Sumer anyagtáblára rótt jelek formájában találta Dr. Borbula Ida sumerológusunk az alábbi himnuszt, melyet minden bizonnyal a legrégebbi magyar himnusznak tekinthetünk. Ő ültette át latin írásra, melynek szövege a következő:

„Országok országa, törvénytudás népe,

Napkelet s nyugat közt a világnak fénye.

Nagy a te nemzeted, nagy a te végzeted,

Oly messze-magasztos, hogy fel sem érheted;

Mint a magas menny s ég, szíved mérhetetlen,

Életed gyökere szent és sérthetetlen.

Hegyek, árnyas erdők, hős föld büszke népe,

Ez a te végzeted ősi öröksége:

Erős, gazdag vár vagy, de az örök törvényt,

Amit Isten rád rótt, vállalnod kell önként,

Hogy beteljesüljön győzelmes végzeted,

Úr oltára te vagy, emeld fel a fejed!”

A himnuszunk tehát megvan, de hol található az őshaza, ahol őseink megírták e felemelő szöveget?

Ez lenne itt a térképen, melyen a rózsaszínű területeket a Hun birodalomnak tekintenek időszámításunk előtt V. századból?

Kutassunk inkább tovább, merüljünk el régebbi időkben.

Olyan érzés kerített hatalmába, mintha a bizonyos mesebeli hercegként az ősi himnusz, jobban mondva az apró topánkával a kezemben indulnék az őshaza, vagyis - a mesebeli hasonlatnál maradva - a cipőcskébe beleillő lábú királykisasszony keresésére.

Krisztus előtt nemsok évvel a Hunokat nem kimondottan Európában találjuk. Ázsia térképére nézve viszont hunok, sunok, huanok törzseit látjuk megjelölve meglepően kiterjedt területeken:

Az Aral tó keleti partján, az ugor népektől délre a Bajkál tótól nyugatra végig fél Szibérián, aztán a mai Mongólia területén a Bajkál tó keleti oldalán és attól délre az akkor jóval kisebb területű Kínai birodalomig.

Kína és a Pártus birodalom között is hunokat találunk. Ott van például lDzsungária - ha jól látom - a mai észak-India környékén.

Milyen szerencse, hogy a Szovjetúnióban töltve egyetemi éveimet módomba állt beutazni ezt az egész területet, az Aral tótól, a közép-ázsiai szovjet köztársaságok (Üzbegisztán, Tadzsikisztán, Türkmenisztán, Kirgízia területeit) a Bajkál tó vidékéig (ahol legnagyobb megdöbbenésemre az erdélyiekkel teljesen azonos székelykapukat találtam Ulan-ude mellett).

Nyugodtan állíthatom, hogy öltözködésükben, selyem és más anyag készítésében, díszítőmotívumaikban, színvilágukban, mondáikban, ékszereik formájában, fa- kerámia, porcelán és fémművességükben, természetszeretetükben, kedvenc állataikban (ló, sólyom), ételkészítési szokásaikban mind-mind visszaköszönnek az itthon, Magyarországon megszokott dolgok. Otthon éreztem hát magam közöttük és ami meglepett és egyben meghatott, ők is testvérükként tekintettek rám.

Ezt az óriási területet, az ott ma is élő népi hagyományokkal együtt tehát nyugodtan tarthatjuk őshazánknak, a mai magyar kultúránk részeként.

Fogadjuk el őket végre rokonainkként úgy, ahogy ők is régóta testvérüknek tekintenek bennünket, magyarokat.

Ez lenne hát az őshaza?

Vagy még távolabbi múltban érdemes keresnünk?