A 13. század második évtizedében békében és jólétben élt a khorezmi birodalom. II. Muhammad khorezmsáh az akkori muzulmán világ leghatalmasabb uralkodója volt. Uralma kiterjedt a mai Közép-Ázsia jelentős részére, Iránra és Afganisztánra. Birodalmának gazdag városaiban a kézműipar százféle ága virágzott; élénk volt a kereskedelmi élet.

Az utakat járó karavánokat nem fenyegették rablók. Jól kiépített csatornahálózat öntözte a földeket és azok bőséges termést hoztak. A khorezmsáh kitűnő hírű, főként török zsoldosokból és szövetségesekből álló hadserege egyre újabb és újabb területeket foglalt el. II. Muhammad büszke volt hódításaira: felvette a II. Iszkender nevet. Urgencsi udvarában reggelenként huszonkét egykori uralkodó, fejedelem és herceg dobolta aranydobon az ébresztőt.

A hatalma csúcspontján levő khorezmsáh egyre gyakrabban kapott híreket Keletről, a mongolok terjeszkedéséről, Dzsingisz kán növekvő hatalmáról. Dzsingisz kán ekkoriban már Mongólia, a Bajkál-tó vidéke és Észak-Kína ura volt. A karakitájok meghódításával birodalmának határa Kelet-Turkesztánban elérte a khorezmi földeket. A khorezmsáh – tudván, hogy a nomád mongolok szívesen vásárolnak a letelepedett népektől ruhaneműt, szövetet – három kereskedőt küldött nagy karavánnal Mongóliába azzal a feladattal, hogy kössenek üzletet és szerezzenek megbízható híreket. A tevék rakománya aranyhímzésű szövet és pamut ruhanemű volt. A karaván eljutott Dzsingisz kánhoz, aki a rakományt megvette, majd a visszatérő kereskedőkkel üzenetet küldött a khorezmsáhnak. Levelében a két birodalom útjainak közös őrzését, a kölcsönös kereskedelem biztonságának védelmét javasolta és szövetséget ajánlott fel.

A következő évben (1218) – biztosra véve, hogy a khorezmsáh elfogadja ajánlatát – Dzsingisz kán négyszázötven kereskedőből és ötszáz tevéből álló karavánt küldött Khorezmbe. Aranyért, ezüstért, kínai selyemért és drága prémekért cserébe a nagykán és környezete értékes fegyvereket és más khorezmi árucikkeket kívánt vásárolni. A karaván még 1218 nyarán Otrárba, a Szir-Darja partján fekvő határvárosba ért. A kereskedők itt több napos pihenőt terveztek, majd a szokásos vámvizsgálat után tovább akartak haladni Khorezm fővárosába, Urgencsbe. Fogadtatásuk Otrárban azonban egészen más volt, mint amilyenre számítottak.

Otrár kormányzója, Inalcsuk-Kair kán, a khorezmsáh rokona, a karaván érkezése után nem sokkal jelentéseket kapott, hogy a kereskedők a piacon és a bazárban a város őrségének nagyságáról kérdezősködnek és baljós események eljövetelével ijesztgetik az otráriakat. Volt a kereskedők között Inalcsuk kánnak egy régi ismerőse Indiából. Magához hívatta és faggatni kezdte, az indiai azonban nem adott felvilágosítást. Ez a viselkedés és a karavánt kísérő kereskedők szokatlanul nagy száma fokozta a kémektől rettegő Inalcsuk kán gyanúját. Elfogatta a kereskedőket, majd jelentést küldött a khorezmsáhnak gyanús tevékenységükről, és arról, hogy bizonyára köztük vannak Dzsingisz kán kémei.

Az ostoba és dölyfös II. Muhammad, akinek Mongóliában járt emberei nyilván lekicsinyelték Dzsingisz kán államának katonai erejét, és aki felbőszült azon, hogy a magát a Világ Urának tekintő mongol uralkodó őt barátságos levelében „fiá”-nak, tehát alattvalójának nevezte, habozás nélkül parancsot adott a kereskedők kivégzésére és a rakomány elkobzására. Inalcsuk-Kair kán a parancsot végrehajtotta.

A mohamedán krónikaírók szerint Inalcsuk kán és a khorezmsáh ezzel a tettével egy egész világot pusztított el és egy egész népet irtott ki, mert minden csepp Otrárnál kiömlött vérért egy vérfolyamot fakasztottak a mongolok kardjai és minden elkobzott dinárért ezer dinárt sajtoltak ki a khorezmi népből a mongol harcosok.

A mongol karavánból egy tevehajcsárnak sikerült megszöknie és visszajutnia Dzsingisz kánhoz. Amikor beszámolt a társait, ért szerencsétlenségről, Dzsingisz kán dühe őrjöngésig fokozódott. Felkapaszkodott egy dombra, ott arccal a földre fekve három napon és éjen át imádkozott: „Nem én vagyok e vész okozója. Istenem, adj erőt, hogy bosszút álljak” – írják a krónikák. Követet küldött a khorezmsáhhoz és kérte Inalcsuk kán kiadatását. A khorezmsáh a követet lefejeztette. Ezután Dzsingisz kán hadat üzent. Figyelmeztette a khorezmsáht: meg fogja támadni, készüljön fel a háborúra.

Valószínűnek látszik, hogy Inalcsuk kán gyanúja a karavánnal kapcsolatban nem volt alaptalan. A mongolok is igen gyakran alkalmaztak felderítőként kereskedőket. Az ázsiai bazárok ősidők óta a hírgyűjtés fontos központjai voltak. Mégis, a keleti krónikákban „otrári katasztrófa”-ként emlegetett, békeidőben szinte példátlan mészárlás teljesen értelmetlen volt. Ezzel a kihívással a khorezmsáh alaposan túlbecsülte a saját és alábecsülte Dzsingisz kán erejét. A kémektől sem sikerült ezzel megvédenie országát.

Ugyanis bár Dzsingisz kán nem akart egyelőre Khorezmre támadni.

A stratégiai és politikai felderítést a khorezmi birodalom területén a mongolok jórészt már a karaván küldése előtti években elvégezték, a meginduló hadjárat kezdetéig pedig teljesen befejezték.

Dzsingisz kán hadjáratainak sikerében fontos szerepet játszott a széles körben alkalmazott felderítés. Ennek segítségével a mongol hadvezetés még jóval a harci cselekmények kezdete előtt alapos, a legapróbb részletekig menő értesüléseket szerzett az eljövendő hadszíntér terepéről (ebben a mongol kémeket segítette a nomádok ösztönös terepérzéke), az utakról és közlekedési viszonyokról, az ellenséges hadsereg nagyságáról, fegyverzetéről, szervezetéről, taktikájáról, a megtámadandó ország lakosságának hangulatáról. Jól szervezett kémhálózatuk igen eredményesen működött. Embereik mindenütt ott voltak, a kifürkészendő országok legmagasabb vezetésébe is be tudtak férkőzni. A már Dzsingisz kán uralkodása idején megszervezett nagyszerű postai futárszolgálat lehetővé tette, hogy a Nagykán az akkori időkben hihetetlen gyorsasággal megkapjon minden fontos hírt.

A mongolok a kémkedésre és az ellenség erejének gyengítésére minden eszközt felhasználtak: felkeléseket szítottak, összeesküvéseket szerveztek a megtámadandó országban. Rémhíreket terjesztettek, bizalmatlanságot keltve a népben a kormány iránt. Nagy pénzekkel hadvezéreket, előkelő és befolyásos hivatalnokokat vesztegettek meg, bírtak árulásra. A hadjáratok megindulása előtt egy-két tümen (10–20 ezer fő) haderővel felderítő portyákat szerveztek.

A khorezmi háború első két évének eseményei is mutatják, hogy milyen fontos szerepe lehet a győzelemben a jó felderítésnek.

1219-ben, amikor a 100 000 harcosból álló mongol hadsereg megindult Khorezm ellen, Dzsingisz kán tisztában volt az ellenség erejével és gyengéivel. Tudta, hogy Khorezm jól megerősített városait nagy létszámú helyőrség védi, hogy hadserege erős, az ország megközelítését homoksivatagok, széles, mélyvizű folyók, égbe nyúló hegyláncok teszik nehézzé. De tudta azt is, hogy a birodalmat széthúzás gyengíti, az iráni és török nemzetiségű lakosság felekezeti okokból is gyűlöli egymást, és hogy a khorezmi hadsereg fegyelme távol van a mongolokétól. Pontos ismeretei voltak a nehéz terepviszonyok leküzdésének lehetőségeiről is.

Ezzel szemben II. Muhammad khorezmsáh szinte semmit sem tudott a mongolokról. A hadüzenet átvétele után szokásos nomád támadásra készült fel. A krónikák szerint körülbelül 300 000 főnyi hadseregének jelentős részét a városokban hagyta helyőrségként, ő maga az ország belsejében, az Amu-Darja folyónál várta a támadót. Arra számított, hogy az ellenség rabolva, dúlva szétszóródik az országban, az erős helyőrségek megtizedelik, a maradékot pedig ő a főerőkkel megsemmisíti. Haditerve elkészítésekor nem gondolt arra a lehetőségre, hogy a Kínában tanult ostromtechnika segítségével Dzsingisz kán megostromolja és beveszi a khorezmi városokat. Az Otrár–Jangikent–Dzsent és Hodzsent ellen indított átkaroló támadás a Bokhara–Szamarkand elleni sikeres főcsapással együtt eldöntötte a hadjárat és az egész háború sorsát.

Dzsingisz kán a felderítés eredményeire támaszkodva, alaposan átgondolva határozta el főcsapásának irányát. Bokhara és Szamarkand csak a mongol támadás előtti évtizedekben hódolt be Khorezmnek. Ez a két város fontos állomás volt az ősi „Selyem útjá”-n. Gazdag kereskedőit hagyományos üzleti kapcsolatok fűzték az akkoriban mongol uralom alatt levő Kelet-Turkesztánhoz, Észak-Kínához. E kereskedőknek az volt az érdekük, hogy a mongolok győzzenek. Nincsenek ugyan biztos adataink a bokharaiak és szamarkandiak titkos kapcsolatairól a mongolokkal, de feltűnő, hogy ez a két város milyen gyorsan – napok alatt – elesett, pedig több tízezer főnyi helyőrség védte. Más városok – például Hodzsent, Otrár, majd a főváros, Urgencs – ostroma hónapokig tartott. Figyelemre méltó az is, hogy míg számos khorezmi várost földig romboltak, egyszer s mindenkorra elpusztítottak a mongolok, Bokhara és Szamarkand nem sokkal a háború után – Dzsingisz kán utódai, a Dzsagataidák uralma alatt – újra virágzott.

A főirányban kivívott gyors mongol győzelem kettévágta a khorezmi birodalmat. Dzsingisz kán hadseregének előőrsei rövidesen elérték az Amu-Darját. Az ellenség nem várt sikere láttán felbomlott a khorezmsáh még érintetlen, hatalmas serege. Döntő csatára nem is került sor. Dzsuvejni muzulmán krónikaíró szerint a khorezmi birodalom úgy omlott össze, „mint sátor, melynek a köteleit elvágták”. II. Muhammad a Kaspi-tenger egyik szigetére menekült Dzsingisz kán két „vérszomjas ebe”, Dzsebe Nojon és Szübötej Bagatur őt üldöző tümenjei elől. Rövidesen ott is halt meg. A konfliktus okozója, Inalcsuk-Kair kán hat hónapon át védekezett Otrárban a nagykán két fia, Dzsagatáj és Ögödej által vezetett ostromló sereg ellen. Tudta, hogy nem menekülhet, ha meg is szökne, a mongolok bárhol megtalálnák. A végsőkig harcolt. A város eleste után, a fellegvár ostroma idején, amikor már minden nyílvesszejét ellőtte és a kardja is eltörött, téglákat hajigált a mongolokra. Végül is elfogták, láncra verve Dzsingisz kánhoz vitték, aki a Szamarkand melletti Kök Szarájban – bosszúból az Otrárban legyilkolt kereskedőkért és kincseikért – forró ezüstöt öntetett Inalcsuk kán szemébe, fülébe és szájába.

A khorezmi birodalom elpusztult. Lakosságának java részét kiirtották vagy elhurcolták, földjét sivataggá tették. Khorezm többé nem nyerte vissza régi hatalmát.

BENKŐ Mihály

tankonyvtar.hu