Az ember legelső földművelő szerszáma is egyszerű kampós ág volt; 

miután azonban ez nem volt elég erős, szokták volt a rajzon látható módon kötéssel is megerősíteni, sőt a régi Egyiptomban, ahol erdők nem voltak és ezért kampós ágakat sem volt könnyű találni, ilyen földművelő szerszámot, amint ezt ábrázolatokról láthatjuk, darabokból állították össze, de a letörés ellen szintén kötésekkel erősítve meg. 

Föltűnő ez alaknak az betűveli hasonlósága, ami minket azért érdekel különösen, mert a magyar rovásírás a betűje is ilyen : és mert e szerszám ős magyar neve ág, ák, aga volt.

Mivel a fából való ilyen kampó nem csak könnyen törött, de hamar el is kopott, ezért készítették azt az igen kemény szarvasagancshól is.  Ez lett aztán őseinknél a földművelés szent jelképe :  az aga, amely szent volt azért is mert a szent szarvas agancsából készült és azért is mert őseink tanítása szerint ez volt minden jónak kútforrása és az áldott, békés, termékeny munkát is jelképezte, ami az emberiség megélhetését biztosítja.  Ezért úgy az aga valamint a szarvasagancs maga is, szent jelképek lettek, amely utóbbinak aztán magyar törzsbeli őseinknek díszítőművészetében is, különfélekép stilizálva, szerepe volt.

A legrégibb fa-ekék is olyan alakúak voltak amilyeneknek e rajzon ábrázolva látjuk.  Eredetileg ezt az emberek maguk húzták, aminek emlékezete több magyar mondában is fönnmaradt, amelyekben emberek által húzott ekéről van szó.  Később azonban az ekét természetesen csak állatokkal vonatták, mikor ugyanis az embereknek már háziállataik is voltak.  Utóbb aztán az ekék hegyét, hogy oly hamar el ne kopjon, kovakőből, rézből, majd vasból is készítették, nyílhegyalakúra, amelynek szintén ék, eke volt a neve.  Mai ék és eke szavaink is csak félhangos és kunos kiejtései az aga szónak.  Az aga szónak felhangos kiejtését ma is megtaláljuk a német Egge = boronáló szóban.  Hogy e szó a boronálóra is átment, ennek oka az hogy e szerszámot régen több egymáshoz kötött szarvasagancsból készítették, holott ma fából, de vashegyekkel, vagy egészen vasból is készül.

Említettük, hogy a magyar törzs szócsoportja alapját a mag szó képezte.  E szócsoport tehát csupa olyan szóból állott, amelyek mássalhangzói az m (néha az n is) és a g vagy gy (néha h vagy d is), vagypedig ezek közül csak egy is, voltak.  De a szavak mindig csak egytagúak voltak;  például: mag, meggy, gom, gyom, ag, eg stb.  Ősnyelvünkben a mai névelő mindig a szó végén volt;  ezért például gumó, gümő, meggye ugyanaz volt mintha azt mondanók, hogy a gum, a güm, a meggy.  Utóbb alakult ki azután mostani az névelőnk őse, de még mindig a szó végére téve és többnyire sz mássalhangzóval, így gumoz vagy gumosz.  Ez maradott azután meg némely nyelvben, mint a görögben, latinban, szóvégzés képében, amikoris már elhomályosult igazi értelme (articulus volta).

Föntebb mondottuk már, hogy „Csodaszarvas” tulajdonképen „fényes” vagy „ragyogó szarvast” jelent valamint kimutattuk mindezeknek az Éggel és tűzzel való összefüggését is.  Nos pedig a magyarban nem az ág (fa ága) szóval azonos alakú Ég (mennyég) szó jelent-e égést, azaz tehát tüzet is ?  Nem a legtöbb nép ősvallása szerint az Ég-e a tűz és világosság ősfészke ?  Nem meglepetve értjük-e meg ezekután a latin ignum, szláv ogany tűz szavakat és az indiai mitológia Agni tűzistene nevét ?  Valamint ha tudjuk hogy a nagy Ég-Istent a magyar Úr-nak is nevezi, nem kell-e elcsodálkoznunk azon, hogy a latinban is urere = égni és Urania, Uranosz az Ég megszemélyesítői ? 

Csak véletlen egyezések-e mindezek ?  Nem !  Mert hiszen még a törökben is aga = úr és apa, ami az indiai Ogni-t, a magyar ég igét, Ég főnevet és az említett ősmagyar ágos = szarvas szót juttatja eszünkbe, amely utóbbi a Csodaszarvas neve is volt.  Régi világegyetem-ábrázolatokon azt látjuk, hogy még néhány századdal ezelőtt is az emberek, valamely régi hagyomány alapján, meg voltak arról győződve, hogy a Föld légkörén és a felhőkön túl egy nagy tűzkör vagy tűzréteg következik.  Münster Sebastian egy 1550-ből származó ábrázolatán is föltüntetve látjuk ezen tűzréteget, amelyen túl, illetve amely fölött, ábrázolja csak a bolygókat és Csillagokat. 

Ugyanezen tűzkört látjuk színezett képen ábrázolva Cellarius 1600-ból származó „harmonia Macrocosmica” című munkájában, amely képen a Föld légköre és a Hold pályája között tünteti e kört föl stilizált lángokkal ábrázolva.  (Lássad: A műveltség könyvtára: A világegyetem. — Az „Athenaeum” kiadása, Budapest 1906. — 494. oldal után következő színes tábla.)  Még csak néhány évvel ezelőtt is a tudósok lemosolyogták volna (valamint le is mosolyogták a régiek említett ábrázolatait), ha valaki az ég igénk és Ég főnevünk alapján égi tűzre következtetett volna. 

Holott íme, a legújabb tudományos megállapítások szerint (1948.) az egész tudományos világ legnagyobb meglepetésére, bebizonyult hogy, habár a hőmérséklet kisebb magasságokban fölfelé fokozatosan csökken, de az igen nagy magasságokban (vagyis a 80 kilométeres magasságon túl) rohamosan emelkedik, úgyhogy 120 kilométer magasságban már a +335° Celsiust éri el és hogy még magasabban valószínűleg tovább emelkedik.  Íme tehát egy újabb példája az elveszett művemben is fölhozott adatoknak, amelyek azt bizonyítják, hogy őseinknek igen régen egy a mai emberiség műveltségét meghaladó nagy szellemi műveltségének kellett lennie, amelynek nyomait mindenfelé észrevehetjük még, de amely nem volt műszaki, hanem tisztán szellemi, illetve ismereteit, tudását nem műszaki eszközökkel hanem tisztán szellemi úton szerezte volt.

A görög nyelvben aga = csodálatos, csodás, age = csodálat, megbámulás, agetosz = fenséges, csodás, agla = fényesség, ragyogás, fenségesség, aksziosz, akszion = érdemes, tisztelet, a latinban augusztus = fenséges, fenkölt, szent, tiszteletre méltó.  Mindezen jelzők pedig a világ minden népénél elsősorban is a legfőbb istenség jelzői, sőt annak neveiként is szerepelnek, amely legfőbb istenség pedig vagy a fényességes Égben lakónak vagy egyenesen ezzel azonosnak tekintetik, sőt az Ég szó vagy „az Ég” mondás alatt a magyarban egyenesen az Istent értjük ma is.  Ugyanígy van ez a törökben és szumirban is, ahol Tengir, Tengiz, Dengirra, Dingir egyaránt jelent Istent és Eget.  Az Ég és az Isten az ami valóban mindenek fölött magas, magasztos, fenséges, csodálatra és tiszteletre méltó.  Ne feledjük azonban azt sem, hogy a szarvasról is kiemeli úgy Brehm mint mindenki aki valaha élő hímszarvast látott, annak fenséges, fennkölt, lebilincselő megjelenését, magatartását. 

Brehm szavaival :  stattlich, edel;  stolze haltung, anstandsvoll.  Hát még milyenek lehettek az őskori, óriástermetű és óriási aggancsokkal bíró szarvasok !  És milyen gyönyörű, fennséges a kép, amelyet szemeink elé képzelhetünk, ha egy ilyen állat aggancsai közé odagondoljuk az aranyosan vagy vörösen ragyogó, sugárzó napkorongot, homlokára a nagy Hajnalcsillagot (Vénusz) szügyére az ezüstös vagy gyöngyházfényű Holdat, agancsai hegyeire és szőrére kétoldalt a hol fölgyulladó s hol elalvó Csillagok sokaságát !  És ha ezen fenséges jelenség egyúttal az Ég jelképe is, akkor azonnal érteni fogjuk azt, hogy miután az Ég és Isten őseink fölfogása szerint egymással azonosak, a Csodaszarvas tehát a főistennek szimbóluma is, akit hiszen ábrázolni valóban nem, csak jelképezni lehet. 

Eredetregénkben Magyar, a magyarok hitregei ősapja egyúttal a magyarok nemzeti istensége is:  a Nap, akinek a görögöknél Heraklész felel meg; tudjuk pedig, hogy a görög mondák szerint Heraklészt szintén egy Csodaszarvas, amelynek aranyaggancsa, ezüstpatái vannak, vezeti az Isztrosz, azaz a Duna országába, vagyis Magyarország földére, ahol Artemisz Istennővel szerelemben egyesül és a szkítákat, azaz tehát őseinket nemzi, holott tudjuk hogy a mi mondánk szerint meg a Csodaszarvas vezeti Magor atyánkat egy gyönyörű szigetre (a néphagyományokból rekonstruálhatólag a Csallóközbe, ahol tavasszal, a gyöngyvirág nyílásakor, Gyöngyvirágkoszorús Selyemaranyhajú Tündér Ilonával, a Föld- és Légistennővel egyesül, aki a Magyar Napisten nejeként násza után a Magyar Ilona nevet veszi föl.), ahol szintén családi boldogságra talál és a magyarokat nemzi. 

Márpedig tudjuk azt is, hogy Heraklész az Égei Tenger görögelőtti őslakóinál, valamint Elő-Ázsiában is széltére neveztetett Makar és Magar néven is, úgyhogy Magyar Napistenünknek Heraklésszel való azonos voltában nem kételkedhetünk.  Heraklesz kultusza a fönti nevek alatt különösen az Égei Tenger szigetein volt elterjedve, annyira, hogy e szigeteket róla s a magát tőle származtató népről „Makarok Szigeteinek” és „Makaria”-nak nevezték.  (Lássad: Movers: „Die Phönicier” és Fáy Elek: „A magyarok őshona” Budapest 1910.)

A görög agatósz = jó szó is mintha csak a Csodaszarvas és az Égisten egyik neve volna, azaz Ag-ata = Ag-apa.  Hogypedig az Ég Nagy Istene a jó fogalmával valóban össze is függött, be is bizonyíthatjuk :  Előszöris a magyar nép, beszédében, az Istent ma is általánosan nevezi Jó-Istennek;  valamint az olasz „Dio buono” és a német „Du guter Gott” is elég általános szólások.  Továbbá különböző rokonnépeinknél az égi főisten neve Jumo, Jumala, Jomali (jó szavunkat némely vidéken népünk jú-nak ma is ejti), amivel közvetlenül összehasonlíthatjuk az itáliai Jupiter égi főisten ezen nevét, amely ismét nem más mint jó-apa, mert a piter szó csak a latin pater = apa változata, épúgy mint a görög pator is.  Hogypedig ezen pit-er, pat-er, pat-or szavak és a Pét-er, és régi magyar Pet-úr személynevek egymással azonosak és hogy valamennyi a besenyő — más néven szabir, szabar, szibir és szabin — törzsünktől származik, amelynél az atya jelentésű volt, de egyúttal a Napistennek — aki náluk a halászat istenségeként is tiszteltetett — neve is volt, ezt itt ismét csak azért nem mutathatom ki mert ez jelen tárgyunkhoz egyáltalán nem tartozik és ez ismét csak száraz szószármaztatások segítségével lehetséges.

Roscher W.H. („Ausfügrliches Lexikon der griechischen und römischen Mythologie”. Leipzig 1884. II. 622. old.) még azt is kimutatja, hogy a római Jupiter névnek volt egy Jovis alakú nominativus (azaz nem csak genitivus) változata is és hogy — némelyek szerint — épen a Jovis a régibb alak.

De a zsidók Jahve vagy Jehova istennevét, amelynek Renan szerint még Jo és Jah alakjai is voltak (Renan Ernest: „Geschichte des Volkes Izrael,” Berlin 1894. I. kötet 102. oldal), amelyeket Movers F. („Die Phönizier”, Bonn 1941.) és mások is a kaldeai Jao főisten nevéből származtatják, amely névről pedig Movers még azt is kimutatja hogy jó értelmű volt (I. kötet 539 és 265 oldal) de természetesen annélkül hogy a magyar nyelvet ismerné és jó szavunkról tudomása volna.

Az említett Jao pedig nem más mint a jó szavunk palóc és jász (azaz pelazg és filiszteusú kiejtése), de amelynek régen jóvó, javó = jót cselekvő, jót tevő azaz józó alakjai is voltak, amit ma javit, javul, java szavaink is bizonyítanak, amelyekben a v hang, miként a latin Jovis-ban, szintén megvan.  Viszont a zsidó Jahve vagy Jehova nevekben a h csak a zsidó h-betoldásos kiejtés eredménye.

Ha pedig mégis még valaki kételkedne abban hogy ezen hímistenségnek neve a mi jó szavunk származéka, annak fölhozhatjuk hogy hiszen Jupiter felesége, azaz a főistennő neve meg Juno volt, amelyben nem világosan a jó-nő, jó-anya értelmet ismerhetjük föl, annyival is biztosabban, hogy hiszen Juno egyik megnyílvánulásában meg a Bona Dea nevet is viselte, amely név értelme szószerint Jó-Istennő.  Mi több, ha tudjuk, hogy görög-római főisten náluk gyakran bika képében jelenik meg, úgy mint a mi ősmagyar főistenünk a Csodaszarvas képében jelenik meg, és ha tudjuk hogy Hera Junot még tehén képében is szokták volt megjelentetni sőt tehénnél ábrázolni is, akkor a mi ünő (=tehén, szarvastehén) szavunkat a Juno névvel annál is inkább azonosíthatjuk, hogy jó szavunkat régen nem csak jú-nak ejtettük, hanem j nélkül is ú, ó, ű alakban, úgyhogy a görög mitológia Jo vagy Io nevű tehene nevében ugyanúgy mint a latin ovis, oláh oi, szláv ovca = juh, birka szavakban, valamint a magyar juh, azaz helyesebben jú és székelyes jó = juh, birka szavainkban is jó szavunk változataira, származékaira kell ismernünk.

Nyelvünkben régebben és némely szónál ma is a hosszú magánhangzóval való végződés esetén a továbbképzés egy v hang közbeékelésével történt, így :  jó — javak, javít, javaim;  szó — szavak, szavalni;  szú — szuvas, kő — köves stb.  Ez pedig szintén azt bizonyítja, hogy a Jehova, Jahve, Jovis nevek a mi ősnyelvünkből származtak.  Láttuk, hogy Jupiter azaz Jó-apa mellett ott volt a rómaiaknál Bona Dea = Jó Istennő, aminthogy a latinban tényleg bonus és bona = jó.  Miért van akkor az, hogy a latinban bonus = jó, de juvare = jót tenni, javára lenni ?  Napnál világosabb, hogy ezen latin szó nem származhatott a latin bonus = jó szóból, hanem csakis a mi jó szavunk jú változatából, a közbeékelt v hanggal.  Vagyis világos tehát, hogy a latinok ezen juvare szavukat olyan nyelvből kellett vegyék amelyben a jú(=jó) szavunk megvolt és amely azt szintén közbeékelt v hanggal képezte tovább;  ami kétségtelenné teszi azt, hogy Itáliában valamikor magyari népek is éltek.

Avagy ha mindez a kételkedőket még mindig nem győzné meg eléggé, úgy hozzá tehetjük, hogy mind ennek pontos germán fordítása is megvan a germán nyelvek Gud, God, Gott = Isten és gud, god, gut = jó szavakban.

Kimutattuk tehát, hogy számos főisten- azaz Égistennév létezett amelynek értelme, tulajdonképpeni jelentése jó volt és hogy e nevek részben a mi ősnyelvünkből származnak vagypedig abból fordíttattak le.  Eszerint pedig meg okoltnak tekinthetjük azon állításunkat is, hogy a görög agatosz = jó szó viszont a mi Nagy Jó Istenünk szent jelképe a Csodaszarvas Ág-ota, Ág-ata, Ág-atya nevéből kellett hogy származzon.

Ezek után még csak azt kell kimutatnunk, hogy őseink a főistent miért nevezték Jó Istennek, illetve hogy mi okból tartották a jóságot annyira jellemző tulajdonságának, hogy egyik nevét egyenesen a jó szóból képezték ?

Mai fölfogásunk szerint a szigort és a jóságot csak nehezen tudjuk egymással azonosítani, illetve a jóságot inkább az engedékenységgel, könnyen való megbocsátással érezzük összeegyeztethetőnek.  Ez ha talán helyes is amikor egyenrangú társak egymáshoz való viszonyáról van szó, de nem helyes akkor ha sorsintéző, igazgató, ítélő felsőbbségről van szó.  Ez utóbbi eset áll pedig a Nagy Istennel is, akit a mindenek fölött való Nagy Törvénynek is neveztek, vagyis aki tulajdonképpen maga a Természet törvénye, illetve ennek megszemélyesítése, aki szigorúan és kérlelhetetlenül ítél.  Mai népi fölfogásunk szerint ez inkább félelmetes mint jóságos valami, amely fölfogás meg is nyilvánul abban, hogy népünk szerint „Isten meglátogatta” annyit tesz hogy „megbűnhődött” vagyis gonosz tettéért baj érte. 

Eszerint Isten látogatását félelmes, nem kívánatos valaminek tekintik.  Mégis, részemről azt tartom, hogy ez csak későbbi, bizonyos fokú erkölcsi hanyatlás után bekövetkezett fölfogás lehet.  Az eredeti fölfogás az kellett hogy legyen, hogy minden bajnak, minden szenvedésünknek előidézői csak mi magunk vagyunk, vagyis hogy ezeket bűnös vagy balga tetteinkkel idézzük magunkra természetes következményként.  Vagyis: Isten látogatását csak annak kell félnie aki bűnt vagy hibát követett el.  Ez kellett hogy legyen az eredeti fölfogás, amely logikus is, míg a későbbi csak eltévelyedés, amely részben a kereszténység fölvétele által keletkezhetett, mivel az az ősvallás bölcseletét elhomályosította.  Az isteni igazság azaz tulajdonképen a Természet Törvénye abszolut igazságosan büntet és jutalmaz;  hajszálnyival sem többet sem kevesebbet mint ki amennyit érdemel, de úgy e jutalom mint e büntetés, vagyis az emelkedés vagy süllyedés, soha egy hajszálnyival sem tér el a helyestől, vagyis a természetestől.  Mindkettő pedig múlhatatlanul bizonyos és elmaradhatatlan, épen ezért mert hiszen a Természet örök törvényei szerint következik be.

Ha ezen ítélő igazság csak hajszálnyira is eltérne az abszolut pontosságtól, vagyis csak egy csekélységgel is többet vagy kevesebbet büntetne vagy jutalmazna mint amennyi jár, akkor máris nem volna tökéletes, akkor máris hibás volna;  ami természettudományi szempontból is képtelenség;  keresztény szempontból pedig nem volna „isteni” merthiszen ami isteni az csak hibátlan és tökéletes lehet.  Ha az elkövetett hibát az abszolut igazságosnál kevesebbet büntetne, akkor máris újabb bűn elkövetését könnyítené meg, vagyis tehát súlyos hibát követne el.  A logika szerint pedig :

igazságos = részrehajlatlan, tökéletes, hibátlan = jó
igazságtalan = részrehajló, tökéletlen, hibás = rossz

A jó pedig a logika szerint csak jót okozhat, eredményezhet, a rossz pedig rosszat.

Íme tehát: az abszolut igazságot büntetést és szigorúságot csak látszólag teszi kegyetlenséggé az emberek helytelen fölfogása, mert a valóságban ez az igazi jó.  És lám, őseink egykor már ezt is megállapították volt és ez okból nevezték főistenüket, vagyis a Mindenség Törvényét, Jó-nak is.

Ősnépeink hitregéiket, később nagyobb eseményeket is, az Ég Csillagaiban, csillagképeiben mintegy illusztrálni szokták volt.  E szokás aztán átöröklődött a görögökre és rómaiakra is.  Innen származnak a mai csillagászat csillagképei, amelyek ugyanis túlnyomólag a görög-római mitológia illusztrációi, de amelyek nagyrésze még a mi ősnépeinktől származik, ugyanúgy mint a görög-római mitológia maga is;  csakhogy a görögök és rómaiak a hitregék mélyebb, jelképes értelmét már nem ismervén, ezeken sok zavartkeltő és romlást okozó változtatást eszközöltek.

A hitregéknek, mondáknak csillagképekbeni illusztrálása tulajdonképeni magyar őstörzsünknél is megvolt, sőt csillagképekkel kapcsolatos regéket, meséket népünk ma is ismer.  Magyar népi csillagképeink pedig ma is teljesen önállóak, a nemzetközi csillagászat görög-római csillagképekkel nem azonosak és habár behatóbb tanulmányozás után némi összefüggéseket itt-ott fölfedezünk is, ámde épen a behatóbb tanulmányozás győz meg arról, hogy a miénk a régebbi, vagyis hogy az átvevők nem mi hanem a görögök és rómaiak voltak.  Ennek bizonyítására itt csak egy adatot hozunk föl :

Magyar Adorján: A Csodaszarvas