Őseinknél a tenger szó még tengiz, dengirra, dingir, tengri stb. változatokban is meglévén, egyaránt jelentett Eget, tengert és Istent;  jelentette tehát a „Mennyei Óceánt” is. 

Sőt tudván hogy a bika neve ősnyelvünkben még úr (és kezdő t hanggal túr) is volt, amely nevéből aztán a latin urus, germán Auer szavak származtak és amelyek a ma kihalt óriás termetű őstulok (az igazi bölény) nevei voltak és hogy Úr még a Nagy Égisten neve is (míg kezdő t hanggal Túr, Tór meg a Napistené), akkor egyszerre azzal is tisztában leszünk, hogy a görögök is a mondát átvették ugyan, de benne a neveket összetévesztették, mert hiszen kétségtelen hogy Úr-opa, azaz pelazg (palóc) kiejtéssel Eur-opa, vagyis Bika-apa nem a nő, hanem az őt vivő bika, vagyis Zeusz, az Ős-Atyaisten, neve volt, míg ennek neje, az Ős-Anyaistennő, a Végtelenségben meglévő ősanyag megszemélyesítése neve Úr-anya, azaz Urania kellett hogy legyen, ami aztán a görögöknél Aphrodité egyik neve lett és „mennyei”-nek értelmeztetett. 

Tény pedig, hogy már őseinknél is az Ősanyagot megszemélyesítő Ős-anyaistennő (Nagyboldogasszony) és a Föld- és Légistennő (Boldogasszony) kultuszai mint anya és leányáé, teljesen egymásbafolytak.  Tény az is, hogy a Göncölszekér csillagzatát igen könnyen tekinthetjük futó vagy fekvő szarvasnak is, ha néhány a közelében meglévő Csillagot még hozzáveszünk, úgy ahogyan azt az alábbi rajz tünteti föl.  Igen fontos egyezés a magyar és az ugor csodaszarvasregék között — ami azonban tudósaink eddig figyelmen kívül hagytak — az, hogy ezeknek a csillagképekkeli összefüggése még megvan, vagy ez legalábbis még észrevehető. 

Nincsen ez meg az írott magyar krónikákban, de a népi csodaszarvasénekekben még határozottan megmondva, hogy a Csodaszarvas az Égen kerekedő felhők közül tűnik elő, valamint megmondva az is hogy az Égen egy folyóvíz is van, emellett tóállás (így nevezi népünk az árvizek után a folyók mentén visszamaradó tócsákat, azaz tószerű állóvizeket) van, amelyből apró (fiatal) sás sarjadozik, vagypedig mellette van zöld pázsit, amelyen legelészik a Csodaszarvas.

Szerintem a helyesebb, eredetibb szöveg az, amely a fölsarjadozó sásról beszél és amelyszerint a szarvas tehát vízben gázolva legelészik. — Az Égi Folyóvíz :  a Tejút, a „tóállás” pedig a Vízöntő csillagképe, vagyis a Vízitáj.  Mivel ősidőkben elődeink még szabad képzeletük szerint alakították a csillagképeket és hozták azokat kapcsolatba valamely mondával, regével vagy eseménnyel, ezért, habár láttuk hogy a Göncölszekeret is nevezték volt Szarvasnak, így viszont előfordulhatott, hogy egészen más csillagképet képzeltek annak.  És íme a szumiroknál a mai Capricornus csillagkép helyén még egy félig hal, félig szarvasalakú szörny áll, amely tehát alakilag a mai Capricornusszal egyezik ugyan, csakhogy utóbbi kecskefeje helyett szarvasfeje van.  Hogypedig ez állatnak miért van halfarka, azt Sebestyén Gyula fejtette meg tökéletesen : 

Azért mert e csillagkép belenyúlik a Vízöntő vagy Vízitáj csillagképébe, illetve mert ez állat félig vízben van.  Csakhogy kétségtelen miszerint az ilyen felemás állat csak későbbi, műveltségi kor költői képzelete terméke lehet.  Az eredeti mondaalakot ebben is nálunk találjuk meg, mert a mi mondánk szerint rendes alakú szarvasról van még szó, de amely vízben gázol, azért is mert a tóállásból sarjadó sásocskát legelészi és azért is mert gázlón át vezeti Hunort és Magort a szigetre.  Említettük volt, hogy őseink hitregéiket az Égen szoktak volt csillagképekben illusztrálni és íme az egész regebeli jelenet a görög-római műveltségen át még a mai nemzetközi csillagképekbe is átöröklődött, mert ezek között, éspedig épen az Állatkör (Zodiacus) csillagképeiben megvan egymásmellett a három kép, úgy ahogy azt az alábbi rajzokon látjuk :  a Vízöntő, amely őseinknél még a Tóállás vagy Vízitáj volt;  a Capricornus, amely a Csodaszarvas volt és a Nyilas, amely a szarvast követő vagy rá vadászó hős, vagy a testvérpár volt.

Látjuk a rajzokon a halfarkú kecskét (a szumirok halfarkú szarvasa) amely belenyúlik a Vízöntő csillagképébe.  Hogypedig itt valóban a mi ősregénk csillagokbeli, bár elváltozott és összezavart, képeivel van dolgunk, egészen kétségtelenné teszi az, hogy ugyancsak az Állatkör képei között még a Szűz és az Ikrek is ott vannak.  Hogy minő okokból, elváltozásokból, torzulásokból képződött azután az ezredéveken át és annyi nép hagyományain körösztül a többi, mai állatkörbeli csillagkép, azt egyenlőre nem tudom, de kétségtelennek tartom, hogy idővel ezt is mind ki fogjuk nyomozhatni. 

Viszont azt hogy a mai európai árja népek ezen csillagképei aránylag későn alakulhattak ki mai formájukban, illetve akkor amikor valamennyi őstörzsünknél a szarvast követő vagy azon ülő hős, vagy hősök, már a szarvast elejteni akaró, nyilazó vadászokká alakultak át, azt épen azon tény bizonyítja, hogy az illető csillagképekben már nyilas szerepel.  Ha pedig igaznak bizonyul Sebestyén Gyula azon állítása, hogy az Állatkör csillagképei kialakulásában a praecessio is szerepet játszott, akkor ősműlveltségünk korára és korszakaira nézve is elég biztos meghatározások fognak lehetségesekké válani. 

Erre vonatkozólag Sebestyén föntemlített művében többekközött így ír :  „Mivel a nap a zodiacus (Állatkör) 360 fokra osztott körét egy év leforgása alatt nem futja be egészen, hanem rajta 50 1/4"-cel hátramarad, a zodiacus csillagképei ezen hátramaradás következtében nyugat felé előrehaladnak.

Ez előrehaladás (praecessio) oly lassan történik, hogy az egész körforgás körül belül 26.000 éven át megy végbe.  Mivel e nagy időegységből (az úgynevezett platói évből) a csillagképek egyikére körülbelül 2000-2200 esztendő esik (tropicus), a csillagképek szerepében bizonyos kronológiai támpont van.  Iensen a támpontot fölhasználva azon eredményre jutott, hogy a babiloniak a Bika csillagképét és ellenlábasát, a Skorpiót, akkor figyelték meg, midőn a Nap a tavaszi napéjegyenlőség (aequinoctium) alkalmával a Bika csillagképébe lépett. 

Ezzel egyidőben kellett továbbá megfigyelniök azt is, hogy a Nap a nyári napforduló (solstitium) alkalmával az Oroszlán, a téli napforduló alkalmával pedig a Vízitáj és Capricornus csillagképébe jutott.”  Ezek szerint tehát a mi Csodaszarvasmondánk, amely őseinknél hiszen a tavaszi nászünneppel függött össze (vagyis a család- illetve nemzetalapítással) olyan időpontban kellett keletkezzen amelyben a tavaszi napéjegyenlőségkor a Nap a Capricornus vagy Vízitáj csillagképében állott (Megjegyezzük újból hogy még a szumirok idejében is a Capricornus helyében szarvas szerepelt);  csak az volna még a kérdés, hogy egy vagy két vagy még több platói évvel kell-e visszamennünk, amit alapos tanulmányok révén a jövőben meg fogunk tudni állapítani. 

Nehézséget csak az okoz, hogy őseinknél a vízben gázoló Csodaszarvas nem csak a tavaszi napéjegyenlőségkor és az ekkor végbemenő Nászünnepkor (amelynek napja egyúttal a Napisten hitregebeli násza napja is) amikor a Napisten a szarvas hátán a vízen átkelve érkezik a Boldogság Szigetére és amikor arca az állat szarvai között látszik, szerepel, hanem pontosan kilenc hónappal később is, Karácsonykor, vagyis a Gyermekszületés, illetve a Napisten halála és újjászületése éjszakáján is szerepelt, amikor meg a Napisten bölcsője ring a Csodaszarvas agancsai között. 

Ma a szarvasöltözetű ember és az ezzel kapcsolatos szarvasénekek ideje Karácsony éjszakája.  Viszont hogy ez a tavaszi Nászünneppel is összefüggött, ezt az bizonyítja, hogy ugyanezen csodaszarvasos regösök ma is egymásnak regölik azaz bűvölik az ifjakat és leányokat.  Egészen bizonyosnak tarthatjuk tehát hogy a szerelemre kényszerítő, szerelmet bűvölő énekeket eredetileg a Csodaszarvas, illetve ennek álarcosa nem is karácsonykor hanem a tavaszi napéjegyenlőség Nászünnepekor énekelte, de amely ünnep a keresztény befolyás által, annak nemi vonatkozásai miatt elhomályosult és ma csak „Virágvasárnap” és a „majális” tavaszi ünnepekben maradtak csekély nyomaik holott a Karácsonyt a kereszténység is, bár átalakítva, de átvette, és a Napisten születése helyébe Jézus születését tette.

Ősrégi időkben a magyar törzsből váltak ki a kun, kazár, besenyő, jász stb. törzseink, amelyek azonban annak emlékezetéül, hogy a magyar őstörzsből származtak, saját nevükön fölül a magyari nevet is mind viselték. 

E kiválott törzsek egyike volt a kabar is (más nevein kaber, heber, habur, kabil, kabul) amely mindinkább kecsketenyésztéssel kezdett foglalkozni, lakóhelyeiül a hegyes vidékeket kedvelte és szimbolikájában a kecskének jutott ugyanazon szerep mint a magyarokéban a szarvasnak.  Ha tehát ki tudnók nyomozni hogy a rómaiak halfarkú, kecskealakú csillagképe honnan származott, úgy bizonyosan azt állapít-hatnók meg, hogy ez valamely ősrégi kabar törzsünktől ered. 

Talán az Asszíria szomszédságában létezett Habur ország és néptől, vagy talán Ciprus szigetéről, ahol régen, jóval a görög műveltség kora előtt, egy rézművességgel foglalkozó és kecsketenyésztő kabár törzsünk szintén élt, amely törzs műveltsége nyomai még a rómaiak korában is megvoltak, sőt az egész Földközi-tenger vidéki műveltségben, éspedig különösen a rézművességben, továbbá az úgynevezett mohamedán építészeti- és díszítő-ízlésben, de ezenkívül még az orosz építőízlésben is, ma is, mindenfelé élnek még.  Bizonyságul itt csak azt említjük meg, hogy a réz, kabár neve több árja nyelvben megmaradt, például a latin cuprum, német Kupfer és az első szótag megfordításával a szerb bakar, holott az egytagú szavak megfordítása a mi ősnyelvünk tulajdonsága volt és nyomai mai nyelvünkben is megvannak (köp-pök, buga-gubó, csavar-facsar), holott az árja nyelvekben ez ismeretlen.

Ugyancsak a kabár törzseknél a kecskén kívül szerepe volt még a lónak is, éspedig főkép a vörös-, azaz rézszínűnek, amely a ló legáltalánosabb színe.  És íme a görög-római mitológiában megtaláljuk a hyppokastokat is, vagyis a halfarkú lovakat, amelyek a szóban volt halfarkú kecskével teljesen azonos alakúak.

Bár ez ma rég feledésbe ment, de őseinknél az ilyen halfarkú képzeletbeli lények a hullámok költői jelképei is voltak.  Ugyancsak a hullámok jelképei voltak szemere, szarmata és palóc törzseinknél a halfarkú leányok is, akiket a görög-római mitológiában szintén megtalálunk, de akik a mi regéinkben sellő vagy vízilány név alatt szerepelnek és a dunántúli népi faragványokon ábrázolva is előfordulnak. 

Hogy e leányok és állatok eredetileg valóban csak a hullámok jelképei, megszemélyesítései vagyis költői képzelet alkotásai voltak, kitűnik a következőkből :  A balatonvidéki nép a hullámokat ma is „kecskék”-nek nevezi.  Például: „A Balaton kecskézik” = „A Balaton hullámzik” és hogy egy több változatban is élő balatonvidéki monda szól a Balatonba rohanó fehér kecskék nyájáról, amelyek tehát a fehéren habzó, tarajos hullámokat jelentik.  Viszont nyelvünkben a hab, habok szónak hullám, hullámok értelme is van.  Innen származik habozni igénk is, amelynek értelme ide-oda ingadozni, inogni, azaz mintegy hullámzani. 

Továbbá az olasz nyelvben mai is cavallone = hullám, míg cavolla (olv. kavallo) = ló. Úgy az olasz-latin capra, capella = kecske, capro, caper = bakkecske, mint a latin-olasz caballus, cavallo = ló, a legtisztább kabár szavak, de már tévesen alkalmazva, mivel a kabár szócsoport szerint a kab, keb, köb szavak nőnemű jelentésűek;  hímnemű jelentésűek, ellenben ennek megfordított alakjai a bak, bek vagy bik, habár az er = hím jelentésű szó a kab alakúak után téve azoknak hímségi jelentést is adhat, — de nem adhatja ezt az el, al.  Viszont az er szó = hím, férfi jelentése is a mi ősnyelvünkből származik, aminthogy a törökben ma is er = hím, férfi.  Ellenben helyesen mondja a magyar nyelv kabala-nak, a szerb nyelv kobila-nak kizárólag a ló nőstényét.

Népmeséinkben ma is előforduló, igen szép költői indíték az, hogy a Vörös Tenger innenső partján elnyeríti magát a mén olyan erősen mint a mennydörgés, amit a túlsó parton legelésző vad ménes meghall, belemegy a tengerbe és átússza azt.  Itt a mennydörgés valóban a ló nyerítésével van jelezve, ami a vihar kezdetét jelenti;  az úszó ménes kancái — itt is tehát nőnemű állatok — pedig a habzó, viharzó tenger sörényes hullámait, épúgy mint a dunántúli regében a Balatonba rohanó és belevesző kecskenyáj.  Ehhez a rege egyik változata még azt is hozzáteszi, hogy valahányszor a Balaton hullámzik, viharzik, meglátszanak rajta a kecskék.  Más változat szerint a Balaton habjai által sokszor kivetett kecskeköröm alakú őskori kagylók, a „kecskekörmök”, e beleveszett nyájtól származnak.

Népi csillagos egünkön Toroczkai-Wigand Ede szerint („Öreg Csillagok” Budapest, 1916.) nem ugyan a halfarkú kecske helyén, hanem közvetlen emellett van a Sellő csillagképe. 

Márpedig sellőnek nevezi a magyar nyelv a halfarkú vízilányokat, de sellő a neve a folyók, patakok olyan helyeinek is, ahol a víz gyorsabb folyású és állandó hullámzásban van.  A sell, sall igetövünknek pedig valóban van hullámzik, ide-oda inog értelme is, amit világosan tanusít sallang, sallangó szavunk, valamint a szallag is.  Sallangoknak nevezték a régi magyar lószerszám hosszú, vékony szíjjacskákból készült azon csüngő részeit, amelyek a ló minden mozdulatakor, járása-futásakor ide-oda hullámozva, azaz sallongva, a ló testéről a legyeket távoltartották.  Hogy szallag szavunk szintén a sallong vagy sallang igével azonos eredetű, ahhoz közelebbi magyarázat fölösleges is. 

Mindenesetre igen föltűnő, hogy e Sellő csillagképünk oly közel van a római halfarkú kecske csillagképéhez.  Talán alaposabb nyomozás még kideríthetné, hogy csak hibás följegyzés okozta az eltolódást és hogy e Sellő a Kecskehallal eredetileg azonos volt.

Mai népi csillagképeink közül a Csodaszarvas és eredetmondánk feledésbe ment ugyan, de hogy egykor megvolt, több nyom bizonyítja.  Például a Kis Göncöl rúdja folyatatásában lévő ilyen alakú kis csillagkép amelyet népünk Szarvasnyom vagy Szarvasnyomdoka néven nevez.  De ugyanezt bizonyítja a „Tündérek tánca” is, amely azon táncot jelenti amelyben, körbefogódzva a leányok a szigeten az érkezendő ifjakat várták nászuk ünnepekor.

Magyar Adorján: a Csodaszarvas (háttere)