A csodaszarvas

Leírtuk hogy milyen lehetett azon ősszarvasfaj természetes külseje, amely a Csodaszarvas őseink képzelete által megalkotott regebeli képe alapjául szolgált.  Most tehát magát ezen regebeli, képzeletbeli Csodaszarvast kell még leírnunk.

Azt már elmondottuk, hogy Csodaszarvasunk színe, mivel a csillagos Eget jelképezte, fekete vagy sötétkék volt, fehér foltocskákkal tarkítva, amelyek a Csillagokat jelképezték.  Őseink ezeket Csodaszarvas ábrázolataikon csillagalakúakra stilizálni szokták is volt.

Süt szavunk a tűz szavunknak csak megfordított kiejtése lévén (az egytagú szavak megfordítása ősnyelvünkben pontosan meghatározható törvények szerint igazodott, de ami ismertetése nem tartozik ide) és az egyiptomi Szutek Napisten nevével valamint a mai árja nyelvek szüd, szud = dél (világtájra vonatkozólag) szavával így egyezvén, ez velünk azt sejteti, hogy csoda vagy csuda szavunknak eredetileg fényesség, ragyogás értelme kellett hogy legyen. 

A Csodaszarvasra vonatkozó összes regősének-maradványok, ezek népköltésünkben egyebütt meglévő töredékei, valamint csodaszarvasregénk más népeknél föltalálható és nálunk különfélekép eltorzított maradványai közül azonban egy sem enged arra következtetni, hogy valamikor maga a Csodaszarvas képzeltetett volna fényesnek vagy ragyogónak, hanem mindig csak arra, hogy rajta volt valami ami fényes, ragyogó volt.  A görög mondák kerinai szarvasának agancsai voltak aranyból, patái ezüstből valók.  Az Eusztakiusz- és Hubertusz féle elkeresztényesített mondákban pedig az állat szarvai között van fényes, ragyogó feszület. 

A magyar változatok összességéből, beleszámítva a „Júlia szép leány” éneket is, valamint a magyarokkal egyező bolgár változatokból is, pedig az tűnik ki, hogy a csodaállat szarvai között, azaz a homloka fölött, a piros, fölkelő Napot hozza, hogy szarvai hegyein, valamint szőrén, azaz teste két oldalán is Csillagok ragyognak, de a magyar változatok szerint ezen Csillagok, kivéve talán a testen levőket, gyújtatlan gyulladó és oltatlan elalvó gyertyákat mondatnak.  Hogypedig a Csillagok valóban az Ég minden este gyújtatlan kigyulladó és minden reggel oltatlan kialvó mécsesei, ahhoz magyarázat fölösleges; eltekintve attól, hogy hiszen a bolgár koleda-ének, amely a magyar énekekhez annyira hasonlít, a szarvakon nem gyertyákat hanem tényleg Csillagokat említ. 

A Csodaszarvas homlokán van a Hajnalcsillag, amely a többinél nagyobb, szügyén pedig a Hold ezüstös vagy gyöngyházkorongja.  Sebestyén Gy. „A regősök” című könyvében (Budapest 1902. 210. old.) írja :  „A bolgár koleda-énekek vizsgálatánál bennünket leginkább az lephet meg, hogy a bennük előforduló Csodaszarvas szakasztott mása a vasvármegyei teljesebb énekek Csodaszarvasának.  A Nap mindig ott van a homlokán, a Hold a szügyén, a Csillagok pedig agancsán”.  Ez egyezés valóban sehol másutt ennyire nincsen meg;  bennünket azonban nagyon mégsem lep meg, mert hiszen a bolgárok fajrokonaink és csak a kereszténység fölvételével szlávosodtak nyelvileg el. 

Romlás a bolgár ének Csodaszarvasa külseje leírásában csak annyiban van, hogy a Hajnalcsillag hiányozik és ehelyett homlokán a Nap áll, holott homlokán a Hajnalcsillag kellene hogy legyen, a Nap pedig két szarva között.  Így látjuk a Napot számtalan egyiptomi ábrázolaton is, csakhogy itt az állat bika vagy kos;  ami természetes, mert Afrikában szarvas nem lévén, az ott feledésbe ment.  Hogy azonban a Csodaszarvas homlokán mennyire kétségtelenül a Hajnalcsillag kellene álljon, bebizonyíthatjuk a következőkkel :

A német Stern = csillag szó teljesen egyezik a német Stirn = homlok szóval.  Hogy ez nem véletlen, kitűnik abból, hogy a magyar csillag, tájszólásos csellag, szó meg ugyanígy egyezik a szerb-horvát cselo = homlok szóval;  márpedig hogy az átvevők csakis ezen szlávok lehettek, kétségtelenné teszi az, hogy a magyar csillog szó csillag igénkből képződött. 

Hogypedig ezen csillog igénk mily ősrégi szavunk, bizonyítják a következők :  A kelet-belső-afrikai oromo vagy galla nyelvben csialinku, csalinku = csillog, ragyog, fénylik, villog, az olasz-oromo szótárban splendere, risplendere, brillare, lampeggiare olasz szavakkal fordítva, míg magát az oromo szót a szótár olaszos helyesírással így írja le:  cialiaku. (Ettora Viterbo: Grammatica e dizionario della lingua oromonica [galla] I. kötet (galla-olasz) 27. oldal Milano, 1892. Manuali Hoepli.) 

A galla nép ugyanis saját hagyományai szerint ősrégi időkben, valószínűleg még az ismert egyiptomi műveltség kora előtt, vándorolt Ázsiából Afrikába.  Ma fajilag erősen el van szerecsenesedve, de nyelve tisztán ragozó voltát és szókincsét annyira megőrizte, hogy ma is közelebb áll a magyarhoz mint a török nyelv.  Ma a kamita nyelvek közé sorolják, amelyek tudvalevőleg nem afrikai eredetűek és utóvető (suffigáló) azaz ragozó szerkezetűek, vagyis tulajdonképen a turáni nyelvcsaládba tartoznak.

A „Júlia szép leány” című székely énekben a Csodaszarvas helyett szereplő bárány, azaz kos (oroszul ma is baran = kos), amelynek szőrén a Csillagok, két szarva között a Nap van, szintén a fényös Csillagot a homlokán hozza.

Julia szép léány

Julia szép léány egykoron kimöne
Búzavirág szödni a búzamezöbe
Búzavirág szödni koszorúba kötni
Koszorúba kötni magát úgy mulatni
Föl is fő'tekinte a magoss egekbe
Egy szép gyalogösvény hát ott jődögél le
Azon ereszködék fodor fejér bárány
A napot s a hódat szarva között hozván
A fényös csillagot a homlokán hozta
Két szál arany perec aj a két szarvába
Aj a két oldalán két szép égő gyértya
Mennyi szőre szála annyi csillag rajta
Szóval mongya neköm fodor fejér bárány
Még ne ijeggy töllem Julia szép leány
Mett most esött héja szüzek sereginek
Ha eljőnél velem én oda vinnélek
A ménnyei karba a szent szűzek közzi
Hogy bételnék veled azok kegyes rendi
A ménnyei kócsot adnám a kezedbe
Első kakasszókor jönnék nézésödre
Másod kakasszókor tégöd megkérnélek
Harmad kakasszókor tégöd elvinnélek

Az annyához fordul Julia szép léány
Szóval mongya neki anyám édös anyám
Én is csak kimönék búzavirág szödni
Búzavirág szödni koszorúba kötni
Koszorúba kötni magamot mulatni
Föl is fötekinték a magoss egekbe
Egy szép gyalogösvény hát ott jődögél le
Azon ereszködék fodor fejér bárány
A napot s a hódat szarva között hozván
A fényös csillagot a homlokán hozta
Két szép arany perec aj a két szarvába
Aj a két ódalán két szép égő gyértya
Mennyi szőre szála annyi csillag rajta
Szóval mongya neköm fodor fejér bárány
Mèg ne ijeggy töllem Julia szép léány
Mett most esött héja szűzek sereginek
Ha elmönnék véle hogy oda vinnének
A ménnyei karba a szent szüzek közzi
Hogy bételnék vélem azok kegyös rendi
A mènnyei kócsot a kezembe aggya
Első kakasszókor jőnek látásomra
Másod kakasszókor ingömet megkérnek
Harmad kakasszókor ingömet elvisznek

Sirass anyám sirass éltömbe hadd hajjam
hadd hajjam éltömbe hogy siratsz hótomba

Lèányom lèányom virágos kertömbe
E'ső raj méhömnek gyönge lépöcskéje
Gyönge lépöcskének sárguló viassza
Sárog viasszának födön futó füstye
Födön futó füstye mènnybe ható langja

A mènnyei harang húzatlan szólalék
A ménnyei ajtó nyitatlan megnyilék
Jaj az én lèányom oda bévezeték

A fönti homlok-csillag szóegyezések tehát már nyomra vezetnek, de e dolog közelebbi magyarázata, megfejtése az, hogy úgy a szarvasoknak, mint a szarvasmarhaféléknek, valamint a lovaknak is, homlokán mindig van egy csillagra emlékeztető szőrörvény, amely a sötétebb színű állatoknál gyakran még fehér színű is, és amelyet népünk valóban nevez is „csillag”-nak, vagy ha a fehér folt nagyobb, akkor „hold”-nak is.  Népmeséink pedig szintén tudnak olyan lovakról, amelyek homlokán fényes csillag vagy hold van.

A német Stern = csillag szóval azonosítanunk kell az angol Star, latin-olasz stella és görög aszter = csillag szavakat is.  De honnan származnak hát mindezek ?  Ha tudjuk, hogy a Csodaszarvas homlokán ragyogó Csillag :  a Hajnalcsillag, akkor e kérdésre is könnyen megfelelhetünk.  Hiszen tudjuk hogy a Hajnalcsillag, az Ég legragyogóbb Csillaga :  a Vénusz bolygó, vagyis hogy Vénusz Istennő Csillaga a Hajnalcsillag volt, valamint tudjuk azt is hogy Vénusz a szerelem és a nőiség istennőjeként tiszteltetett.  Márpedig Vénusz Istennő neve a mi elő-ázsiai ős-rokonnépeinknél Istár és Asztarte volt;  vagyis e név adja meg az árja Stern, star, aszter, Stella szavak magyarázatát, illetve így látjuk meg, hogy ezek nem árja eredetűek;  azt pedig, hogy Istár Istennő Elő-Ázsiában szintén a nőiség és a szerelem istennője volt, azt a történelemtudósok és mitológusok amúgy is tudják. 

Ezek után még csak ez Istennő neve értelmét kell megmagyaráznunk :  Az is, ise, asz szavaknak a régi magyarban és a rokonnyelvekben ős értelmük van, viszont a tár, ter, szónak több rokonnépünk nyelvében meg, nő az értelme.  Úgyszintén oroszországi rokonnépeink nyelvében meg nő az értelme.  Úgyszintén oroszországi rokonnépeink nyelvében ma is tugater és tehter = lány;  ami egyúttal a német Tochter = lány és Schwester, szerb-horvát sestra = nővér szavak ősnyelvünkbőli származását is kétségtelenné teszi.  (Vessed össze: finn Ilmatár: a Legistenno, Ilpotár: északi Istennő, Kalevatár: Kaleva családjából való nő, Szineter: a vászon kékfestését megszemélyesítő nő, Szüöjeter: rosszindulatú tündér.) 

Az elmondottak nagyobb igazolása kedvéért fölhozzuk még, hogy ezen Is-tár Istennővel szemben állott az Is-ten név, amely pedig a hímistenség neve volt.  Ősnyelvünkben ugyanis az űr és lap nőnemű dolgoknak fogattak föl, aminthogy a tár, tárul ige űrt, kitárulást, befogadni képes valamit jelentett, míg tér, terül szavaink lapos valamit, térséget.  Ezekkel szemben viszont a tesz igénk, amelynek régen ten alakja is volt (innen a turáni nyelvekben tenno, tanju, tana = fejedelem, hatalmas férfi), aktív, hímségi cselekedetet jelentett, vagyis a tárul, tart, terül passzív értelmű igék értelembeli ellentétét fejezte ki.

Érdekes adat szempontunkból még az is, hogy ezen bolgár énekekben, amint Sebestyén említi, még az is mondatik, hogy „szőke szarvas”, ami látszólag értelmetlenség, de amit azonnal megértünk ha eszünkbe jut, hogy a délszláv nyelvekben a plavo szó egyaránt jelent szőkét valamint kéket is.  Itt tehát a mi kék vagy kékesfekete, az Eget jelképező Csodaszarvasunkról volt szó;  vagyis a „szőke” értelmezés csak későbbi félreértésen alapszik, amikor a szarvas kék volta okát már feledték volt.  Sőt nem lehetetlen az sem, hogy a félreértés csak az ének lejegyzője, vagy épen csak a fordító hibája.  Említettük pedig, hogy népmeséinkben is van szó „kék juhról”.

Világosan látjuk mármost mindezek után, hogy a Csodaszarvas az Ég, a Mindenség jelképe s hogy ezért kék és ezért viseli magán a Napot, a Holdat, a Csillagokat.  Miután pedig őseink fölfogása szerint az Ég és az Ég Nagy Istene egymással azonosak, eszerint a Csodaszarvas tehát a főistenség jelképe is volt.

Eszünkbe kell jusson az is, hogy a delejtű feltalálása előtt a Nap, Hold, de főkép a Csillagok állása szerint való tájékozódás minden népnél általános volt és hogy éjszaka a legbiztosabb tájékoztató az északi Sarkcsillag volt.  Ha tehát a Csodaszarvas az Ég jelképe volt úgy ő ezért is volt vezető.

De hogy a Csodaszarvas az Ég jelképe, ez ma sehol máshol a világon olyan tisztán kifejezve már nincsen mint a magyar és a bolgár énekekben.  Másutt az égitesteket, amelyek rajta kellene hogy legyenek, már mindenütt fénylő keresztek, feszületek helyettesítik.  Ilyen elkeresztényesítés nálunk is előfordul ugyan például abban is, hogy a Csillagokat jelentő gyújtatlan gyulladó és oltatlan elalvó ezer gyertya helyett „gyújtatva gyulladó és oltatva elalvó ezer misegyertya” mondatik;  aminek azonban értelmetlensége és erőltetett hamisítás volta kirívó, mert hiszen mi köze a Csodaszarvasnak és a Csodaszarvas ezer ágabogának a keresztény miséhez ?! 

Avagy mi értelme van azt emlegetni, hogy a misegyertyák gyújtatva gyulladnak, oltatva alusznak, mikor hiszen ez máskép úgysem történhet !  Holott a még ma is általánosabb ősi szöveg szerint a „gyújtatlan gyulladó és oltatlan elalvó gyertyák”-nak gyönyörű költői, jelképes értelmük van. 

Sőt még az sem az egykori regősök mondvacsinált kitalálása, hogy a csillagok, azaz a gyertyák a szarvas agancsai hegyein égnek, mivel a szarvasagancsokat régen, vagy nekik állványt készítve és asztalra téve, vagypedig a mennyezetről aláfüggően gyertyatartóul, azaz népünk nyelvén „gyertyaágasul”, ősrégi idők óta használták.  Az ilyen ágasokon pedig a gyertyák mindig az egyes agancságak hegyein voltak, amelyekre rézből való tartók voltak alkalmazva.  Múzeumokban, régi kastélyokban ilyen, szarvasagancspárból való csillárokat ma is akárhányat láthatunk még.

Sebestyén Gyula is elmondja, hogy keleti és északi rokonnépeink az égi Csodaszarvast szintén ismerik, valamint hogy a mongoloknál előfordul, bizonyos ünnepi játékoknál használt olyan szarvasálarc, amelynek agancsai hegyein stilizált lángocskák ábrázolvák.  Ami pedig a gyertyát magát illeti, ez viaszból és faggyúból már a legrégibb ősidők óta használatos volt és téves azon vélemény, hogy gyertya, székely tájszólásban gyortya, idegenből átvett szavunk volna.  Igaz ugyan hogy e szó a görög kerosz, olasz cero, német Kerze szavakhoz hasonlít és hogy e szavaknak eredetileg viasz és faggyú értelmük volt (például latin-olasz cera = viasz), de minde szavak ősnyelvünkbeli eredete kimutatható, ám nem akarom e könyvet végtelen nyelvészeti fejtegetések által unalmassá tenni;  csupán a következőket mondom még el :

Ugyanezen cer-, ker- szótőből képződött a latin-olasz cervus, cervo (utóbbit olvassad csemo-nak) = szarvas szó is.  Márpedig e szavak egyeznek a mi cser (cserfa, cserefa) szavunkkal is;  láttuk pedig, hogy a cser és szarvas között milyen élettani és formaritmusbeli összefüggés van.  De a latin-olasz quercus, quercia (olv. kverkusz, kvercsa) = cser szavak is csak a cser szó elváltozásai.  Mi több :  a magyar szarvas szó tiszta magyar voltában igazán nem kételkedhetünk, hiszen ez tulajdonképpen nem más mint ez állat legföltűnőbb sajátságának kifejezése :  szarvas = föltűnően nagy szarvakkal bíró.  Márpedig a latin-olasz cervus, cervo = szarvas sem más mint szarvas szavunk alig kissé elváltozott alakja.  Azt pedig a tudósok is észre vették már, hogy a Heraklész által üldözött regebeli szarvas „kerinai” azaz „KERINITISZ” elnevezése csak későbbi, téves értelmezés útján lett „kerinai”-nak értelmezve, mert hiszen a kerinitisz szó épúgy mint a vele rokon latin cornutus szó is magyarul = szarvas, azaz szarvakkal bíró !  Látjuk tehát hogy akárhogyan forgatjuk is a dolgot:  a cser-viasz-szarvas-gyertya-szarv-fényesség összefüggésre minden oldalról újra és újra rá kell bukkannunk.  De csak akkor vesszük ezt észre, ha a magyar nyelvet és hagyományt tekintjük ősalapnak — aminthogy enélkül senki még észre nem is vette.

Ha a szarvas agancsát szemügyre vesszük, látjuk hogy annak minden egyes ága, hegye felé fehérebb mint másutt és bár igen kemény de fénye a viasz- vagy faggyúgyertya fényére emlékeztet, vagyis ha egy ilyen ág hegyére csillagot képzelünk, ez már magában is a gyertyát juttatja eszünkbe.  De mi még azt is megtudjuk mondani, hogy a Napnak a Csodaszarvas szarvai között kereszttel vagy feszülettel való fölcserélésére az eszmét közvetlenül mi adta meg.  Egyrészt mindenesetre az is, hogy hiszen Jézus is a Nagy Isten fia, épúgy, mint ahogy őseink szerint is a Napisten a Nagy Égisten fia volt és így tehát a Nap Jézussal azonosítható volt. 

Ezért a keresztény térítők akik azon régi időkben, a térítések korában, mindezt még igen jól tudták, és tudván azt is, hogy a gyönyörű költőiségű csodaszarvasregét teljesen kiírtani úgysem lesz lehetséges, a Napistent tehát ez esetben is, mint másutt, Jézussal igyekeztek helyettesíteni, ami azonban nem mindenütt sikerült, mint például nálunk és a bolgároknál sem teljesen.  De van a Napnak a feszületteli, illetve keresztteli fölcserélésnek még egy másik, közvetlenebb oka is :  az hogy az avaroknál, akik tűztisztelők voltak, Barapa vagy Barisa Nap- és Tűzistennek és a tűznek jelképei ezen jelek voltak.  Az egyenlőszárú kereszt a tűz jele volt, a körbe foglalt ilyen kereszt pedig a Napé, vagyis ez a Napban székelő tüzet is jelentette. 

Az avaroknál ezen kereszt azon két egymáshoz dörzsölt fadarab ábrázolása volt, amelynek segítségével az ősök a legrégibb időkben tüzet gyújtottak, amire, az avar törzsek egyik ősrégi, sok ezer éves hitregéje szerint, a Napisten, aki náluk egyúttal Tűzisten is volt, gyermekeit az embereket azért tanította volt meg, hogy a tél hidegségében és sötétségében melegedhessenek és világosságuk legyen.

Ezt azonban a Tűzisten, édesapja a Nagy Úristen tilalma ellenére tette volt, aki azért nem akarta, hogy az emberek a tüzet megismerjék, mert nem elég okosak ahhoz, hogy a tűz által okozott sok bajt is elkerülni tudják, meg azért is mert a tüzet megismervén, az érceket megolvasztani és rettentő fegyverek készítését is megtanulják, úgyhogy ezek által több szenvedést okoznak majd egymásnak mint okozott volt a tél.  E szófogadatlanságáért azonban fiát Úristen azzal büntette meg, hogy őt az Alvilágban egy egész télen át két egymásra keresztbe tett fadarabra kötözte.  Ezért azóta a kereszt a fájdalom és szenvedés, valamint a bűnhődés jelképe is lett.  De a kereszt a tűz jelképe is lévén, ezt az avarok a napkorongba is ábrázolni szokták volt, úgy ahogy azt föntebb mutattuk be, mivel minden földi tűz a Napból származott erő megnyilvánulása, vagyis tehát minden földi tűz is tulajdonképen a Napból származott. 

E keresztes napkorongot pedig az avarok az Égistent jelképező szent állat, a Csodaszarvas, valamint a náluk ezt többnyire helyettesítő őskori óriáskos (amely némileg a mai majdnem ökörnagyságú belső-ázsiai argali-koshoz is hasonlított, de egyenes és kötélmódjára csavart szarvai voltak) szarvai közé is odaábrázolták.  Ezen keresztes napkorongot alakították tehát a Hubertusz-mondában keresztény keresztté, de természetesen napkorong nélkül, majd feszületté is, amelyet aztán a szarvas szarvai közé képzettek.  Magát a gyönyörű csodaszarvasregét azonban (amelynek teljes rekonstrukcióját alább fogjuk megkísérelni, amely a magyar nemzet eredetéről szólott volt) legszebb részeitől megfosztva és ellaposítva, a Hubertusz-féle ájtatoskodó de értelmetlen mondákat csinálták belőle. 

Tény az is, hogy az őskereszténység a keresztet vallásos jelképként még nem ismerte, aminthogy ez az őskeresztény katakombákban és régibb keresztény templomokban még teljesen hiányzik.  Tény, hogy ez csak az avarok kora után válott általános keresztény jelképpé, vagyis ezt a keresztények tulajdonképen csak az avarokat utánozva kezdték így használni.  Tény az is, hogy a „kereszténység” ezen magyar neve is csak különleges magyar csinálmány, mert más nyelvekben nem a kereszt nevéből, hanem Jézus görög eredetű Krisztus nevéből származott, amelynek értelme „fölkent”, és tehát „krisztian”-nak hangzik és „krisztuskövető” az értelme.

Az avar hatástól nem érintett abesziniai kereszténység a keresztet vallásos jelképként ma sem használja, illetve ezt csak legújabb európai hatás következtében kezdi alkalmazni.  Viszont a kálvinista protestáns egyház pedig utóbb, a keresztkultusz „pogány” eredetét fölismervén, ezt ismét eltörölte és a keresztet vallásos jelképként ma sem használja.

Őstörzseink közül mindegyiknek, magyaroknak, szemeréknek, besenyőknek, kunoknak stb., megvolt a maguk szócsoportja, amely egyrészt az illető törzs nevével, de annak vallási és filozófiai fölfogásával és elveivel is összefüggésben volt.  Minden törzs a maga szócsoportjába tartozó szavakkal szokta volt a saját vallási és bölcseleti fölfogása körébe tartozó dolgokat megnevezni, bár a törzsek teljes különválása és szétvándorlása előtt természetesen a más törzsek szócsoportjaibeli szavakat is értették.

A szarvas szavunk például az állat szemere és szarmata törzseinkbeli neve volt, míg a magyar törzseknél — mivel ezek szócsoportja alapját a mag szó képezte — a neve ágos, ágas volt, vagyis olyan hangokból állott, amelyek a mag szócsoportban vannak meg.  Például a kunok azonban ugyanezen ágos szót ákos nak ejtették, azért mert ők a lágy g hang helyett mindig inkább k hangot ejtettek, lévén szócsoportjuk alapszavai a kun és kút.

Ezen ágos vagy ágas szó az ág szóból származik, amely tehát olyan mag szócsoportbeli szó amelyből az egyik mássalhangzó hiányzik.  Agancs szavunk is ide sorolható, habár ezt ma nyelvújításbeli műszónak tartják.  Tény azonban hogy számos nyelvújításkorinak vélt szóról utóbb kiderült, hogy azokat Kazinczyék csak a régi nyelvből újították föl.  Annyi bizonyos, hogy e szavunk is az ág és akad szavaink közös ág vagy ák szótövéből származik. 

Népünk a szarvasnak már említett szokásos jelzőjeként az ágas-bogas szót ma is használja, amelyet a szarvason kívül még különösen a tölgy- és cserfára alkalmazza.  Az ősi ág vagy ák szóból képződött az aggat, helyesebben akgat, akaszt, és akad is.  Bizonyítják ezt az ó-görög agkülosz, agkalisz, agkisztón szavak, amelynek értelme horog, kampós, akadás.  Hogy a  faág és a kar (emberi kar) egymással összehasonlíttatott, mondanunk sem kellene, hiszen népünk a kart és az ágat úgy élőfán mint olyan tárgyakon amelynek „karjai” vannak, például a lámpacsillárokon, ma is összehasonlítja.  Még az afrikai oromo nyelvben is harka egyaránt jelent faágat és emberi kart.  Olaszul pedig például „braccio del fiume” = a folyó ága, de „braccio” = kar.  Néprajztudósaink jól ismerik azon „ágas”-nak nevezett fogasféléket is, amelyeket népünk fiatalabb fácskákból, ezek ágcsonkjait meghagyva, ma is készít.  Ugyanilyeneket, mesterségesen beillesztett ágakkal szintén készítenek.  Ilyen ágas azonban régen szarvasagancsból is készült, amilyeneket régi kastélyokban, vadászlakokban még szintén láthatunk.  Ugyanígy fiatal fenyőfából és szarvasagancsból készült régen — amint már említettük — csillár is, valamint készült ilyen fából de mesterséges ágakkal is, amelyek neve „gyertyaágas” volt.  Igen szépeket mutat be Malonyai „A magyar nép művészete” című könyveiben.  Az ilyen ágasfélék német neve Armleuchter = karcsillár.

Magyar Adorján: A Csodaszarvas