"Valami lő, ami nem én vagyok, mert eggyé váltam az éggel."

"Mi a cél?" "Nem látom a célt, de érzem, hogy a cél én magam vagyok. A cél a lelki harmóniám megteremtése és összhangba hozása az éggel és a földdel."

Konfuciusz, Kr.e. 500 évvel mondta, hogy az íjász, aki a célt elhibázta, nem találta meg magában a belső harmóniát és a kommunikációs lehetőséget az égi és földi világgal.

Az előre, oldalt és hátrafelé íjazó hun és honfoglalás kori magyar lovas a legfélelmetesebb ellentétekből a legtökéletesebb fizikai és lelki összhangot hozta létre, amikor teljesen uralta lovát, íját és saját magát. A belső harmónia megvalósítása segítségével képes volt tizenhat másodperc alatt 10 nyilat halálos pontossággal kilőni.

/Erre képes napjainkba pld Kassai Lajos is./

Az ősi magyar lovasíjászat jelképrendszere, a magyarság harmóniára épülő, hagyományos hitbéli értékeinek talán a legtökéletesebb kifejezője. Az íj egy alapvető kommunikáció megtestesítője, amely ugyanúgy hozhatja az élet, mint a halál üzenetét.

A lovasíjászat mitikus belső szimbolikája az ősi magyar értékek egyik legjelentőségteljesebb kifejezője, harmóniába hozva az élet és a halál fogalmát, túlmutatva a földi léten az örökkévalóság irányába.
A lovaskultúrájú népek, a hunok és a magyarok nemcsak az ókor legjobb lovasíjász harcosai, de legjobb vadászai is voltak. Ez teljesen érthető, hiszen nekik voltak a legjobb lovaik és a legjobb fegyvereik, a nagy átütő erejő és nagy hatótávolságú reflex íjak.

A hun aszimmetrikus íjak, az ókor csúcstechnológiáját képezték. A hun aszimmetrikus íj felső része valamivel hosszabb, mint az alsó rész, amelyet a történészek a lovasíjász harcmodorral magyaráztak.

Kassai Lajos lovasíjász világbajnok, a hun íjak legképzettebb szakértője, aki maga is hun aszimmetrikus íjat használ.

A lovasíjászat a visszacsapó íjjal és a loval való bánás magas szintű összhangja. A ló kitágítja a harci alkalmazás lehetőségeit a gyalogos íjászattal szemben, hiszen lövés közben helyváltoztatásra is képes.

A lovasíjászat kialakulása az eurázsiai sztyeppék nagyállattaró lovas népeihez köthető. Ezen a vidéken minden adott volt a lovasíjász harcmodor fejlődéséhez: a füves puszták a kedveztek a lótartásnak, a nagy belátható távolságok révén az íjászat, mint fegyvernem kiemelt szerepet kapott.

A ló háziasítása korai civilizációk idején, nagyjából 4000 évvel ezelőtt, Közép-Ázsiában, majd a mai Dél-Oroszország, illetve Mezopotámia területén folytatódott.

A nomádlótartók hamarosan rájöttek, hogy a lovon szállíthatják felszerelésüket, elkezdték tehát málhás lovakként használni őket. Nyugat- és Közép-Európában kb. 700 óta, a vaskortólhasználják a lovat hátasállatként.   

Az íjak fejlődése:

a legelső íjászatra utaló jelek mintegy 50 000 évvel ezelőttről maradtak fent. Az íjat eleinte feltételezhetően vadászatra használták, és innét került át a fegyveres összecsapásokba. Mint a legfőbb lőfegyver, fokozatosan kiváltotta a hajítólándzsát.

Az egyszerű (egyfajta anyagból lévő íjtest) reflexíj már a csiszolt kőkorszaki kultúrákban megjelenik, s az őskorban az Ibériai félszigetről és Észak-Afrikából a keleti mediterránrumon át egészen Indiáig eljut. Fejlettebb változata, az összetett (többfajta anyagból összeállított íjtest) reflexíj a Kr. e. II. évezredben a keleti mediterráneumban jelent meg.

Az egyszerűbb íjformákat, a nyílhegyek változatosságát és feltehetően a háti tegezt is az őskori vadászat szükségletei hozták létre, de a messzire hordó összetett reflexíjat és a tömegesen előállítható nyílhegyeket csak a vaskor keleti despotikus államainak és hódító harci kocsis törzseinek haditechnikája teremtette meg. Az V-X. századi sztyeppi harcosok kifinomult, összetett reflexíja, amely a maguk korának a csúcstechnikáját jelentette, gyorsan elterjedt nemcsak Kína, de Európa felé is, elsősorban az avarok, a hunok, majd a magyarok által a legnyugatabbra.

A sztyeppei lovasnépek hadseregeinek összetétele két nagy részből tevődött össze: az egyik a központi vezetés irányítása alá tartozó a katonáskodásból élő harcosokból, ők alkották a központi hadsereget. A másik részét a nemzetségek katonai kísérete adta. Itt a nemzetségeknek kötelességük volt meghatározott számú harcost felszerelni és harcba küldeni.

Ezeknek a létszáma koronként és népenként változott. Ezenkívül tudunk még úgynevezett elit egységekről, amik vagy felszerelésben, vagy kiképzésben voltak eltérőek/kimagaslóak a többi egység közül, pl.: hunoknál a „sasíjászok”- ők alkották az uralkodó elit testőregységét; a pártusoknál a „kataphrakta” - a pártuskataphrakták a birtokos nemesség köréből kerültek ki és nehézfegyverzetű, páncéllal borított lovasok voltak.

Ebből is látjuk, hogy e hadseregek sem felszerelésben se kiképzettségben nem álltak egy szinten.

A hadsereg java részét a nemzetségek harci kísérete alkotta, ezek közepesen felszerelt és képzett egységek voltak.

A hadseregekben mindig megtalálható volt a nemesség páncélos alakulatai és a legjobban kiképzett és összeszokott „elit lovasíjászok” (Ezt azért emelem így ki, mivel ezek a harcosok egész életüket a harcművészetnek szentelték.

A központi hadsereg lovasíjász alakulatai, összehasonlíthatatlanul nagyobb harcértéket képviselet, mint az évente egyszer-kétszer gyakorlatozni összehívott nemzetségi harcosok, habár ők is jó íjászok voltak, viszont taktikai képzettségük elmaradt az elit alakulatokétól)

A lovasíjászat mint fegyvernem első említése asszír birodalomban lovasságában jelenik meg i.e. a IX. században, viszont azt tudjuk, hogy az asszírok is külföldi mintára vették át elsősorban szkítáktól és az örmény hegyvidék népeitől. Igazi virágkorát  i.e. III. századtól a i.u. XIV századig élte. Az Atlanti óceántól egészen a Japán szigetekig hírhedtté tette a korok lovasíjászait. Elterjedt a Bizánci császárságban, Kínában, Indiában, átvették asszírok, perzsák, babiloniak és médek, habár sosem tudtak olyan hatékony sereget belőlük létrehozni, mint a lovas kultúrájú népek…

A századok viharaiban a lovasíjászat lassan a feledés homályába veszett… kevés nép él a világon, amely ősei harci kultúráját a mai napig megőrizte ( Korea és Japán). Viszont a XX. század második felében Magyarországon, mint a hamvaiból újjászülető főnixmadár elevenedett meg a lovasíjászat, innen indult világkörüli hódítóútjára.

Ma a lovasíjászat harcművészet-sport-hagyományőrzés hármasa, megőrizve az ősi harcmodor szellemiségét és harcszerűségét.

A lovasíjászat szorosan összefonódott a lovasnépek kultúrájával, társadalmi felépítésével.

A  lovaskultúrájú népek mind a lovasíjász harcmodornak köszönhették hadi sikereiket. Ilyenek voltak az avarok, törökök, szkíták, hunok, mongolok, magyarok, kunok, pártusok, szarmaták és a tatárok.