Az irodalom az ősi íratlan költészet gyermeke. Kiszakadt belőle és eltávolodott tőle s legjobbjaiban felemelkedett az emberi kultúra legmagasabb ormaira. A művelt világ nem is olyan régen, tán 150 éve fedezte fel, és kezdte megismerni – azóta sem túlságosan ismeri. Az egyoldalúan, csak városi levegőn nevelődő olvasó leginkább afféle érdekességet, népi zamatot lát paraszti dalainkban. Bizonyos, hogy a betűtudatlan hajdani pásztorok, babonás nagymamák és fonóasszonyok melengette költői hagyomány másféle, mint a tanultak versei; bizonyos, hogy gyermetegebb, hogy más a logikája, mások a maga belső törvényei, más az íze, a levegője. De aki egyszer rákap erre a vad zamatú ízre, aki egyszer megszokja a sűrű, balladai lebegőt, soha többé nem képes szabadulni a népköltészet varázslatától.

A ballada a költészetnek egyik műfaja csupán, egyik igen vonzó, viszonylag a legtöbbet méltányolt rétege. A ballada a mi népköltészetünk epikája; ezek a történetek nem apró-cseprő tudósítások. Meséjük a ködös múltban gyökeredzik, szájról-szájra járt, ugyanakkor pont ez biztosítja részlegesen megtörtént voltát. Népballadáink jeles kutatója, gyűjtője volt Bodon Pál, Domokos Pál Péter, Csanádi Imre, Ecsedi István, Erdélyi János, Gálfi Sándor, Jagamas János, Kálmány Lajos, Kiss Géza, Kodály Zoltán, Kriza János, Lajta László, Mocsáry István, Schneider Lajos, Sebestyén Gyula, Szabó Samu, Vargyas Lajos, Veress Sándor, Vikár Béla. De gyűjtötte és innen merített gyakran ihletet Wass Albert, vagy a felejthetetlen erdélyi mesemondó Benedek Elek is. A népballadák, népmesék világa múltunk jeles kincsei. „Azt, hogy egy király, uralkodó, fejedelem mennyit tesz országáért, nem a pillanatnyi hatalom által befolyásolt krónikások és történészek döntik el, hanem népének emlékezete.

A pillanatnyi hatalom természetesen felkutathatja, elkobozhatja és megsemmisítheti az őt megelőző műveltség emlékeit, de minél erőszakosabban teszi ezt, annál nagyobb ellenállásba ütközik azok részéről, akik szájhagyomány útján adják tovább az igazságot, akár évezredeken keresztül, már hősregévé nemesítve. Nem azt mondom ezzel, hogy túloznak, hanem éppen azt, hogy visszahelyezik ezeket a hősöket és uralkodókat abba az „égi” közegbe, ahonnan az „ég fiaiként” eljöttek jobbítani sorsunkon.

S mint ilyeneknek, többnyire kegyetlen bánásmódban, gonosz halálban volt részük, hiszen ismerjük Jézus, Mani, Attila, Árpád, Bulcsú, Koppány, Vazul sorsát és sajnos még sok száz oldalon sorolhatnám nemzetünk és az emberiség jótevőinek végzetét. Nálunk a néphagyomány fennmaradt töredékeinek főhőse leggyakrabban Attila, Árpád, Mátyás király és II. Rákóczi Ferenc.” (Friedrich Klára: Rovásírás Mátyás király korában, 2008)* Az ország első ránk maradt latin betűs írásos nyelvemlékei egyike az Admonti kódex, I. Szent István király törvényeinek a XII. századból fennmaradó kézirata, melynek alapján részletes és alapos szövegelemzéssel sikerült tisztázni Szent István, Szent László és Könyves Kálmán dekrétumainak eddig ismert legpontosabb szövegét és keletkezésük sorrendjét, latin nyelven íródott. II. Endre magyar király idejében a Tihanyi Bencés Apátság alapítólevelében olvasható az ősi magyar nyelv szavai, latin szövegkörnyezetben. Sokan azonban nem tudják, hogy a rovásírás a magyarok őseinek az írása. Pedig logikailag is feltételezhető, hogy ahol nagyszámú állatot tartanak, azok fajtáját és számát valahogy feljegyzik.

Nem véletlen, hogy még a XX. század elején gyűjtött népi, elsősorban juhászok-kondások- csordások által faragott tárgyakon is gyakran feltűnik a rovás. „A rovásírás a legelső írásrendszerek közé tartozik, vagy maga az ősforrás, amelyből minden nép merített írásrendszere kialakításakor. Nyelvünkkel együtt fejlődött, tehát minden hangunkra volt és van jel. Kárpát-medencei jelenléte régészeti leletekkel bizonyíthatóan 8-9 ezer éves. A rovásírás emlékei bizonyítják, hogy a magyarok ősei már az újkőkorban írástudók voltak, míg Nagy Károly frank császár még a 8. században sem tudott írni- olvasni.

A rovásírás bizonyítja szkíta-hun-avar-magyar folytonosságunkat, mert ezeknek a népeknek régészeti emlékein megtalálható”*-írja Friedrich Klára, akinek közlése szerint a türkök a hunoktól vagy az avaroktól vették át az írásukat, de a hangértékek stabilitását nem tudták megőrizni ezért alakult ki náluk ez a rendkívül bonyolult, magánhangzók hangrendjétől függő írás. Őseink a minden európai írásrendszertől különböző, olyan sajátos írásrendszert hoztak be, amellyel ma is 2600 éves belső-ázsiai szövegeket el tudunk olvasni. Erre jó példa a képen is látható mongóliai Orkhon folyónál talált sírfelirat, amely a türk ABC betűivel íródott.

A Pilisben került elő hazánk eddigi legrégebbi rovásírásos emléke, a bajóti pálcavég. Képét Lambrecht Kálmán Az ősember c. könyvében (Dante Kiadás, 1931) Friedrich Klára fedezte fel és Szakács Gáborral közösen írt a Tászok-tetőtől a bosnyák piramisokig c. könyvében közölte. Az eddigi írástörténetek, például Kéki Béláé, vagy Petőcz Károlyé, sok ismeretet adtak, azonban a magyarok ősi írását nem tárgyalták megfelelő terjedelemben és mélységben.

Megjelenésük óta a rovásírás kutatása nagyot lépett előre, több emlék került elő, amelyek befolyásolják megítélését. A külföldi írástörténeti művek többsége pedig nem is említi krónikásaink, régi történetíróink által szkítának, hunnak nevezett ősi írásunkat. A magyarok elődeinek írásműveltsége a meghatározhatatlan ősidőkig nyúlik vissza. Dr. Zakar András , Mindszenty bíboros- prímás úr titkára írta „Az írás bölcsőjénél” c. művében, hogy „a rovásírás kialakulása évszázezernyi messzeség homályába vész.” Amit régészeti adatokkal bizonyítani tudunk, az sem kevés: a bajóti Jankovich barlangban talált botvégen 15-20 ezer éves összevont rovásírás látható.

A kételkedőknek a hun-magyar azonosságot erősíti, hogy Marcellinus (Kr.u. 427-ben írt) könyvében közli, hogy a hunok már ötven éve birtokolják Pannóniát, a Gárdonyi Géza; Láthatatlan ember című könyvének egyik hőse, Theodosius császár követe, Priskos rétor is említi írásos jelentésében Budát, Attila bátyját, illetve a Csaba királyfiként azonosítható Irneket. Ami azt jelenti, hogy a magyarság a keresztény írásos emlékezet szerint is legalább 1600 éve él a Kárpát-medencében.

Meg kell még emlékeznünk a „rovásírás atyjáról” Forrai Sándor tanár, írástörténész, rovásírás kutató, református presbiterről, aki 1913-ban született és 2007. május 25.-én távozott közülünk. Az Ő munkájának folytatója Friedrich Klára és Szakács Gábor, illetve ifj. Forrai Márton, akik nélkül ez az írás soha nem készülhetett volna el. A dolgozatomhoz kapcsolódó népballadák rovásra való átírása is ifj. Forrai Mártonnak köszönhető. Részletesebb anyagot a rovásírásról a Forrai Sándor rovásíró kör honlapjáról, a http://www.rovasirasforrai.hu/ , vagy Friedrich Klára könyveiből olvashatnak.


* a dőltbetűs részek Friedrich Klára szíves közlése