövetkeztetést vonta le, hogy a kereket alsó Mezopotámiában fedezték fel, nagy valószínűség szerint Kr. e. 3500 körül és ez eredeti felfedezés volt.

 

Minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy a csónak még a kocsinál is régibb jármű volt. Egy Eridu-i férfi sírjában talált agyagmodellt a "vitorlás hajó tán legkorábbi modelljének" nevezték. (Lloyd 1948). A legrégibb sumír temetők árasztották az ezüst, réz és agyag csónakmodelleket. Feliratokból tudjuk, hogy a sumírok több évig tartó hajóutakat tettek, hogy templomaiknak megszerezzék távoli földek luxuscikkeit. A csónakhoz vitorlavásznat szőttek a templomok magasan szervezett műhelyeiben.

 

Ha elfogadjuk azt a véleményt, hogy a tett szülője a gondolat, akkor emlékeznünk kell, ha a repülésről beszélünk, hogy az ember szárnyakkal való felemelkedését először Etana ősi története mesélte el egy táblán és számtalan pecséthenger faragásán ábrázolták, melyek némelyike az akkád korba nyúlt. Etana jó pásztor volt, aki mikor nyáját és feleségét a terméketlenség sújtotta, elment felkutatni az élet forrásának növényét.

Felült egy sasra, és a levegőbe emelkedett, de célja közelében visszazuhant a földre. Ez a legenda az emberi repülés első ismert meséje.

 

Öltözködés

Valószínűleg a bőr a legfőbb anyag amiből a sumírok a legrégibb időkben ruházatukat készítették, amikor hűvösebb hegyvidéken laktak. Birkabőrrel védték magukat a széltől és talán az ősi hagyomány él tovább a Gudea és Ur-Ningirsu hercegek által viselt birkabőr sapkákban.

A szobrászat átmentette az utókornak a kisbárányok korai fejfedőkön gondosan kifaragott fürtjeit, melyekből sok későbbi forma fejlődött ki.

Ezeknek a báránybőr sapkáknak ősi, eredeti változatlan formáját egyes eurázsiai népek még ma is viselik, akik örökölték vagy kölcsönözték a sumír civilizáció szokásait. Heuzey (1888) ezt a sapkát az egyik jelentős sumír találmánynak nevezi.

Úgy látszik, hogy a hadinépek amikor harcba indultak, pettyes leopárdbőrből készült különleges kabátot viseltek. Ez a katonaruha világosan látható az Úr-i zászlón. Talán bőrt használtak az ősi szoknyákhoz, övekhez, fejfedőkhöz és lábbelikhez.

 

A bőr az ezredek során elporlad, de fennmaradt sok bőrtárgyra vonatkozó írott szöveg. A mesterembereket soroló listákon gyakran említik a bőrdíszműveseket, mint pl. Dr. Anna Schneider a sumír templomvárosról írott könyvének hosszú listáján (1920). Templomokba szánt királyszobrok a szabálynak megfelelően a vallási alázat miatt mezítlábasok, de pecséthengereken a cipő esetenként jelen van.

A gyapjút, a másik állati terméket bizonyára használták a sumírok: Sok utalást ismerünk a gyapjú nyírására, szállítására, eladására, vagy templomoknak való átadására, ahol munkáscsoportok végezték a fonási és szövést. A gyógyító mágikus szövegek mesélnek a szerelem istennő Inanna hajadonjairól, akik "fekete, fehér és vegyes gyapjúból csodálatos történeteket szőttek". Ilyen történeteket a "betegségek megkötésére is használtak."

 

A gyapjút színezték. Magasrangú hölgyek, ünnepi alkalmakkor élénk vörös gyapjú kabátot viseltek, melyeknek apró, porrá vált töredékei fennmaradtak a sírokban. Mindamellett ismerték a vásznat is és minden okunk megvan arra, hogy azt higgyük: Mezopotámia forró éghajlatán a vászon volt a mindennapi viselet. Templomi feljegyzések említenek közönséges, szegett és pompás vásznat. A férfiak egyszerű, szoknyaféle ruhadarabját, mely a testet az öv felett szabadon hagyta, az Úr-i zászló felszabadult ünneplői viselték. Az asszonyok testét majdnem mindig teljesen fedik a fodros szoknyák és bojtos sálak. A fonás és szövés technikájának hosszú fejlődése kellett hogy megelőzze ezeket a finom textíliákat.

 

Az emberiség legelső textíliáit talán vízinövényekből készítették. Minden gyerek, aki a mocsarak növényeihez hozzáfér, elkezdi azokat pliszírozni és szövögetni. Ez a kezdetleges technika fejlődött azután a gyapjú, kender és vászon szövésének, sodrásának későbbi formájává.

 

A szövőszéket már a korai Al-Ubaid-i kultúrában ismerték, ahogy azt a fennmaradt kősúlyok mutatják. A királysírok idején a szövés, festés és varrás művészete már teljesen kifejlődött.

 

Az udvarhölgyek némelyike bonyolult ujjas kabátokban ment a halálba. A szövés ősi művészetéből gyönyörű nagy sálak maradtak fenn Mezopotámiában. A klasszikus irodalomban találunk erre utalásokat. A görögök kaunakes-nek nevezték ezeket. Amikor a sumírok eltűntek, fejlett textilművészetük, mely besugározta a környező területeket, látszólag sok helyen új életre kelt. A főfonó, Arachne legendája, melyet Lydiához lehet kötni, jelzi, hogy a görögök abból az irányból tanulták ezt a művészetet.

Arachne, a Colophon-i Idmon leánya, a mitológia szerint olyan gyakorlott volt a szövésben, hogy versenyre merte hívni Athéne istennőt. Arachne győzött, de a csalódott, dühös Athéne pókká változtatta.

A Mezopotámia lakói által készített legkezdetlegesebb textíliák, az ősi gyékényfonatok és kosarak is változatlan mintákkal maradtak fenn, a sumírok ottléte alatt és még távozásuk után is. A gyékényfonatokat a szegények testének becsavarásához használták, az egyszerű temetéseknél. Woolley 1950) írja: "Meglepő, hogy a talajban, ahol sok maradandónak tűnő dolog telesen elporlad, a törékeny gyékény fonat, bár minden anyagát elveszítette és egy lélegzettel el lehet fújni, mégis megtartja megjelenését és textúráját és óvatosan lefotózva fényképe úgy néz ki, mint az eredeti, amelyik már 4500 éve elporladt."

 

Hangszerek

A zenének, mint a táncnak is szertartási jellege volt Sumír korai napjaiban. A hárfa és a cintányérok csengése, a sumír templomokban az ima kántálását kísérték. A kis hárfa illett a királynő magánkápolnájához. A királysírokban felfedezett csodálatos arany és ezüst hárfákat a hivatalos szertartásokon használták. A Shubad idejéből való cintányérok (ca Kr.e. 2500) sima fém darabok voltak, egyenesek, vagy szem alakúak, ezeket a táncosok ritmusra ütötték. A kis fémtárgyak a skorpió ember mögött táncoló kecskegida kezeiben láthatóak (41. ábra); vagy a cintányér játékos kezében, a főpapnő egyik arany pecséthengerén, akit nemrégen felfedezett kupolás boltív alá temettek; ugyancsak a Kish-i berakásos plakett egyik zenésznőjének kezében is ez látható. Különlegességként a múzeumnak van két ilyen réz lapja, amit 30 évvel ezelőtt hoztak Fara-ból melyek nagy valószínűséggel Shuba királynő korából való sumír cintányérok. Hajlítottak, 35 cm hosszúak és 4 cm szélesek a nagyobb végükön (Legrain, 1925).

 

A nagydob, amit a sumír kőfaragók gyakran ábrázolnak, szintén a szertartási zene hangszere kellett hogy legyen; a későbbi szövegek gonosz lélekről beszélnek, akit a dob hangjával űztek el.

Kiengira "nádak szent földje" volt Sumír eredeti neve. A nádvidék a nádsíp természetes hazája lehetne. Nem tudunk nádsípról, ami túlélte volna az eltemetés évezredeit, de a Pennsylvania Egyetem birtokában van egy pár finom ezüst síp, amit néha "kettős oboának" is neveznek (II. tábla 3. ábra).

Ugyanez a múzeum további két csodálatos sumír hárfa, lant és e kettő keverékének is büszke tulajdonosa. Woolley ( 1950), aki ezek közül sokat Urban talált, így írja le őket: az egyik hárfa a legcsodálatosabb, amit valaha találtunk; hangládáját vörös, fehér és kék mozaik szegélyezte, a két függőleges részt kagylóval, lápis lazulival és vörös kővel rakták ki, széles arany szalagokkal elválasztott zónákra osztva, a keresztrúd félig sima fa, félig ezüsttel bevont állatjelenetekkel vésett kagylóplakettek díszítik az első oldalt és ezek felett nyúlik ki egy szakállas bika nehéz aranyból kidolgozott pompás feje (10. tábla 1. ábra)

 

Ugyanott egy másik lant is volt, csupa ezüstből, tehén fejjel, a harmadik szarvassal és a negyedik két szarvassal. Woolley kíváncsi volt, vajon a hangszerek "különfélék voltak-e; a bika a basszus, a tehén a tenor és a szarvas talán az alt megjelölésére? Hogy egy sírban négy lantot találtunk a harmónia rendszerét sejteti, mely e korai időben nagyon nagy érdekesség lenne a zenetörténet számára."

 

Hangszereket ábrázoló sumír sztélék és egyéb kőtöredékek találhatók Christian (1940) Altertumskunde-jának 426. tábláján. Harangok, kereplők, sistrumok valamint az egyszerű és kifinomult hangszerek nagy változatossága található benne.

 

Az Oxford Zenetörténet (Buck 1929) a görög zene fejezetével kezdődik, amit a "héberek zenéje" követ, mint második fejezet. Ezekben és a továbbiakban elismerik, hogy az egész görög zene Kis Ázsiából ered és a görögök és héberek jellegzetes és ünnepelt hangszerei ezeket a népeket jóval megelőző korokból származnak. De ezeket a tényeket csak lábjegyzetekben említik

 

Azután olvasunk a sumír kithara-ról, amit egy Tello-ból származó domborművön ábrázoltak és amely most a Louvre Sarzec termében található; "ahogy ábrázolták, ez a kithara kézművesség és elméleti tudás magas színvonaláról tanúskodik."

Ugyanez a fonás a lant távoli eredetéről szólva a család legkisebb tagját a tamburát említi, melyet az előbb idézett egykori dombormű ábrázol, szintén Gudea az ősi Lagash sumír uralkodójának palotájából. Hozzá tehetjük, hogy Donald E. Mc Cown 1952-ben Nippurban kiásott egy agyagtáblácskát, lantot tartó ember alakjával.

A fennmaradt hangszerek száma és változatossága, valamint a különféle típusú dalokat említő ékiratos dokumentumok a Kr. e. 3. és 2. évezred közötti sumír városok meglehetősen magas zenekultúrájáról tanúskodnak. Az ember kíváncsi, vajon a tudomány valaha eljut-e addig a pontig, hogy rekonstruálja és felélessze a sumírok zenéjét? F. W. Galpin (1937) tett erre egy bátor kísérletet.

 

Befejezés

Építészettől a zenéig napjaink minden művészete és kézművessége bizonyos mértékig lekötelezettje az ősi sumír mestereknek. A technika területén elért sumír eredményeket röviden bemutató tanulmány messze nem merítette ki a témát, s ez még csak nem is volt célja. Mégsem tudjuk befejezni ezt az ismertetést az emberi tevékenység két fontos ágának említése nélkül, melyektől a technikai tudás elválaszthatatlan: a gyógyítás tudománya és művészete. Többé-kevésbé határozottan állították és túlságosan gyakran ismételték, hogy a klasszikus ókort megelőző emberi közösségek a hitvány fekete mágia és babonák sötétségében éltek. Ez nem igazságos kép; természetesen volt fejlődés az emberi tudásban, de az lassú átalakulás volt és nincs éles határvonal a korai nyugat-ázsiai és a későbbi keleteurópai bölcsességek között.

 

E nagyon régi mágusok világára vetett közelebbi pillantás kizárja, hogy varázslatuk a ma tudósoknak nevezett emberek által gondosan összegyűjtött és továbbított megfigyelések összességén alapult volna. A mágusok egész generációi figyelték az időjárás tényeit, a csillagok járását, az évszakok változását, a növényekkel, állatokkal és emberekkel kapcsolatos jelenségeket és egyesítették megfigyeléseiket.

A mágus az az ember volt, aki megfigyelte a tényt, vagy titkos tanításban kapta az információt, hogy amikor a Nap korongja a Bak csillagkép szarvai között kel fel, az a tél végét jelenti. A Nap ereje visszatér, a napok hosszabbodnak és a rosszhangulatú embereknek elmondhatja az érkező tavasz jó hírét, a tél kínjainak végét.

 

Az időjárás-változást előre jelezni képes férfiak és nők akik mindig oly fontosak voltak az egyszerű embereknek - voltak az első tudósok; tudásuk hatalmat adott nekik és paphercegi rangra emelte őket. E hatalom forrása sokáig az égitestek és más természeti jelenségek - melyek - pl. bárd, vésők, fűrész, ár, fúró és sok egyéb - de a mai nyugati tudósok számára megalkották a tudományos munka alapvető, elvont eszközeit és fogalmait. Korai sumír táblák halak, madarak, háziállatok és növények felsorolásait tartalmazzák, melyet az ősi írók megfigyeltek és csoportosítottak. Az általuk kialakított kategóriák fektették le a tudomány azon ágainak alapját, mint az állattan és növénytan. A matematikai alapműveletek, beleértve az algebrát is, valamint mértékrendszerünk szintén a sumírok hagyatéka. Megtanítottak bennünket a hosszúság, súly és területmérésre, a láb, font és a hektár használatával. Kifejlesztették a hatvanas alapú számrendszert, felosztották a kört 360°-ra, a napot órákra és az órát 60 percre. A táblák azt mutatják, hogy a sumerok sokkal előbb használták az Euklidesznek és Pithagorásznak tulajdonított tételeket, mint ahogy ezek a görögök megszülettek. A csodálatos részletek gazdagsága végett az olvasó forduljon a fejezetet követő bibliográfiához, ami technikai okokból nem lehet teljes, de sok felsorolt könyv további utalást tartalmaz a témában való további könyvekre és folyóiratokra.

 

A sumír természet és gondolat nem vonz egyformán minden mai érdeklődőt, s a balsejtelmekről és más ésszerűtlen elemekről való primitív elmélkedés nyilvánvalóan elfogadhatatlan. De ezekkel vegyesen végtelen értékek szerepelnek, melyeket el kell ismerni. A sumír gondolkodás kövezte ki a modern ember útját, hogy még mindig rejtélyes világát megismerje.

 

A SZKÍTÁKRÓL

Heteken át hatalmas tömeg bolyongott a "New York-i Metropolitan Museum kiállítási termében. A szkíták aranykincseit bámulták.

Ez a kiállítás nemsokára Los Angelesben is látható lesz. Gondolom, hogy ottani magyar barátaim mind szerét fogják ejteni annak, hogy megnézzék. Érdemes ezért külön erőfeszítést is tenniük az elfoglalt amerikai magyaroknak, mert ilyen látványban aligha lesz részük sok-sok évig. A kincs jelenlegi tulajdonosa ugyanis Oroszország.

A tárgyak nagyobb része egyszerű sírrablásból került az orosz magánemberek kezébe, akiktől már Nagy Péter cár elkövetelte és kincstárába szállíttatta őket.

 

A kincs jelentős része közvetlenül a szovjet-orosz régészek szakszerű és bravúros ásatásaiból származik.

 

A szovjet amerikai kultúrcsere akciója során elsősorban a szkíta kincseket kérte kölcsön az Egyesült Államok megbízottja Thomas Hoving, a Metropolitan Museum of Art igazgatója.

 

Miért éppen ezeket? Egyszerű a válasz, írja Hoving a kiállítás katalógusában bevezetőjében. Ezek a tárgyak unikumok. Ő bejárt sok múzeumot, látott sok kincset, egyiptomit, görögöt, középkorit, sőt újkori uralkodók mesés kincseit is, de mindezekből egy sem éri utol szépség, mesterségbeli tudás és erő dolgában a szittyák csodálatos holmijait.

Elmondja azután Hoving hogy a szkítákról és elődeikről keveset tudunk, írást nem hagytak ránk. Kortársuk a görög Herodotos, a történetírás atyja írt egy könyvet róluk, melyet erős kritikával lehet csak olvasni, mert sok benne a teljességgel hihetetlen, meseszerű és egymásnak ellentmondó adat. Herodotos mint minden görög, megvetéssel ír minden idegenről. A szkíták szerinte, nomád barbárok. De Hoving megjegyzi, hogy még ha aranytárgyaik egy részét görög míveseknél is csináltatták, elsőrangú ízlésű műgyűjtőknek kellett lenniük Valóban így is van, a szkíta kiállítás tárgyai egészen magas rangú műveltség tanúvallomásai.

 

A magyar látogató elmegy a kiállításra, megszédül a szépségektől és eszébe jut a gyerekkorában hallott induló: "Szittya vitézek, a harc riadalma ne rettegtessen benneteket."

 

Hiszen a magyarságban egészen a mi generációnkig tartotta magát a szittya (Scytha) eredet tudata, amiről régi krónikásaink írtak. Ezek után pedig kapja a magyar látogató az egyik hideg zuhanyt a másik után. Minden felirat a tárgyakon, tájékoztatás a falakon, megjegyzés a katalógusban úgy van megszerkesztve, hogy kizárja a szkíta-magyar rokonságot.

 

Egyetlen kivétel a katalógusban a Plate 21-hez adott rövid magyarázat: a harcos fejét egy nő ölébe hajtja: e szokás emléke él a magyar népballadában. Molnár Anna balladájáról van szó, ahol az Ajgo Márton "fejébe néz" (olyan népszokás, amivel nem dicsekedhetünk).

A legszebb, szkítákat ábrázoló aranytárgyakról azt olvassuk, hogy azokat görög aranymívesek készítették.

 

No, de miért van ez így? A középkorban, sőt az újkor elején is, minden tudományos tekintély egész Európában belenyugodott, hogy a magyarok a Herodotos által leírt barbár nomád szkíták utódai, - a bibliai Góg és Magóg átkozott népei voltak az őseik. Az orosz cárok által összeszedett szkíta kincsek híre azonban lassan átszivárgott a nyugati országokba és meggyőzte az értelmesebb embereket arról, hogy az a nép, amely ezeket a műveket létrehívta, nem lehetett barbár, sőt nagyon tehetséges kellett hogy legyen. A szkíták kívánatossá lettek mint rokonok, elsősorban a szlávok számára, akik nem voltak fémművesek, tehát szükségük van fémműves elődökre, akikre büszkék lehetnek.

 

Az európai tudomány tehát rövid idő alatt kitúrta a magyarságot a szittya örökségből a dicsőséges indoeurópai (indogermán) népek családja javára. Ehhez még segítettek a magyar történetírók, akiknek sikerült megtalálni a nyugati krónikákat, amelyekből a mi régi krónikásaink kimásolták Scythia leírását. Ebből azt a következtetést vonták le szinte hihetetlenül hamisan a mi történetíróink, hogy a szittya eredet tudata nem volt ősi, azt a krónikások találták ki. Ez nincs szükségszerűen így, de a szittya eredet tanát a múlt századi Nagy Géza után már senki sem merte védelmezni. Történelmünk sok más értékével együtt a szittyák is Csáky szalmája lettek, elkaparintották tőlünk. Ezt teszi a jelenlegi kiállítás is.

 

Olvassuk, hogy a szittyák valószínűleg Szibériából származtak, továbbá azt a határozott állítást, hogy iráni nyelvet beszéltek ... Ezt mondja nekünk Farkas Anna, aki Brooklyn College tanárnője, a katalógus előszavában. Nem szereti ezeket a barbár nomádokat, akiknek fejedelmei, szerinte "extravagáns" fényűzéssel temetkeztek. Azt írja, hogy a szkítaság egy volt a sok nomád csoport közül, melyek a sztyeppéken éltek és az állatalakos művészet nem egy csoporté volt, hanem valamennyié.

 

Erre azt kell mondanunk, hogy a szibériai származás lehetséges, de olyan távoli őskorból, amelyben Szibéria meleg volt és talán a legtöbb nép őshazája volt. Az "iráni nyelv" vágyálom. Adataink gyérek és nem az irániságot bizonyítják. Ami pedig a szittya művészetet illeti, annak fő motívuma az állatküzdelem. A jó állatot, a szarvasmarhát, vagy a lovat, de leginkább a szarvast, megtámadják a gonosz állatok, az oroszlán, párduc, sas, griff. A jó és a rossz őrök, tragikus küzdelme ez. Ezt a motívumot a szkíta aranyművesek Mezopotámiából hozták, ahol megvan igen sok változatban, már a régi Sumír időkben is.

 

A szkíta aranyművesség egyenes őse a rendkívül magas színvonalú sumír ötvösség. Nézzük meg Sir Leonard Woolley könyveiben a sumír ékszereket és azt a csodálatos arany sisakot, melyet sumír mester készített Ur városában Kr. e. 3000. év körül, amikor a görög nemzet és művészet még nem létezett. A szkíta művészet nem Kelet-Ázsiából jött a Kaukázus vidékre, hanem megfordítva és amelyik pusztai nép átvette az állatküzdelem motívumot, annak mesterei a szkíták, vagy elődeik, a preszkíták voltak. A kiállítás katalógusában Boris Piotrovszky erősen hangsúlyozza, hogy a szkíta művészet eredete nem a közel-kelet. Nem mondja meg, hogy a közel-keleti eredetet kétségtelennek tartotta Rene Grousset a steppei népek kultúrájának nagy francia szakembere, elsősorban a Zawiyehben talált tárgyak alapján. Csak annyit mond Piotrovszky, hogy Zawiyeh dátuma a Kr. e. VI. század és hogy újabb szkíta leletek is vannak a steppékről, melyeket VII. századinak jeleztek. De semmit sem mond a luristáni bronzokról, melyek Kr. e. 1000 és 800. között kerültek a földbe és átmenetet képeztek a mezopotámiai és a szkíta műveltség között.

 

Tehát kedves barátaim, nézzétek meg a szkíta kiállítást és hallgassátok meg a tárgyak beszédét. Hallgassátok meg a görög Herodotost és az amerikai katalógus íróit. A tárgyaknak hihettek, az írók mondanivalóit rostáljátok meg, mert azok mögött érdekek, indulatok és hiúságok vannak - nemcsak tiszta tudomány. Ne vegyük rossz néven, bennünk is van ilyesmi, ez emberi dolog. De ne hagyjuk magunkat félrevezetni. A szkíta-magyar rokonság ügyében idézem legnagyobb élő régészünk, László Gyula szövegét, akit különösen becsülök, mert tudományán felül józan magyar esze is van. Neki hihetünk.

 

"Mai történetíróink kivétel nélkül mind elvetik a magyarság szkíta származásának gondolatát mondván, hogy Anonymus Schythia leírását nyugati krónikások szövegéből másolta ki... a magunk részéről - a romantikát mellőzve -, mégsem vetnők el a szkíta és hun ősök kérdését. Mert igaz ugyan, hogy Anonymus... másolt... de nyilván nem tette volna, ha a magyar gondolkozásban nem élt volna a szkíta ősök hite. Könnyen meglehet, hogy ez éppen magyar forrásból jutott el Nyugatra." (Vértesszőlőstől Pusztaszerig. Gondolat, Budapest 1974. 99-101 oldal.)

 

SAROLT

A magyar történetírás legrégebbi forrásai néhány éles, jellemző mondattal világítják meg azt a nőalakot, aki asszonyaink közül talán a legtöbb joggal tarthat számot a késő utódok érdeklődésére. Ez Sarolt, Szent István édesanyja. Nemzedékek, melyek közel ezer év pazarlása után, fájó érzéssel próbálják összekeresgélni ősi kultúránk, nemzeti életformánk maradék morzsáit, Sarolt alakjában megtalálhatják annak a magyarságnak női eszményét, melyet még nem alakított át idegen fajok életszemlélete, amelynek még nem voltak idegen gondolatrendszerekből kölcsönzött értékítéletei.

Sarolt sajátságosan magyar jelenség, erős emberasszony, bölcs államasszony, akinek ereje és bölcsessége az ősi magna materek jellemvonása.

Ott áll történelmünk kezdetén, vele alkonyul a pogány világ és vele kezdődik a magyar kereszténység.

 

Sarolt elsőszülött leánya volt Gyula vezérnek, aki Erdélyben a fekete magyarok felett uralkodott.

Querfurti Bruno írásaiból tudjuk, hogy még Szent István idejében is erősen megkülönböztették a magyarság két alkotó elemét, az ország nyugati részeiben letelepült fehér és a fekete keleti ugorokat. Két, szoros szövetségben élő rokon nép, mégis két külön nép voltak, és a magyar politikának első problémái közé tartozhatott a kérdés, hogyan lehetne a kettőt eggyé kovácsolni.

 

Gyuláról tudjuk, hogy megjárta Bizáncot, a középkori kultúra ragyogó székhelyét, összeköttetésben volt a virágzó, ez időben magas műveltségű török-bolgár birodalommal, ahol fel is vette a keresztséget. A maga korában rendkívüli széles látókörű, nagytapasztalatú államférfi lehetett, aki már látta, hogy a fehér és fekete magyarok összeolvasztása egységes nemzetté, erejűk egyesítése egy uralkodó alatt, nagy hatalommá tenné a magyarságot.

 

A nagy elgondolás szempontjából talán szerencsés véletlen volt, hogy Gyulának nem volt fia. Sarolt fiú-leány volt. Gyula örökének reá kellett szállnia. A fehér magyarok leendő ura, Géza éppen megfelelő korban lévén, kézenfekvő volt a két nép egyesítésének gondolata egy bölcsen szerzett házasság útján. Az elsőszülött leány feladata lett, hogy segítsen megvalósítani apja elgondolását, az egységes és keresztény magyar birodalmat. De nem tehette volna ezt, ha nem lett volna maga is a nemzet lelkéből lelkezett, ízig-vérig a régi magyar nőideálnak megfelelő asszony.

A vezérek korának hiányos történelmi forrásait hiába vallatjuk nőnevelési adatokért, de feltehetjük, hogy Sarolt neveltetése átmenet volt a mód között, melyben egy szabad keleti lovas nép törzsfőnökének leánya és egy trónra szánt bizánci hercegnő nevelkedett abban az időben.

Bizonyos, hogy már születésekor két világ hajlott feléje, az ősi pogány kultúra és az új keresztény szellemvilága. Valószínű, hogy megkeresztelték. De bizonyos, hogy törzse asszonyai megtartották születésekor a másik szertartást is. Összegyűltek férfi szemektől távol és bort öntve a serlegbe, azt a legöregebb asszony felajánlotta a pogány Nagy-boldogasszonynak, ahogy azt ma is megteszik a szegedkörnyéki asszonyok. Mert ha elmaradt volna ez az áldozat, az újszülöttet nem vette volna gondjába mind a hét Boldogasszony, nem őrizték volna meg a gonosz Szépasszony által hozott veszedelemtől, nem adott volna neki a Nagyboldogasszony boldog és termékeny asszonyi életet. Pedig bizonyos, hogy törzse öregasszonyai ezt kívánták számára biztosítani.

A vezér gyermeke már pici korában felcicomázott és kényeztetett csöpp bálvány lehetett, akinek első bizonytalan lépteit derűs szeretettel nézték az öreg harcosok és fiatal leventék.

 

Valószínű, hogy járni és lovagolni körülbelül egy időben tanult meg az apró hercegnő. Igazi lovasnépnek nemcsak a férfiai lovasok: a magyar nő is éppúgy lóra termett, mint a magyar férfi. A honfoglalás és a vezérek korabeli sírokban számtalanszor találják a régészek a női csontok és női ékszerek mellett a halottal együtt eltemetett lófejet, mert a nő halálakor is leölték kedves lovát.

 

De vajon mi lehetett a serdülő leány időtöltése, szórakozása?

A szövéssel, fonással, kenyérmagőrléssel foglalkozó szolgálókat bizonyára el-elnézegette Sarolt, de alig hihető, hogy maga is közéjük ült volna. Inkább úgy képzelhetjük el, amint a vének beszédét hallgatja az ország és világ dolgairól. Ha pedig kedve támad, lóra kap és kergeti a vadat naphosszat a hatalmas őserdőkben, korra és rangra hozzáillő leányok és legények társaságában.

 

Kétségtelen, hogy korán megtanulta Sarolt az íj és nyíl használatát, valószínűleg a kardét is. Szükséges volt ez egyrészt a vadászathoz; másrészt a bizonytalan közviszonyokra való tekintettel. Kellett, hogy a nő is tudja védeni magát, különösen a fejedelemasszony

A levegő, a napfény, a szabad mozgás nevelhették Saroltot azzá a rendkívül szép fiatal nővé, akinek szépségéről még a róla ellenszenvvel nyilatkozó külföldi források is tanúságot tesznek.

 

Nem lehetetlen, hogy ismerte és használta a finom bizánci parfümöket, szépítő szereket is, mindenesetre módjában állt, hogy megtegye. Valószínűbb azonban, hogy használta a leghatásosabb szépítő szert, a tiszta vizet. A mosdás és fürdés kultúrája ugyanis lényegesen fejlettebb volt a magyaroknál, mint más népeknél. Erre mutat, hogy a bizánci udvari ceremóniakönyvek a hordozható fürdőt, melyet a császár táborozáskor használt, "magyar fürdő" néven emlegetik.

 

Nemcsak testi, hanem lelki tulajdonságok terén is kivált Sarolt. Szellemi képességei, melyeket apjától örökölt, kétségkívül nagyok voltak. Bizáncban ezidőtájt a hercegnők már komoly oktatásban részesültek. Voltak közöttük nagy számmal irodalmat pártoló, irodalommal, történetírással, teológiával foglalkozó hölgyek. Voltak, akik egy-egy császár mellett titkári teendőket végezve, részt vettek-a birodalom adminisztrálásában. Mégis nem látszik valószínűnek, hogy Sarolt műveltsége ilyen természetű lett volna.

Bizonyára részesült valamelyes vallásoktatásban, de ez nem hatotta át érzésvilágát. A körülötte élő nép ősi hagyományai közelebb állhattak fiatal szívéhez, mint a bolgár papok beszéde a megfeszített Istenről. Sarolt bizonyára meghallgatta a papokat és elhitte hogy igazuk van, de azért tovább hitte azt is, amit a pogány varázslók, javasok, nagytudományú öregasszonyok beszédéből összeszedett.

 

Ami igazán érdekelte, az nyilván, közügy volt, az ország és az uralom dolga; a családja mestersége. Apja környezetében látnia kellett, hogyan intéződik egy ország vezetése, mik a célok, feladatok, nehézségek és megoldások. Sarolt gyakorlati politikát tanult és idővel annak mestere lett.

Nem tudjuk, volt-e Gézának és Saroltnak beleszólásuk saját házasságkötésük dolgába. Az idők szokásait ismerve, azt kell hinnünk, hogy nem.

 

A házasságot a szülők szerezték. Régen megbeszélt dolog lehetett Gyula és Taksony között, hogy amikor Sarolt eléri az asszonykort, ami ebben az időben a 12-13 éves kor volt, megtörténik a házasság.

 

A frigy szerencsésnek bizonyult. Saroltnak tetszett Géza férfias erélye, még ha néha erőszakossággá fajult is. Tehetsége, hatalmi ambíciói éreztették Sarolttal, hogy méltó párra talált. Az ifjú fejedelem pedig boldogan láthatta, hogy felesége nemcsak szép, szerelmes asszony, hanem ezenfelül valódi szövetséges és uralkodó társ, akinek ereje az övét megkettőzteti. A két fejedelmi lélek megértette egymást és igyekezett, hogy egységes, gazdag, erős országot adhassanak fiuknak, aki már minden magyarok ura lesz.

Géza és Sarolt elérkezettnek látták az időt, hogy népükkel felvétessék a kereszténységet. Az államérdek bölcs felismerése láttatta be velük, hogy pogány nép nem maradhat meg a keresztény Európa közepén.

A krónikás nem mondhat nagyobb dicséretet Saroltról, mint mikor a nőuralomnak szóló rosszallással megállapítja, hogy Géza politikáját ő irányította. "Az egész országot hatalmában tartotta, férjét és ami férjéé volt ő kormányozta", írja querfurti Bruno, aki személyesen ismerte Géza és Sarolt udvarát.

 

Ez az idegen krónikásoknál vissza - visszatérő csodálkozó rosszallás hangja. Merseburgi Thietmár egyenesen durván támad Sarolt ellen és azt mondja, hogy "módfelett ivott, katonamódon lovagolt és egyszer egy férfit, szertelen haragra gerjedve maga megölt. Jobb lenne, ha mocskos kezeivel az orsót forgatná és bolond eszét türelemmel fékezné."

Ez az utóbbi tudósítás nem hiteles. Thietmár Saroltot nem ismerte, csak hírét hallotta nyilván szláv, vagy német emberektől. Nemzeti hagyományaink Sarolt alakját, mint szép, jó, erős asszonyét őrzik. Csak idegen szemlélők, kik a nemzet lelkét és hagyományait nem érthették, voltak hajlandók Gézát - ki feleségének annyi szabadságot enged - az asszony rabjának látni, Szent István anyját pedig részeges, elférfiasodott szörnyetegnek.

 

Gézáról tudjuk, mert műve hirdeti, hogy bölcs ember és talpig férfi volt. Saroltnak pedig egész asszonynak kellett lennie. Elhisszük róla, hogy katonamódra ülte meg a lovat és úgy járta az országot, melyet egyébként nehezen ismerhetett és érthetett volna meg.

 

Elhisszük, hogy bort ivott, mint nem egy magyar asszony, de biztosra vesszük, hogy ennek a méltóságára büszke fejedelmi asszonynak soha nem ártott meg az ital.

Elhisszük, hogy egyszer, valami nagyon súlyos ok miatt felindulva, saját kezűleg leütött egy embert, ami mellesleg azt mutatja, hogy volt benne személyes bátorság. De nem szabad elfelednünk, hogy a tizedik században vagyunk, a központi hatalom egységbe szilárdításának időszakában, mikor a lázadással szemben a fejedelem, vagy fejedelemasszony csak rögtöni megtorlással tud tekintélyt tartani.

 

A kereszténységgel vegyes pogányság, melyet a hittérítők Géza és Sarolt szemére vetnek, volt az egyetlen mód arra, hogy ez a nyakas nép elfogadja az új tant. Ha már Géza erőszakolja a kereszténységet, ezt csirájában elfojtotta volna nálunk a pogánylázadás. Itt a helyes eljárás éppen Géza fejedelem és Sarolt asszony eljárása volt. Ismeretes, mikor Saroltnak szemére vetették, hogy férje sem keresztény, sem pogány, hogy két istent imád, Sarolt azt válaszolta: A fejedelem elég gazdag hozzá, hogy két istennek áldozhasson.

Bölcs, erős asszonynak kellett lennie. Bizonyos hogy befolyásolta Géza politikáját, ezt az erélyes, szerencsés, összeolvasztó, egységes nemzeti politikát.

 

Géza halála után Koppány követelte magának az országot és Sarolt kezét. Ha Sarolt nem lett volna több, mint korának hatalom- és élvsóvár bizánci császárnői, akkor ezeknek bevált módszerével Koppány felesége lesz és őt segítette volna uralomra. Sarolt hűséges magyar asszony volt, ki hű maradt nemcsak Géza emlékéhez, de mindenek előtt a nagy politikai elgondolásához, az egységes keresztény birodalom eszméjéhez. Nem lett Koppány felesége.

 

Merseburgi Thietmárral szemben bebizonyította a történelem, hogy nagy kár lett volna Sarolt fejedelemasszonynak az orsót forgatnia, elszakadó szálakat szőnie-fonnia. Az ő erős és áldott keze, amit bölcs tanáccsal, asszonyi megértéssel szőtt, az tartott ezer évig.

Nagy volt, mint feleség és anya, mint ember és mint államasszony. Alakja nemcsak egy kiforrásban levő fiatal lovas nemzet ideálja lehetett, de ezer év után is változatlan tisztelettel fordulhat feléje emlékezésünk.

 

TELEKI BLANKA GRÓFNŐ

A bérces Erdélyben született gróf Teleki Blanka. Atyja nagyeszű, klasszikus műveltségű; de különc természetű főúr; anyja Brunswick grófnő volt, testvére annak a minden szépért és jóért lelkesülő Brunswick Teréznek, akinek nevéhez az első magyar kisded-óvóintézetek létesítése fűződik. Brunswick Teréz a kisdedóvák csírájából akarta kifejleszteni a magyar nőnevelést, de kora nehéz viszonyai között csak az első lépést tudta, megtenni. Eszméit a megvalósítás felé húga, Teleki Blanka vitte tovább.

A fiatal leánynak a képzőművészetekhez volt tehetsége, szépen rajzolt, festett, mintázott. Nagynénjével együtt ment egy - abban az időben még merész vállalkozásnak számító - európai tanulmányútra. Bejárták Német és Franciaországot, Svájcot, ahol Brunswick Terézt mindenütt a nevelőintézetek, Blankát a képtárak érdekelték, míg a társaság harmadik tagja, Blanka húga, egy fiatal francia ábrándos szemeit látta maga előtt. Ő lett De Gerandoné - a kiváló erdélyi pedagóga, De Gerando Antonim anyja.

Teleki Blanka grófnő a magyar reformkor forrongásai idején megérezte, hogy kritikus időkben a tehetség nem vonulhat el a művészet elefántcsonttornyába.

 

Cselekedni kívánt és valószínűleg nénje hatása alatt, - úgy látta, hogy a teendők sorrendjében a nevelés az első. Ő tehát nevelőintézetet nyitott fiatal leányok számára. Lővey Klárát vette maga mellé segítőtársnak és vele együtt nagy gonddal formálgatta a reá bízott fiatal lányok lelkét. A történelem tanítását Vasváry Pálra bízta, az ifjúság egyik vezér alakjára. Nyíltan rokonszenvezett a nemzeti törekvésekkel, de túlzásba nem esett. 1848 márciusában, mikor az ifjú Jókait elragadta a forradalmi láz és vezércikkben szólította fel a nőket láncaik lerázására, gróf Teleki Blanka higgadt írásban felelt, melynek tartalma címében van: "Előbb reform, aztán nőemancipáció". Először emberségre való nevelést kell adni a nőknek hirdette, - csak azután lehet rájuk bízni nemzeti feladatokat.

Intézete sajnos csak két évig működhetett, akkor elsodorta a szabadságharc vihara. A leányokat haza kellett küldeni, a tanárok bevonultak katonának. Gróf Teleki Blanka a nagyváradi hadikórházban ápolta a sebesülteket, majd mikor minden elveszett, családja ősi birtokára vonult, Pálfalvára. Innen idézte maga elé a Pesten működő hadbíróság.

Hogy lelkét megtörjék, teljes fél esztendeig tartották ablaktalan, vaksötét börtönben, nyomorult fekhelyen, hitvány élelemmel. Addig egyszer sem hallgatták ki.

 

Csak hat hónap múlva hallotta meg, hogy azzal vádolják: az ő intézetéből indult ki az egész 1848-as magyar szabadságharc. Halálos ítéletet kértek fejére. Mégis oly feltűnően hiányoztak a bizonyítékok, hogy a hadbíróság nem tudott halálos ítéletet hozni. "Csak" tíz évi láncban töltendő várfogságra ítélték. Kufstein várába vitték, hűséges társnőjével, Lővey Klárával együtt. Ott szenvedtek hosszú éveken át. De célját nem tudta elérni az elnyomó hatalom: Teleki Blankának csak teste ment tönkre, büszke lelke soha nem tört meg. Ismételten tanácsolták neki jóakaratú emberek, hogy kérjen kegyelmet - nem tette. A nagy nevelőnő tovább nevelt ragyogó példájával, melynek kincse ma is mindnyájunké, árát egyedül ő maga adta meg. Mikor Rudolf királyfi születésekor minden politikai fogoly kéretlenül is visszakapta szabadságát, a börtönből egy súlyosan tüdőbajos és majdnem teljesen megvakult öregasszony jött ki. Még egy ideig éldegélt családja körében és azután csendesen visszaadta hősi lelkét az Úristen kezébe, tisztán és töretlenül, a minden idők legnagyobb magyar asszonyainak egyike, Teleki Blanka grófnő.

 

DAMJANICHNÉ CSERNOVICS EMILIA

Az 1848 - 1849-es magyar szabadságharcot megelőző években Damjanich János Temesvárott szolgált, mint aktív kapitány. Édesanyja temetésére Aradra utazott és ott látta meg távoli rokonának, Csernovics János aradi főbírónak leányát, Emíliát.

Az egészen fiatal leányka és a férfikora delén lévő daliás kapitány megszerették egymást. A leány vagyonos családja nem örült e szerelemnek, mert Damjanich mögött sok szerelem híre állt. De Emília makacsul ragaszkodott választottjához, és végül 1847-ben hozzá is ment feleségül.

 

Damjanich és felesége Temesvárt éltek - nagyon boldogan. A hadosztály parancsnoka Haynau volt, ki gyakori vendég volt Damjanichéknál, s szorgalmasan dícsérgette a szépasszony főztjét. Egy alkalommal becsmérelni kezdte a magyarokat, s Damjanich tiltakozni merészelt. - Mióta, magyar Ön? - kérdezte Haynau elképedve. Mióta Magyarországon születtem! - felelte - Damjanich. - Akkor egy óra múlva indul Olaszországba! - adta ki a parancsot Haynau. Emília a tábornagyhoz rohant, de csak pár órai haladékot tudott kieszközölni férjének indulnia kellett az olasz frontra, ahonnan csak 1848-ban hívta vissza a nemzeti kormány.

 

Damjanich őrnagy, később tábornok, Batthyány és Kossuth bizalmának letéteményese lett. Győzelemről győzelemre vezette seregét, azt tartották róla, hogy nem fogja a golyó. De egy felboruló kocsiból kiesve lábát törte, s megbénult, amikor a legnagyobb szükség lett volna reá. Kossuth akkor aradi várparancsnoknak nevezte ki.

 

Arad népe mámoros lelkesedéssel, fáklyás menettel ünnepelte Damjanichot. Milyen büszkén érezhette a fiatalasszony választása igazolását. De már útban volt a szabadságharc leveréséhez behívott orosz hadsereg és csakhamar bekövetkezett a nemzeti ügy katasztrófája.

A magyargyűlölő Haynau szabadkezet kapott és Damjanich is a halálraítéltek között volt.

 

Emíliának megengedték, hogy utoljára találkozzék urával. Ezután a szerelmes fiatalasszonynak végig kellett szenvednie annak a tudatnak iszonyát, hogy urát kötéllel megfojtják, miután végignézették vele valamennyi társa halálát.

 

Damjanichné és társnői - akkor mutatták meg, hogy milyen fából vannak faragva, amikor a borzalmas tragédia után nem omlottak össze, nem lettek idegroncsok, hanem folytatták a nemzet ügyének szolgálatát úgy, ahogy lehetett.

 

Damjanichné gyűjtést indított a rabok segélyezésére. Ezt felfedezték, s öt hadbíróság elé állították. De nem lehetett megfélemlíteni. Tovább dolgozott. Árvaházat létesített honvédek árvái számára.

1861-ben megalapította a Magyar Gazdasszonyok Országos Egyesületét. Segítőtársai voltak elsősorban Batthyány özvegye és a Wenckheim-család. Programja: segíteni ott, ahol szükség van reá.

Ínséges évek jöttek. Az Egyesület leves-konyhákat, élelmiszerosztó helyeket létesített. A szükséges pénzt hangverseny, bazár, ... stb. rendezésével szerezték.

 

Rendeztek terménykiállítást is, amiért "Kalarábé Vereinnek" csúfolták az egyesületet a szellemes és a közért való munkából magukat ügyesen kivonó delnők. De az ilyen hangok idővel elhalkultak és a nemzet hálás szeretete koszorúzta azt a nemes és hasznos munkát, melyet több, mint fél évszázadon át végzett Damjanich özvegye az ő örökké gyászoló fekete ruhájában.

 

Anonyma az első magyar sebészorvos

Keveset tudunk róla, még a nevét sem tudjuk, azért neveztük Anonymának, névtelennek. Jobban meggondolva a dolgot, az sem valószínű, hogy ő lett volna az első sebészünk. Sokkal valószínűbb, hogy tanítvány volt és évezredeken át kifejlődött gyógyító, segítő hagyomány letéteményese. Azért nevezzük elsőnek, mert ő az első, akiről legalább valamit tudunk, ő az első, aki valamit hagyott ránk, egy orvosi műszert.

1945-ben magyar régészek feltártak egy honfoglalás kori temetőt a Szabolcs megyei Basahalom községben, számos férfi sír mellett néhány női sírt is. A nők sírjában, éppúgy mint a férfiakéban, ott voltak hátaslovuk csontjai és szerszámai. Az egyik rövid női sírban találták az egész ásatás legfontosabb leletét: egy acélból és ezüstből készült, csodálatosan precíz, finom agylékelő műszert. A földben töltött évezred után a kis acélnyelv még pergett és éles maradt.

 

A világ számos pontján kerültek elő mesterségesen meglékelt őskori koponyák, a trepanálás régi tudomány volt, bár gyakorlása és indokai körül még sok a megoldatlan kérdés. Néhány honfoglalás kori magyar koponyán is világosan láthatók az agysebészi beavatkozás nyomai és a csontforradások azt mutatják, hogy túlélte őket a páciens. Volt rá eset, hogy a koponyacsont nagyobb hiányát, amit talán a bolgár buzogány okozott, ezüst lemezzel pótolták. Érthető, hogy egyes szerzők arra gondoltak: ilyen komplikált operációkra talán arab, vagy görög orvosokat alkalmaztak a honfoglalók. Dehát hol tanyáztak volna azokban a zivataros időkben afféle művelt és kényes idegen orvosok? Sokkal hihetőbb a válasz, amit Anonyma sírja ad hozzáértő magyar asszonyok voltak a sebészek.

Honfoglalás kori orvosnőnknek nyilván a trepanáló műszer volt a legdrágább kincse, a nyakában hordta. Volt neki ezenkívül néhány rézgombja, továbbá fülbevalója és két karperece rossz ezüstből. Nem sokat szerzett a tudományával. De bizonyára segített sok súlyos sebesülten, segített egy hazátlan nemzetnek hazát szerezni ezer évre. Áldás emlékére!

 

Az adatokat közölte, Anda T. előző cikkére is utalva, Dienes István, Acta Archeologica, Budapest, 1956, Tom. VII pp. 245-73.

 

Piroska - Eirené (1090-1134) bizánci császárné - Szt. László leánya

A mikor a hajó a Boszporuszon befut az Aranyszarv kikötőjébe és a magányos magyar utas elé tárul Isztambul pompája az nagy gyönyörűség és szívfájdalom. A város kövei magyar történelmet lehelnek.

Itt vágta be Botond a városkaput. Itt áll a Héttorony Itt rótta kőbe a rab kedei Székely Tamás rovásírásos üzenetét. Thököly, Zrínyi Ilona, Rákóczi Ferenc jártak itt...

 

Bizáncinak nevezték ezt a várost, mikor még kis görög község volt. Nagyszerű stratégiai helyzete a kelet-római császárság székhelyévé tette, a görög szertartású egyház fővárosává, Nagy Konstantin idejében. Mikor Rómát megtörték és kifosztották a barbárok, egy időre ide költözött a világ kincse és kultúrája. Akkor Konstantinápolynak hívták. Abból az időből maradt itt a hatalmas versenypálya és a világ egyik legszebb temploma, a Hagia Sophia.

 

Az arany és gőg, bűn és belviszály megrontották a keletrómai birodalmat. Konstantinápolyt elfoglalták a törökök és lett belőle Sztambul, a szultánok városa. Aztán elmúltak a szultánok is, a török világbirodalom is. A Hagia Sophia azonban megmaradt, megmaradtak csodálatos mozaikképei, mert az emberséges törökök nem pusztították el a keresztény szentképeket, csak eltakarták őket. Újabban bontogatják ki őket nagy gonddal a régészek.

 

A Hagia Sophia egyik nemrégen felfedezett legszebb mozaikképe Eirene császárnőt ábrázolja.

Felejthetetlen arc. A művészi konvenció merevségén, az anyag korlátain átsugárzik a modell egyénisége. Ez nem bizánci asszony. Ez Piroska, Szent László leánya

 

László, Magyarország királya, 1082 körül vette feleségül rheinfeldi Adelhaidot, aki 1090-ben fiatalon meghalt. A szent király is meghalt 1095-ben. Leányuk ebben az időben nem lehetett 5 évesnél fiatalabb, vagy 12 évesnél idősebb.

Nyilvánvaló, hogy az árva királylány gyámja Kálmán királyunk lett. De hogy kire bízta Könyves Kálmán, a hazai forrásokban Pyrisc és Pirisca néven említett lányka nevelését és őrzését, azt nem tudjuk. Abból hogy a bölcs és jószándékú, de az országlás gondjával nagyon elfoglalt Könyves Kálmán magánélete viharos és boldogtalan volt, sejthetjük azt is, hogy az árva Piroska ifjúkora sem lehetett védett és nyugodt.

 

Nem tudjuk, hogy ki tanította, milyen hatások érték és ki volt a dalia, aki először dobogtatta meg fiatal szívét, de valószínű, hogy gyámja szeretettel foglalkozott a vonzó és tehetséges lánnyá serdült Piroska ügyével. A kor fogalmai szerint ragyogó házasságot szerzett neki: a bizánci császár fiához adta feleségül.

 

Alexius császár fia, II. Komnenos János 1088-ban született és 1104 körül vette feleségül Piroskát. Nem valószínű hogy az államérdekből eljegyzett fiatalok találkozhattak volna a házasságkötés előtt és hogy abba beleszólásuk lett volna. Igent mondtak az oltár előtt, mert mi mást tehettek volna? Így kötöttek akkor minden házasságot.

 

A két fiatal lélek találkozott a mély és komoly középkori vallásosságban. Mindketten elfogadták Isten rendelését. Szent Lászlónak és a rajnai hercegnőnek leánya szép volt és okos. A görög császár fia pedig bátor katona és hadvezér volt. Feltehető, hogy a kölcsönös megbecsülésből vonzalom is lett és hogy a trónörökös komolyan igyekezett megvédeni magyar feleségét a bizánci udvar gyilkos intrikáival szemben.

A házasságkötés nyilván politikai jellegű volt: két birodalom igyekezett benne kifejezést adni a béke és barátság gondolatának, aminek jeléül Piroska új hazájában az Eirene (Béke) nevet kapta. A magyarokkal való béke igen fontos volt Alexiosnak, aki szövetségeseket keresett és kapott a Tarentumi Boemund elleni hadjáratához.

Ennek érdekében Alexios nyilván elhallgattatta udvarának azt a kétségkívül kifejezett kifogását, hogy a magyarok nemrég megkeresztelkedett, keleti jövevények a Duna völgyében és hogy ez a házasság nem fogja emelni a császári tekintélyt.

 

Alexios nyilván tudta, hogy mit tesz és meddig mehet el, mikor elrendelte annak az olcsó koholmánynak terjesztését, ami később még Piroska sírversében is szerepelt: hogy a magyar uralkodók a nyugati Julius Caesar utódai. Pedig valójában a magyar Árpádok sokkal távolabbi és sokkal nemesebb ősöktől származtak, mint Julius Caesar, és az ő lányuk kötött messaliance-ot, mikor egy Komnenoshoz ment, de ezt a bizánci sznobok nem érthették volna meg.

 

Kálmán király hadai hathatósan segítették Alexiost 1107 és 1108-ban és küldöttei aláírták a Boemunddal kötött békeszerződést. Ez utóbbit közli nagy történelmi munkájában Anna Komnena, Piroska görög sógornője.

A szerződésben Kálmán, mint a császár nászapja szerepel. Piroskát azonban soha egy szóval sem említi terjedelmes művében a történelemíró sógornő. Ez a hallgatás ékesen beszél és nem nehéz látni mögötte egy intrikáló, gyűlölködő és irigykedő, degenerált udvar ellenszenvét egy mosolygós, egészséges, szép idegen császárné ellen.

 

Szent László leányának becsületére válik, hogy ebben a mérgezett atmoszférában, idegen létére, szilárd pozíciót teremtett magának, amiben bizonyára segítségére volt férje kitartó ragaszkodása is. Anélkül hamar meghalatták volna. De ha férjében támaszra is talált Piroska, az is bizonyos, hogy férje nem védhette meg a kegyetlen tűszúrásoktól. Anna Komnena annyit ír fivéréről, hogy annak először iker-gyermekei születtek. Tudnivaló, hogy a középkor hiányos biológiai tudása folytán az ikrek születéséből az anya erkölcseire esett árnyék, amint azt a magyar Miczbán legendában is olvashatjuk.

 

Nem tudhatjuk, megrendült-e Komnenos János bizalma feleségében, mikor annak iker-gyermekei születtek. De bizonyos, hogy a házastársak együtt maradtak és születtek további gyermekeik, összesen négy fiú és négy leány. Mikor a hadi diadalokat szerzett János, apja halála után a trónra lépett, császárné lett a "magyar asszony"-ból az "ougrissa "-ból.

Eirene császárnéról feljegyezték, hogy alattvalóinak segítője és közvetítője volt férje felé. Kezét kinyújtotta az özvegyek és árvák, a nélkülözők segítésére. Istent kereste és csupa szeretet volt. A világ legragyogóbb trónjának hiú pompája mindvégig idegen maradt számára. Látta mögötte a szenvedő tömeget. Tudva pedig, hogy az ember halandó, az Árpádok leánya azon volt, hogy segítő készségének tartósabb formát biztosítson. Ezért építtette Eirene császárné a Mindenhatónak felajánlott Pantokrator monostort.

 

A Pantokrator monostorban, mely későbbi századok folyamán sokat szerepelt a bizánci történelemben, volt három templom és ötven zsolozsmázó szerzetes. Benne volt ezenkívül a világ első modern kórháza, sebészeti, szemészeti, nőgyógyászati és egyéb osztályokra tagolva. Az egykorú alapítólevél részletekbe menően intézkedik az ágyneműtől kezdve, az orvosi műszereken és felszerelési tárgyakon át mindenről ami szűkségen lehet, egészen az idősebb orvos-tanár alkalmazásáig, aki a fiatalabbakat oktassa. Van orvos-személyzet és nagyszámú kisegítő személyzet; megfelelő gondoskodás az élők élelmezéséről és a halottak eltemetéséről. A kórház mellett volt a nyomorékok befogadására szolgáló szeretetház is. Szervezetileg a monostorhoz tartozott, de a városon kívül épült az elmebetegek kórháza. A betegek és rokkantak javára követendő eljárások oly modern szellemben vannak megfogalmazva, hogy szinte nehéz elhinni hogy az okmány és az intézmény a XII. századi Konstantinápolyban keletkeztek.

 

Ezt az intézményt adta férje hazájának és az emberiségnek az árpádházi "magyar asszony", mint első tanújelét annak a szegényekkel együtt érző, segítő magyar emberségnek, melynek nagy hagyományait később Magyarországi Szent Erzsébet vitte Nyugat felé és melyet Szent Margit gyakorolt a Nyulak szigetén.

 

A Pantokrátor monostor elgondolása a források tanúsága szerint Eirene császárnétól származott. Császári férje egyetértett vele és támogatta a tervet, de ő nyilván elsősorban hadjárataival volt elfoglalva. Ezalatt a császárné a maga erejéből szerzett tágas területet a monostornak egy messze-néző magaslaton és megkezdte az építkezést. Lánglelkű építésze Nikephoros; kőbe tudta örökíteni a császárné nagy álmát. Épült a monostor és fogyott az arany, s fogyott a nyolcgyermekes anya ereje, hiszen két kézzel szórta azt mások segítésére.

 

Fel van jegyezve, hogy a császárné elvezette férjét a már elkészült, de még fel nem szerelt monostorba és ott térdre esve könyörgött a császárnak: segítsen befejezni a munkát és biztosítsa a monostor jövőjét. Ezt a császár megígérte. Nemsokára ezután Eirene elkísérte urát a kisázsiai harctérre és ennek közelében, Bythiniában meghalt.

"Magával vitte lelkem felét" írta a gyászba borult császár abban az alapítólevélben, melyben gazdagon biztosította a Pantokrator monostor embermentő munkájának fennmaradását.

A bizánci uralkodócsalád kegyes szokásai közé tartozott, hogy a halálos betegségben szenvedők, haláluk előtt valamelyik szerzetesrend tagjai lettek. Így, halála előtt felvette az apácafátyolt Eirene császárné is - és felvett egy különös szerzetesi nevet is, amelyen eltemessék - Xene. E görög név értelme: idegen.

 

A császár felesége és leendő császárok anyja a halál előtti őszinteségben azt mondta, hogy idegen volt és idegen maradt Bizáncban úgy, mint Bythiniában - magányos lélek volt, aki becsületesen igyekezett az életét és ősi magyar erejét hasznos célra: emberi szenvedés enyhítésére és a Mindenható dicsőségére fordítani. A keleti egyház szentjeinek névsoraiban Eirene-Xene a "boldogok" közt szerepel.

 

A Pantokrator monostor ma már török mecset. De Piroska-Eirene képe lenéz a Hagia-Sophia faláról. A művész egyébként csak szenteket illető glóriát vont feje köré. Semmi adatom nincs erre, de szeretem hinni, hogy az öreg Nikephoros építész diktálta ezt így a mozaikművesnek.

Eirene-Piroska gyönyörű mozaikképét a Hagia Sophiából közli az Encyclopaedia Britannica utolsó kiadása "Mosaics" címszó alatt. A történelmi adatokat és az egykorú görög verseket közölte Moravcsik Gy.: Szent László leánya és a bizánci Pantokrator monostor c. művében. Bp. 1923.

 

Meszlényi Rudolfné, Kossuth Zsuzsanna (1820 - 1854)

A Kossuth név sokszorosan bele van írva a magyar nemzet történelmének egyik legragyogóbb fejezetébe és azok az idegenek, akik a világtörténelemből csak egyetlen magyar ember nevét jegyezték meg, minden valószínűség szerint Kossuth Lajos nevére emlékeznek.

 

A magyarság túlnyomó részének hősi eszményképe volt és marad a magyar függetlenség bajnoka Kossuth, bár úgy életében, mint halálában voltak és maradtak keserű ellenfelei is. Nagyságát, jelentőségét senki nem vonhatta kétségbe. Egyéniségének rendkívüli sugárzása elhalványította legtöbb kortársát; alig látjuk meg mellette nagyon rokonszenves, tehetséges húgát, aki pedig megérdemli, hogy felidézzük a múltból és meggyújtsuk tiszteletére az emlékezés mécsesét.

 

Zsuzsanna volt Kossuth Lajos legfiatalabb húga és legkedvesebb nővére. Úgy látszik, hogy sokat örökölt ő is abból, ami bátyját naggyá tette. Nagy energia volt benne és kiváló szervező tehetség. Sokat olvasott és feljegyezték róla, hogy rendkívül jártas volt a történelemben. Kossuth Lajos iker léleknek nevezte.

"Zsuzsanna teljes odaadással és nagyon tehetségesen szolgálta lángeszű bátyja terveit. Segített neki lapja, a Pesti Hírlap szerkesztésében és kiadásában, vállalva az aprólékos, de szükséges munkák gondját. Értékes segítőtárs maradt akkor is, mikor húsz éves korában szerelmi házasságot kötött bátyjának egy lelkes hívével és barátjával, Meszlényi Rudolffal. Meszlényi húgát Kossuth Lajos vette feleségül.

 

Meszlényi, aki ügyvéd volt - éppúgy, mint Kossuth - teljes erejével a nemzeti ügy szolgálatába állt. Járta az országot, gyűlésről gyűlésre, beszélt, lelkesített, szervezte Kossuth híveit. Ez a feladat nehéz volt, veszedelmes és nagyon izgalmas. A fiatal ügyvéd politikai munkájában túlfeszítette erejét. A siker küszöbén, 1848 januárjában megölte az agyvérzés.

 

A fiatal özvegy egész életében gyászolta hűn szeretett urát. Mint a romantikus kor valódi leánya, néha betért a kis budai templomba, ahol élete legboldogabb órájában az oltár előtt állt és megcsókolta a kövön korán eltávozott párja lába nyomát. Az ügyet azonban, amelyért Meszlényi életét adta, özvegye töretlenül szolgálta tovább.

 

Mikor 1848 március 15-én teljes diadalt arattak Kossuth Lajos eszméi és a nemzet diadalmas mámorban ünnepelte visszaszerzett függetlenségét és azokat, akik a küzdelem hősei voltak, Zsuzsannára rátört a Kassandrák keserű jövőbelátása. Finom női ösztönével megérezte, hogy rövid lesz a diadal és hogy annak ára az egyéni tragédiák végtelen sora lesz. Ez beteggé tette. Zsuzsanna nem ünnepelt, azonban mikor megindult a szabadságharc, már újra ott állt bátyja mellett teljes munkakészségével. Kossuth Lajos ekkor Országos Főápolónői Hivatalt létesített és annak vezetésére hivatalos okmányban kinevezte Meszlényi Rudolfnét. A kinevezés gyakorlatilag az ország valamennyi kórháza feletti felügyeletet bízta Zsuzsannára.

 

Ez a kinevezés nagyjelentőségű visszakanyarodás volt a nemzet ősi szokásaihoz. István királyunk anyja még együtt kormányozott urával, Géza fejedelemmel. Aztán sok századon át áramlottak az országba idegen asszonyok, nyugati szokások, teuton és latin erkölcsök, aláásva a magyar asszony régi pozícióját és munkakörét, melynek végül már csak az emléke maradt meg a páratlanul szép és kifejező feleség szavunkban. A nemzetietlen korban a magyarság asszonyai majmolták a teljesen passzív, inferioritásba és parazita sorba szorított nyugati nőket

Csak parasztságunk őrizte meg az egészséges munkamegosztást, és a földtől el nem szakadt közép és nagybirtokosság. Közhivatalt azonban Zrínyi Ilonáék óta nem igen viselt már magyar asszony; a tizenkilencedik század elején ez már elképzelhetetlen volt.

 

Kossuth forradalmi cselekedete természetesen nagy meghökkenést keltett. Görgey Arthur emlékirata megőrizte az azonnal felhangzott éles kritikát. Gunyorosan írja, hogy: "A szép nemnek a betegápolásra való képességeit ugyan még senki nem vonta kétségbe, de beteget ápolni, meg egy országnak, nevezetesen egy hadseregnek háborúban betegápolási összes ügyeit szervezni és kormányozni mégis csak különböző dolog." Görgey Klapka hadügyminisztert hibáztatta azért, hogy eltűrt egy ilyen kinevezést. Kézenfekvő volt a gyanúsítgató feltevés: Kossuth közpénzből juttat fizetést egy közeli családtagjának, aki neménél fogva alkalmatlan a munkára! Mert vigyázzunk a Görgey féle, nem logikátlan disztinkcióra.

Tévedés Kossuth Zsuzsannát, mint az első ápolónőt emlegetni. Ő nem ápolónő volt, hanem a kórházügy országos adminisztrálója; több joggal nevezhetnénk az első egészségügyi miniszternek. (Kiváló magyar ápolónők akadtak még a megelőző legsötétebb korszakban is.)

 

Kossuth bizonyára tudta, hogy a kinevezéssel veszedelmes kritikát hív ki, de vállalta, mert ismerte húga képességeit és szüksége volt rájuk az ország érdekében. Megtette a lépést, az elsőt az újabbkori Magyarországon, mely nőt országos jelentőségű feladattal bízott meg.

Zsuzsanna megfelelt a bizalomnak és válaszolt azoknak is, akik barátságtalanul néztek működése elé. Rövid pár hónap alatt hetvenkét kórházat állított fel, megszervezte ellátásukat és biztosította működésüket a forradalomban levő ország nehéz körülményei között. Ez nem volt megvetendő teljesítmény.

 

Kérdés volt, ahogy az ilyenkor lenni szokott, hogy nem fog-e ütközni az Országos Főápolónői Hivatal hatásköre a tábori egészségügy szervezésével megbízott Flór Ferenc hatáskörével, aki a hadügyi tárcánál az egészségügyi osztály vezetője volt. Ez az önzetlen, elfogulatlan és nagyon hazaszerető ember, ütközés nélkül tudott együttműködni azzal az asszonnyal, akiről látta, hogy azonos célokért dolgozik. Talán ez volt egyik legnagyobb hibája a rideg Görgey szemében, akivel magánéletében rosszul bántak a nők. Mikor Görgey átvette a hadügyi tárcát, azonnal elcsapta az addig kitűnő munkát végzett Flórt, aki azután nagyon csalódott, elkeseredett emberként halt meg.

 

A magyar kórházak legnagyobb problémája a kötszerhiány volt. Meszlényiné széleskörű szervezéssel igyekezett a kórházügy és főleg a kötszergyűjtés mögé állítani nemcsak az asszonyokat, hanem az iskolás gyermekeket is, akik minden használható rongyot összehordtak, ezeket a nők kilúgozták és szálakra tépték. Ez a "tépés" szolgált a kórházakban a jelenlegi vatta helyett, a súlyos sebek bekötözésére. Munkácsy Mihálynak van egy híres festménye, a T é p é s c s i n á l ó k. A kép híven tükrözi a kor hangulatát.

 

A munka nem volt, mert nem is lehetett mentes a súrlódásoktól, az emberi hiúságoktól. A nőkben megvolt a jóakarat, de nagyrészük tudatlan volt és nem voltak a közért való munkára nevelve. A kórházak mellett dolgozó hölgybizottságokban gyakori volt a vezető helyért való vetélkedés. Az éles szemű Wesselényi Josefa, a kor egyik legjobb emlékiratában már észrevette az ellentétet két olyan felfogás közt, melynek csatája máig sem fejeződött be. Ki legyen a hölgybizottság elnöke: a legrátermettebb nő, vagy a legrangosabb férfi felesége?

 

Kossuth Zsuzsanna kórházai mégis működtek míg működhettek. A magyar emberség szellemében működtek; Zsuzsanna külön gondot viselt arra, hogy az ellenség foglyul ejtett sebesültjei a lehető legjobb ápolásban részesüljenek. Mikor azonban bevonultak az országba a magyar szabadságharc leverésére behívott orosz csapatok, ez megpecsételte a kórházak, az ország és a Kossuth család sorsát. Mikor a kormányzó török földre menekült, nyilván nem gondolt arra, hogy családja asszonyai és gyermekei is a bosszúálló hatalom áldozatai lesznek. Ez nem volt szokásos az akkori Európában. A Kossuth családnak azonban mind a 15 tagját, az apró gyermekeket beleértve, fogságra vetették.

 

Az egyik gyermek skarlátban szenvedett, mikor az osztrákok irgalmatlanul és haladék nélkül végrehajtották az egész család Pestre szállítását. Ott megkezdődött Meszlényiné pöre, azzal a váratlan fordulattal, hogy volt osztrák sebesültek, - akik hálásak voltak az ő kórházaiban kapott ápolásért - kegyelemért folyamodtak a császárhoz, aki a kegyelmet megadta. Ezek után fel volt adva a családnak a megélhetés nehéz problémája. Úgy látszik, hogy senki nem mert, tudott, vagy akart segíteni. A nagyműveltségű Zsuzsanna már a börtönben elkezdte tanítani Emília nővére gyermekeit. Kiszabadulva keresett és talált fizető növendékeket is.

A hatóság azonban megtiltotta neki a tanítást, majd annak gyanújával, hogy mégis tanít, 1851 telén rátörtek és vékony ruhában, hóviharban gyalogoltatták a börtönig. A börtön jéghideg volt; Zsuzsanna tüdőgyulladást kapott, mellyel az akkori börtön- és gyógyszerviszonyok közt őt hónapig kínlódott. Folytatása tüdőbaj lett, mely végül is korai sírba vitte. Öreg édesanyjukat kiengedték a börtönből, de Zsuzsannát Emília nővérével együtt Bécsbe a Kriminalgebaudébe szállították összeesküvés gyanújával.

 

Itt hivatalos helyről azt a bizalmas közlést kapták, hogy kiszabadulhatnak, ha megígérik, hogy nemcsak Magyarországról, de Európából is végleg kivándorolnak. A gondolat rettenetes volt a mélységesen hazaszerető asszonyok számára, de belátták, hogy a maradással nem használhatnak, a kivándorlással talán megmentik gyermekeik életét. Útnak indult az egész család. Brüsszelig jutottak, ott édesanyjuk megbetegedett. Meszlényiné és Ruttkayné mellette maradtak, hogy ápolják. Emília előre ment Amerikába, hogy megtartsa az adott szót, az akadályozott család nevében.

Kossuth Lajos szeretett volna eljutni szenvedő édesanyjához, de a belga kormány, osztrák intervencióra megtagadta beutazási kérésének teljesítését. Sőt mikor hosszas szenvedés után meghalt Kossuth Lászlóné Weber Karolina, akinek ősét, Weber Andrást, karóba húzatta Caraffa az eperjesi hóhér, azt sem engedhette meg a belga kormány, hogy az öreg asszonyt nappal temessék el, mert tüntetésektől féltek. Éjjel, titokban földelték el. Mert a nagy, hatalmas birodalmak pilléreit véres habarcs tartja, olyan vér, melyet kemény kézzel préselt ki szabadságszerető szívekből és agyakból a kegyetlenséget kormányzási eszköznek ismerő hatalom. De aki a történelem mély vizei fölé tud hajolni, az látja, múltban és jövőben, hogy Isten lassú malmai rendre megőrlik a kegyetlenség fekete mágiájával megerősített pilléreket és múlhatatlanul szétesik az, amit össze akartak tartani.

 

A porból pedig újjáéled az igazi hősök tiszta alakja, azoké akik Isten útján éltek, haltak és világít, vezet, példát mutat, amíg világ a világ.

Ilyen tiszta, nemes alak volt Kossuth Zsuzsanna, akinek szenvedései még nem értek véget. Anyja temetése után Ruttkaynéval követték Emíliát Amerikába, ahol megkezdték az új bevándorlók szokásos vergődését. Emília penziót nyitott, Zsuzsánna pedig, aki Belgiumban megismerkedett a brüsszeli csipke készítési módjával, varrodát és csipkeverő műhelyt nyit. Utólag fedezik fel szegény magyar asszonyok, hogy a vállalkozásokhoz tőke kellene. Zsuzsanna tervet készít, megpróbál kölcsönt szerezni, de az üzletemberek fölényesen kinevetik. Ekkor teljes erővel kitör rajta az osztrák fogságban szerzett tüdőbaj. Már nem bírja a munkát és sírva kényszerül arra, hogy elfogadja a jótékony segítséget. Emília vidéken kapott állást és kénytelen elválni beteg nővérétől, nem tud eljönni annak halálos ágyához sem, mikor az 1854. jún. 29-én, New Yorkban visszaadja lelkét teremtőjének.

 

Hogy ennyit is tudunk Kossuth Zsuzsannáról, azt nem a magyar történetíróknak köszönjük, akik, történetírók szokása szerint, méltóságukon alulinak tartják, hogy nők történetét is feljegyezzék.

Rövid amerikai élete során szerzett Zsuzsánna egy amerikai barátnőt, Miss Peabody-t, akire mély hatást tett a magyar asszony egyénisége és tragédiája. Halála után egy vékony füzetkében kegyeletesen megörökítette emlékét. Az én emlékezetemben mindig együtt merülnek fel a bátor és szomorú magyar asszony, aki a maga újvilági szenvedései közt soha, egy percre sem tudta feledni az otthon szenvedőket és a derék, haragos amerikai írónő, aki megírta történetét és leszidta honfitársait, akik tohonyaságukban nem segítettek rajta hathatósabban, mondván, hogy nem szerethetik a szabadság láthatatlan eszményét azok, akik nem szeretik a szabadság látható hitvallóit...

Ezt mondta Miss Peabody az amerikaiaknak, amit mondott az mindmáig aktuális. Szól azonban Kossuth Zsuzsánna is, akinek porait amerikai rög takarja be. Szól azokhoz a fiatal magyarokhoz, akik ma élnek amerikai földön és sokszor haboznak, mint Herkules a válaszúton, vagy Odysseus a lótuszevők szigetén. "Gyere" éneklik a lótuszevők, "vedd velünk a könnyű földi gyönyörök édes gyümölcsét. Gyere egyél felejtést! Felejts el ügyet, problémát, vesd el a terhét egy távol szenvedő, kis nemzet gondjának. Nehéz a gond, súlyos az áldozat - egy lépéssel átléphetsz hozzánk és édes a lótusz gyümölcse..."

 

Fiatal magyarok, mikor ezt az éneket halljátok, jelenjen meg lelki szemetek előtt Kossuth Zsuzsanna fényes alakja és halljátok meg az ő szavát is. Tekintsetek testi és lelki szenvedéseire, minden megkínzatására és megaláztatására. Ő és ötezer éven át minden más vértanúnk azért vállalta a mártíriumot, hogy ti magyarok lehessetek.

Idézem Kossuth Zsuzsannát és kérdem, megbánta-e? Azt mondja, hogy érdemes volt. Vállaljatok ti is valamit, azért hogy gyermekeitek ezen a szabad földön értékesebb, jobb amerikai polgárok legyenek, olyanok akik megtartották magyarságuk nehéz terhét és büszke dicsőségét.

 

 

Jegyzetek: A hatvannégy oldalas, kicsiny de meleghangú könyv, mely Zsuzsanna emlékét megőrizte, névtelenül jelent meg Bostonban, 1856-ban. Címe: Memorial of Mad. Susanne Kossuth Meszlenyi Sold by N. C. Peabody. No 13. West Street. A szerző minden valószínűség szerint Elisabeth Palmer Peabody. Korát megelőző, klasszikus műveltségű, lelkes teremtés volt, aki sokat küzdött és szenvedett jó ügyekért, elsősorban az amerikai nevelésért. A Library of Congress őriz egy példányt a ritka kiadványból, mely úgy látszik elkerülte az írónő mindkét biográfusának figyelmét. (Louise Hall Tharp: The Peabody Sisters of Salem. Boston. 1950, és Gladys Brooks: Three Wise Virgins, New York, 1957.)

A Görgey-féle vélekedést Balassa Béla: A Kossuth-idők Hazafias Orvosai, München 1954. könyvéből vettük.

 

Mindazokat, akiknek tudomásuk van róla, hogy Kossuth Amerikába szakadt rokonai itt mikor és hol voltak pontosabban és mivel foglalkoztak - kérjük, hogy azt közöljék "A Fáklya" szerkesztőségével (151 Dickey Ave., Warren, Ohio). Minden adat, mely ma még talán feltalálható öreg amerikások hagyományai közt, kedves, értékes anyaga lehet a történetírásnak.

 

Hugonnai Vilma grófnő (1847 - 1922) az újkor úttörő magyar orvosnője

 

Tizenhét éves volt az erőslelkű fiatal leány, mikor híre járt, hogy a zürichi egyetem megnyitotta kapuját a nők előtt. Ez 1864-ben történt. Hosszú harc után, ő is kivívta az engedélyt, hogy Zürichbe mehessen. Ott 1879-ben orvosdoktorrá avatták. 1880-ban hazajött és a kultuszminiszterhez folyamodott engedélyért érettségi vizsgának tételére, oklevelének honosítására és orvosi gyakorlat folytatására. Az érettségire meg is kapta az engedélyt és a vizsgát letette 1881-ben. Ez után kérte zürichi diplomája nosztrifikálását. A budapesti egyetem a zürichi diplomát nem fogadta el, hanem Hugonnai Vilmát orvosi szigorlatra bocsátandónak vélte. Ezt viszont a minisztérium nem engedélyezte.

 

A grófnő felségfolyamodvánnyal élt, melyre megkapta a Ferenc József jóakaratát jelentő uralkodói kézjegyet, azonban a minisztérium terjedelmes és mai szemmel nézve visszataszítóan vaskalapos fejtegetéssel meggyőzte az uralkodót arról, hogy az engedélyt nem szabad megadni, mert az ilyen újítás "illedelembe és közerkölcsiségbe ütközik." A folyamodó - a felirat szerint - "tudta, hogy oly térre lép, melyre lépni joga nincsen" és példája más nőket is hasonló "rendellenes" eljárásra késztetne. Elutasították. Tíz évvel később tűzte újra napirendre az ügyet György Aladár a Mária Dorothea tanítónő-egyesület gyűlésén egy felolvasással, melynek hatása alatt az egyesület kérvényt intézett a minisztériumhoz a nők orvos-képzése érdekében.

 

Ez indította meg a sikeres akciót, melynek végső eredménye az 1895-ben kiadott királyi rendelet lett, mely a nőket Magyarországon a bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészi pályákra bocsátotta. Most már megengedték Hugonnai Vilmának is, hogy letegye az orvosi szigorlatot; 1897-ben megkapta a magyar oklevelet. Éppen ötven éves volt, keserves küzdelembe belefáradt öreg asszony. Tanított egészségtant, fordított orvosi könyveket - többre már nem volt ereje. Dehát Botondról sem tudunk többet, mint hogy bevágta Bizánc kapuját - ez elég. Hugonnai Vilma a maga odaáldozott élete árán bevágta a kaput mindnyájunk számára, akik utána, nő létünkre egyetemre mehettünk Magyarországon.

 

Nem fejezhetjük be ezt a rajzot annak említése nélkül, hogy akadt egy egészen kiváló férfi, aki Hugonnai Vilma mellé állt és segítette őt küzdelmében. Wartha Vince, kémikus egyetemi tanárral kötött házasságot, a kor egyik legkiválóbb és legszerényebb tudósával, aki maga is zürichi diák volt valamikor. Az úttörés nehéz munka; beletörik többnyire az is, aki utat tör, különösen ha nő. Az ilyen nő mellé állni, aki ügyet szolgál és mint nő csak kevesebbet adhat a párjának, különlegesen lovagi cselekedet és aki ezt vállalta, az úr és örök őr volt. Vigyen messze sírjára a szél egy késői, egy tengerentúli rózsalevelet.

 

A Hugonnai Vilma hosszú pörére vonatkozó okmányokat 1927-ben ástam ki a M. Kir. Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium poros irattárából és bővebben írtam ezekről "Az egyetemi nőkérdés Magyarországon" cím alatt. (Napkelet, 1928. április 15. 8. sz. 581-595 l.)

 

KÖLCSÖNÖZTÜK, VAGY ÖRÖKÖLTÜK?

Dr. Bobula Ida "Sumír-Magyar nyelvrokonság" című tanulmányában (IV. közlemény, - "A Fáklya" 1956. decemberi száma) a következőket írta:

"... a magyarság nem késői átvevője, hanem az egyenes örököse annak a magas kultúrának, amelyet a világ legelső bányászai, építészei, fémművesei és iparosai, a sumirok és utódaik, a szittyák hagytak a magyarságra. Ne vezessen félre senkit, hogy kultúrszavaink nagy részét szláv, török, olasz, latin, vagy német jövevényszóként tartja nyilván a hivatalos nyelvtudomány. Aprólékos, alapos kutatások mutatták ki például igen sok szavunkról, hogy azoknak megfelelői vannak sok szláv nyelvben és ez igaz. Ebből levezetik, hogy a magyar szó tehát 'nyilván' átvétel a szlávból. A következtetés helytelen - az átvétel iránya nem nyilvánvaló. A szláv népeket a délről sugárzó hatalmas mezopotámiai sumír- szittya kultúra hatása érte akkor, mikor ők még valamennyien primitív állapotban voltak, tehát készségesen vettek át kultúrszavakat. Valószínű, hogy ezeket legerősebben az egyházi szláv nyelv sodorta észak felé: a kölcsönzők a szlávok voltak.."