ÁRPÁD

Sokan észrevették már, hogy régi közel-keleti térképeken feltűnően nagyszámú magyarul hangzó helynév van. Ezek közé tartozik az Árpád név, pontosan ugyanúgy írva, mint a magyar Árpád, csak az ékezetek hiányzanak. Számosan feltették már a kérdést: lehetséges-e ennyi hangnak pontos sorrendben való, véletlen egyeztetése? Mi ennek a matematikai valószínűsége? De tudomásom szerint senki sem ismertette a magyar olvasóközönséggel a szíriai Árpád történetét, pedig meg van írva, elég hozzáférhető helyen, a Cambridge Ancient History-bon.

Eszerint Árpád önálló fejedelemség volt, a Kr. e. -i első évezredben, Szíriában, a jelenlegi Aleppótól északra. Aleppó is hozzá tartozott, több más várossal, a főváros azonban ott volt, ahol most az Erfat nevű rom van. (Némely térképeken R' faat névvel jelölik.)

Hogy milyen nyelven beszéltek Árpád lakosai, azt nem tudjuk, azt sem, hogy kik voltak vezetőik, fejedelmeik. A szíriai homok hallgat. Amit tudunk róluk, azt ellenségeiknek, az asszíroknak feljegyzéseiből tudjuk.

Az asszírok rendkívül tehetséges, kíméletlen és kegyetlen nép voltak, Sémita nyelven beszéltek. Asszíria ott keletkezett, ahol sumir időkben a sumírral rokon, őslakos subar nép lakott. Az őslakosságot azonban, mely a világ első magas civilizációit megteremtette, ollóba fogta két alacsonyabb műveltségű, de nagyobb vitalitású etnikum: az indoeurópai és a semita.

Az olló szétszabdalta az őslakosok, a sumírok, elamiták, subarhurriták városait, évezredes viaskodások során. Subartu, az egykori "szabad föld" a világtörténelem legocsmányabb zsarnokságának, az asszír államnak közepe lett, innen hódítottak birodalmat az asszír királyok és egymás után döntötték meg az őslakosok védelemre túl későn fegyverkező fejedelemségeit.

Ilyen volt Hanigalbat, az ősi hármas hegy, az Ararát vidékén, az onnan négy tenger felé induló négy folyó földjén. Az asszír felirat közli az utókorral, hogy mikor végül bevették Hanigalbatot, ott húszezer embert vakítottak meg.

Végül az asszír hódításnak már csak az Árpád fejedelemség állt ellent. Pedig fontos hely volt: Szíria kulcsa. Az asszír haderő három évig ostromolta Árpádot. Aleppó megadta magát és máig megmaradt. De Árpád nem adta meg magát és az asszírok nem dicsekszenek vele, hogy ott hány foglyot nyúztak meg és temettek el élve. Úgy látszik, hogy mikor bementek a füstölgő romhalmazba (Kr. e. 740), ott már élő embert nem találtak. A környék egyszerű népét deportálták, hogy ha rejtőzik ott Árpádból való, esetleg az ostrom előtt kimenekített asszony, vagy kisgyerek, az elzárassék.

Bizonyos, hogy messzire vitték őket; talán északi ércbányák rabszolgái lettek. Az asszír gazdagság alapja a fémekkel való kereskedés volt.

Árpád hősi, hosszú küzdelmének és dicső végének emléke mégis fennmaradt és lelkesített késő nemzedékeket. Akkor is, amikor már legenda lett, hogy az asszír sárkányfészket széttaposta a káldok, médek és szittyák szövetsége (Kr. e. 612). Peregtek a századok, keleti birodalmak keltek és buktak, régi zsarnokságok helyébe új zsarnokságok jöttek. Azok ellen is küzdeni kellett és a szabadságharcosok ragyogó példája nem ment feledésbe: továbbadták a lantosok, mert "száll az ének szájról szájra"...

A kazár birodalom határszélein egymásra találtak régen szétvált rokontörzsek és megfogant a gondolata egy nemzetnek, mely majd Etelközben volt megszületendő.

 

Az a nemzet, melyről később Leó bizánci császár írta, hogy szabad nép (eleutheros to ethnos). Hihető, hogy ennek a szabad népnek emlékezetében éltek a régi szabadsághősök, akik egyszer, régen, egy szálig meghaltak a szabadság védelmében. Árpád...

Mikor később az arab hódítás jelentette az őslakosság veszedelmét, ezek megint ellenálltak. Az arab írók feljegyezték ellenfelük nevét, aki éveken át vezette az ellenállást: Upas ibn Madar. Padányi Viktor fordítása szerint: Magyar nembéli Opos. Azt is feljegyezték róla, hogy mikor helyzete reménytelen lett, kitört ostromlott várából és kísérőivel együtt átvágva magát az ostromgyűrűn, elmenekült észak felé, a kazárok királyához.

A sorsot nem egyformán osztja a Magyarok Istene. Van, aki a dicsőséges halált kapja és van, aki a halálnál sokkal nehezebb életet. Opos és társai az emigráns életet kapták. Hiszem, hogy vitték magukkal ősi fajtájuk nagyszerű hagyományait, köztük a szíriai Árpád emlékét.

Ilyen hosszú idő után? Hiszen Opos menekülésének dátuma Kr. u. 739.

Igen, ilyen hosszú idő után is megőrizték a költök. Mert "fű kizöldül ó sírhanton, bajnok ébred hősi lanton"...

Aki ragaszkodik a régi, hivatalos magyarázathoz, mely szerint honszerző fejedelmünk nevének jelentése "árpácska" volt, ám tegye, - úgy kell neki! Ismerjük fel végre, hogy lélektani lehetetlenség, hogy egy fejedelmi család a fiait Tormásnak, Taknyosnak, Torkoskának, Zabszemnek, Árpaszemecskének nevezte volna. Ilyen nevű fejedelmet nem emeltek volna pajzsra a hetumogerek. A fejedelem neve nem tréfa.

Ha a régi Árpád nevét vette fel az új vezér, abban lehetett méltóságteljes tiszteletadás a régmúlt szabadsághőseinek.

Lehetett benne program is, ígéret, szent fogadalom az eljövendő évezredre, hűségeskü a szabadság örökszent eszményéhez.

 

Benne volt Árpád fiának, Leventének áldozatos halála, benne volt a felhőbe hanyatlott drégelyi vár, Szigetvár füstölgő romja, a sztrecsnói tető, Szathmáry tízezerje és a három Görgey fiú vadászpuskái, melyekkel 1919-ben a csehek ellen mentek és meghaltak. Benne volt a budapesti gyerekek harca az orosz tankok ellen. Azoknak dicsősége, akik meghaltak és azoknak kötelessége, akik élve maradtak az örök magyar élet és a szabadság szolgálatában.

Sok minden van az Árpád névben, mely sumír nyelven azt jelentette: Dicsőségre választott.

AZ ARARÁTI NÉPEK

Aki végigolvas néhány száz kötetet a világ legtekintélyesebb történetíróinak tollából, azt a különös benyomást kapja, hogy a fehér embernek már az ókorban is csak két jó, tiszteletreméltó családja volt: az indoeurópai és a semita. Voltak ezeken kívül eső népek is, akikről néha szólni kell; úgy jellemzik őket, hogy "non-semitic and non-indoeuropean". (Lásd pl. Cambridge History.) Ezekről majdnem mindig egy kis fanyarsággal, kedvetlenséggel szól az európai (nyugati) történetírás.

 

Gyanús, bizonytalan eredetűek, ellenszenves jelleműek, ha lehet róluk valami - valóságos vagy koholt rosszat mondani, az hangsúlyosan elmondatik.

Mégis beszélni kell róluk, mert nem lehet elhallgatni, hogy az első, ismert, magas emberi civilizációt egy ilyen nép, a sumír teremtette meg. Hasonló volt a gazdag kultúrájú, szomszéd elamita nép is. Újabb ásatások nyomán, úgyszólván napról-napra bontakozik ki a feledés homályából a felső-mezopotámiai hurrita nép és annak fontos szerepe a Kr. e. második és első évezredben. Létezésükről nem régóta tudunk. Első nyelvemlékük 1886-ban lepte meg a tudósokat. Azóta a régészek megtalálták nyomaikat szerte Mezopotámiában, Szíriában és kiderült, hogy a Mitanni királyság nyelve éppúgy hurrita volt, mint a Manni népé, vagy Hannigalbaté, vagy az Urartu királyságé, mint azelőtt Vannic nyelvnek hívtak. Tömegesen éltek hurriták Ugarit városában, Szíriában, ahonnan a sumír írásjegyekről lerövidített, első valódi betűírás előkerült.

A hurriták közvetítették a régi sumír kultúrát nyugat felé. Sok hurrita nyelvemlék került elő a hettita főváros romjaiból. Népmorzsalékok helyett, lassan kialakult egy nagy nép emléke, amit már nem lehet foghegyről elintézni, hiszen van tényszeretet is a világon.

Sumírok, elamiták és hurriták valószínűleg különböző nyelveket beszéltek. Jóeszű gyermekek manapság is kitalálnak különböző nyelveket, melyeket csak egy-egy beavatott csoport ért. Az emberiség hajnala idején így keletkezhettek új, különböző nyelvek. Sok példa van rá, hogy fajilag rokon és egymáshoz közel élő indiántörzsek, vagy ázsiai szigetlakók teljesen különböző nyelveket beszélnek. De elgondolkoztató a tény, hogy úgy a sumír, mint az elamita és a hurrita nyelvek agglutináló szerkezetűek: egyik sem ismer nemi megkülönböztetést a nyelvben (nincs "she" és "he", csak "ő") - úgy mint a magyar. Ez megfelel a nyelv mögötti világnézetnek. Mindhárom nép egalitáriánus és nőtisztelő volt. Az elamitáknál nőágon öröklődött a királyság.

Nem ismerjük a nyelvét egy nagy mezopotámiai népnek, a lótenyésztő kassitáknak. Királyaik háromszáz éven át uralkodtak Babilonban és ez annak a városnak legbékésebb és legboldogabb kora volt.

Voltak tudósok, akik régóta érezték, hogy hasznos lenne, a rend kedvéért, összefoglalni egy közös névvel a régi Nyugat-Ázsia, nem-semita és nem-indoeurópai népeit. Ilyen kísérlet volt a "jáfetita" név. De ennek eredendő hibája, hogy kizárja az indoeurópaiakat, akik köztudomás szerint, Jáfet utódai. Még gyengébb a következő propozíció: "Asianic".

Az utóbbinak két eredendő hibája is van. Az egyik: ha az ázsiai népekről beszélünk, nem hagyhatjuk ki a két óriás-népet, a kínait és az indiait. A másik: van a szónak bizonyos ellenséges hangzása. Amikor az amerikai tengerész szereti a sárgabőrű embertársát, akkor "Asian"-nak hívja. De ha megharagszik rá, akkor "Asiatic" vagy "Asianic" néven káromolja. Ezt se vállaljuk. Orosz részről propagálták nemrég a "boreal" elnevezést, ami hasznos lehet, ha így hívjuk egész Eurázsia népeit, de ez a mi szempontunkból nem segítség. Ezért ajánlom az araráti népek elnevezést, a régi Nyugat-Ázsia nem-semita, nem-indoeurópai, fehér fajú népei közös nevéül.

Nagyon valószínűnek látszik, hogy ezek a népek mind abból az őscsoportból származtak, mely a nagy vízözön után, az Ararát óriás hegy alatti vulkánikus tüzektől fűtött területen élt, egy még hideg világban. Itt fejlődhetett ki az a kultúra, amelyet már magukkal vittek, amikor folyóikon távolabbi vidékekre ereszkedtek, kátránnyal bélelt kosaraikban. Mert az Ararát, a hármas hegy vidékéről négy folyó ment négy tenger felé. Semitáktól, chamitáktól és indoeurópaiaktól eltérően, az araráti népek sokáig ragaszkodtak az araráti vízrendszer vidékéhez.

Az ókornak kultúrateremtő nagy népei megfogytak, éppen azért, mert békés, toleráns természetűek voltak. Szétszéledtek az akkori világban, elvesztették városaikat, királyságaikat, nagy hagyományaikat. De egészen soha el nem pusztultak, csak elrejtőztek, mint földalatti utakon a hegyi patak. Időnként új neveken, előtörtek. Ilyen előretörő rokon nép lehetett a párthusoké, mikor már a homok rég belepte a sumírok, elamiták, hurriták emlékét Mezopotámiában. De a méd-szittya utódokból lett párthusok hatalmas birodalmat építettek, mely századokon át sikeresen versenyzett Rómával és csak a belviszály dönthette meg.

Ilyenek voltak a hunok, az avarok. Ilyen a törökség.

Előtörő patak volt az Etelközből indult nemzet is, mely nincsen egyedül. Csak meg kell keresni a rokonlelkű nemzetek kezét. Sokan vagyunk. Törökök, észtek, finnek, vogulok, osztjákok - talán a baszkok, a kurdok is és olyan néptöredékek, akiknek ma a nevét sem tudjuk, de megismerhetjük őket arról, hogy szeretik a szabadságot.

SZABARTOI ASZFALOI

Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár megírta az Európában akkortájt (a I 0. század derekán) megjelent magyarokról, akiket ő türköknek nevez, hogy régebben, "valami okból Sabartoiasphaloi volt a nevük". Ezt az információt, sok más között, ő nyilván a Bizáncba látogató magyar követektől szerezte.

Az újabbkori magyar történetírók fantáziáját természetszerűleg foglalkoztatta ez a különös név és igen sokan próbálkoztak a megfejtéssel, hosszú idő óta. A magam idejében, én is. Azóta jönnek újabb magyarázatok és némelyiknek elküldésével megtisztelnek a szerzők.

Mindenkit szeretek és becsülök, aki, ahelyett, hogy dollárokat hajszolna, a magyar őstörténet problémáival törődik. Az ilyen küldeményeket szeretném egyenként melegen megköszönni a küldőiknek, de postám akkorára nőtt, hogy ez lehetetlen, Itt kérem a küldőket, hogy ne vegyék rossznéven, ha elmarad a személyes válasz és köszönet. Hogy írta Arany János Rozgonyi Piroskája, öreg korában? "A kezem nem bírja..."

Nemrégiben érkezett Hallay István előadásának szövege. Érdekes. De meg kell hogy bocsássa nekem Hallay István, hogy továbbra is jobbnak tartom a saját megfejtésemet. Azt hiszem, mindnyájan a magunkét szeretjük. Én nem csak azért, mert az enyém, de azért is, mert egyszerű.

Már a múlt századi megfejtők sejtették, hogy a túl hosszú görög szó két szóból tapadt össze, másolók hibájából. Tehát, ketté kell vágni: Sabartoi és asphaloi - két többesszám. Pedzették azt is, hogy a sabartoi-ban az ókori történelemben közismert szabír-hunok neve lappang. A nehézség a szóösszetétel második tagjában rejlett.

Ezt nem sikerült megfejteni. Voltak találgatások, de nem sok értékük volt. Abból indultam ki, hogy Konstantin görögül írt, tehát az asphaloi valószínűleg görög szó. A szókezdő "á" valószínűleg fosztóképző. Tehát keressük: mit jelentett a sphalos! Hiába böngésztem végig három görög szótárat, míg a negyedikben megtaláltam, amit kerestem. * A sphalos nehéz fatönk volt, amihez a börtönökben hozzábilincselték a foglyokat. Asphalos tehát azt jelenti, hogy "bilincstelen, szabad'.

Közismert dolog, hogy a legkorábbi sumír időkben, és azután is egy ideig, Észak-Mezopotámia neve volt Suóartu (SU-BAR szabad). Nyilván azért, mert a civilizáltabb, déli vidéken szorosan városállamokba szervezetten éltek az emberek, míg fent a hegyvidéken senkit sem kergettek csatornát ásni, templomot építeni, nem jött adószedő, - az emberek szabadon éltek: Subartu a szabad Föld volt. A lakosok utódai ragaszkodtak a szabír névhez és gondolathoz.

A Bizáncba küldött magyar követek is - feltehetően - nagyobb nyomatékkal hangsúlyozták, hogy ők szabad emberek, barátságot és szövetséget ajánlanak és nem meghódolást. Már Konstantin előde, Leó császár is megírta róluk, noha nem szerette őket: "Ez egy szabad nép ". Amennyire fontos volt a magyar követeknek, hogy hangsúlyozzák követségüknek ezt az aszpektusát, annyira érthető, hogy ezt a bizánciak nem szívesen hallgatták. A magyar követség magyarázta, hogy ők mindig szabad emberek voltak, amit a régi nevük, a Sahartoi bizonyít, és ehhez világosság okáért hozzátették a görög fordítást: asphaloi. Konstantin kissé fanyarul és unottan jelenti ezt, híres mondatában: "Valami okból':.. A későbbi leíró egyáltalán nem értette, vagy szándékosan félre akarta érteni a magyarok függetlenségét erősítő mondatot. Így egybeírta a két szót és megszületett az érthetetlen, torz név, a Sabartoiasphaloi.

Ezt a magyarázatot én megadtam a negyvenes évek végén írt és 1951-ben Washington D. C. -ben kiadott Sumerian Affialiatons könyvem 165. oldalán. Ajánlom mindazok szíves figyelmébe, akik a problémával foglalkoznak. Jó munkát!

* W. Pape, Handwörterbuch, (Braunschweig, 1914.) szóértelmezése szerint: "Sphalos - in der Gefängnissen ein runde Block" (kerek fatönk a börtönökben).

TRANSZKAUKÁZIA - AZ ŐSEMBER SZÁLLÁSHELYE

Gondolatok Gábori Miklós: Ala-Tau - Ararát című könyvének olvasása közben - Gondolat Kiadó, Budapest, 1978.)

Ritka öröm ilyen jó és érdekes útleírást olvasni, számunkra fontos, távoli helyekről, ahová soha el nem jutottunk és valószínűleg el sem jutunk.

A magyar őstörténet szempontjából érdekes, ázsiai régészeti lelőhelyek, az amerikai magyar kutató számára gyakorlatilag megközelíthetetlenek. Ázsiai útleírásunk kevés van és ami van, az jórészt elavult.

Gábori Miklós Budapesten él és hivatásos ősrégész, a javából. Felesége is régész; mindketten a paleolit, a legrégebbi kőkor egy-egy szakaszának a szakértői. Miklós Budapesten és Franciaországban, az ősember klasszikus hazájában készült kutató munkájára. Kapcsolatba került sok, különböző nemzetiségű régésszel, akik a Szovjetunióban élnek és akik meghívták kutatásaikhoz. Többször járt Oroszországban; ez a könyv hatodik útját írja le - a laikus közönség részére, őszintén, kedvesen, mulatságosan.

Amint a kettős cím is mutatja, a könyv két karéjra oszlik, két nagy tájegységet ismertet: az Ala-Tau hegység nevével jelzett Pamírvidéket és az Ararát nevével jelzett Transzkaukáziát.

A Pamír-vidék a Szovjetunió délkeleti csücske, ahol már közel van Afganisztán, Pakisztán, sőt Kína is. Gábori és felesége 1976-ban vendégei voltak annak az expedíciónak, melyet egy orosz régész vezetett, a hegyek közt nemrég felfedezett sziklarajzok feltérképezésére.

Az expedíció Taskentből indult. A vidék az ősi Közép-Ázsia híres városai: Bokhara, Szamarkand. Itt nyargaltak valaha a keleti hun hadseregek, itt viaskodtak a kínaiakkal. A sziklarajzokat persze, minden városi kényelemtől nagyon távol, nyaktörő vad sziklák között, néha elképesztően keserves körülmények között kellett megkeresni, de sikerült nyomukra jutni és a rajzokat lefényképezni.

A könyv második része az, amit magyar részről még sokkal érdekesebbnek találok. Az Ararát név nem szorul magyarázatra, arról már az elemi iskolában hallottunk. Gáboriék útjának második részét már ez a csodálatos hegyóriás ragyogja be.

 

Szerzőnk elmondja, hogy Grúziában, Örményországban a városok, Tifilisz, Jereván, egészen európai jellegűek. Itt ősi nemzetek őrzik nyelvüket, kultúrájukat, hagyományaikat és testvéri szeretettel árasztják el a magyar vendégeket. A folyóvölgyek paradicsomú termékenységű tájak, a hegyvidéken pedig hatalmas mezőkön, kilométereken át olyan bőségben hevernek a legrégibb kőkor emberének jellegzetes eszközei, hogy nem lehet kikerülni őket. Soha senki sem fogja múzeumokba gyűjteni ezeket- nem léteznek akkora múzeumok! Az Aragac hegység egy ilyen keskeny és eszközökkel túlzsúfolt talajú völgyében felteszi Gábori a kérdést: "Hogy mit keresett itt az ősember? Azt nem tudom! "

Hát tudni én sem tudom, de sejtem. Ülvén a sokszor kicsúfolt karosszékben, oda is írtam a könyv margójára a választ: Meleget! Az Ararát maga is kihűlt vulkán, és vulkán volt az Aragac is.

Az egész vidék még ma is vulkánikus jellegű, itt-ott még vannak meleg források, bitumen kutak, - olvasom régi útleírásokból. Kétszázezer év előtt még valószínűleg több volt. Egy-egy eljegesedés idejében egy meleg forrás egy szűk völgyben, az életet jelenthette annak, aki családjával a közelébe juthatott és a közelségért valószínűleg gyilkoltak az obszidián kések.

Gábori írja, hogy ezt a fantasztikus lelőhelyet ötven éve nem látta szakember. Írtak ugyan róla, de nem hitték el, hogy a kőeszközök pontosan ugyanolyan típusúak, mint a Franciaországban előkerülő legrégebbiek, keverve későbbi típusokkal, de Gábori azt mondja, hogy ő tudja, mert látta őket. Ezen az Ararátvidéki helyen 2-300 ezer éven át élt, lakott és készített kőeszközöket az ember.

Én, mint olvasó, igen örülök annak, hogy a Gábori házaspár és kísérőjük, egy szál örmény régész-barátjuk, Benik, látták és leírták. A régész házaspár alapproblémája az a kérdés volt: honnan népesedett be az őskorban Közép- és Kelet-Európa erdős és steppe vidéke? Erre vonatkozó véleményét Gábori a könyv 269-83 oldalain fejti ki, és az összefoglalható egy szóban: Transzkaukáziából. Grúziában és Örményországban a bibliai folyók földjén van az oroszországi ősemberlelőhelyek túlnyomó része. Gábori szerint, amivel én teljesen egyetértek, itt volt az ősember, a legrégibb Homo Sapiens első szálláshelye. Hogy innen milyen úton kerültek a világ más tájaira, azt illetőleg sejtéseink lehetnek; a bizonyítást majd rá kell hagynunk a jövő század régészeire.

Azért is figyelemre méltó ez a komoly szakvélemény, mert az utóbbi évtizedekben megint kísért, új formában, a múlt században erőltetett, helytelen gondolat, hogy az ember a majomtól származik. Már reméltük, hogy ezt az afrikai majmot kidobtuk az ajtón! Most próbál visszamászni az ablakon. Modern istenhívő embernek nem esik nehezére elhinni, hogy az úristen evolúció útján teremtette az embert. Ennek rokonai nem csak a majom, hanem a madár, a hal, a káposzta és a búza is. Ezekkel lehettek közös őseink, de nem ezektől származunk. Őseink a kőbaltás ősemberek voltak, az Ararát alatt.

A tudományos szakkönyv, amelyben Gábori elgondolásait, tapasztalatai alapján, összegezte: les Civilizations du Palelolithique moyen, entre les Alpes et l'Oural. (Budapest, Akadémiai kiadó, 1976.) - Ezt, sajnos nem tudtam megszerezni. De biztos vagyok benne, hogy a népszerű könyv hasonlóan tanulságos. Fiatalos, kedves derű árad belőle és rengeteg információ arról, hogy milyen a mindennapi élet egy óriási birodalom egymástól nagyon is távoleső pontjain.

Aki ezt a könyvet elolvassa, a jó fényképész páratlanul éles képsorozatából ismeri meg a jelenlegi Közép-Ázsia és Transzkaukázia városait, hegyeit, vizeit és embereit. Üzbégek, kirgizek, tadzsikok, baskírok, kollégák házai, élete és gondolatai kerülnek emberközelbe. De érdekesek a kirgiz vasúti munkás gondolatai is. Becsületesen gyűjti Gábori az adatokat, de nem kendőzve a tényt, hogy az adatgyűjtést emberek végzik, emberi gyarlóságaikkal és a szelíd humor aranyporát szórja a könyvben szereplő színes emberiségre. Színeket és szépségeket rögzít, sokkal tehetségesebb tollal, mint legtöbb jelenkori szépírónk. A magam részéről hálás vagyok a könyvért Gábori Miklósnak.

URARTU

A coloradói egyetem szellemes és cinikus antropológus tanárától hallottam, hogy a világ régészet-tudománya olyan, mint a részeg ember, aki a gázlámpa alatt négykézláb tapogatta a földet és egy részvétteljes járókelő kérdésére azt felelte, hogy az inggombját keresi. "No és itt vesztette el? " - kérdezte az emberbarát. "Nem itt" - válaszolta a részeg, - "de itt jobb a világítás".

Ezzel illusztrálta tanárunk a tényt, hogy az archeológusok többnyire ott kutatnak, ahol ezt barátságos nyugati hatalmak pártfogásával tehetik és hogy Ázsia óriási területei régészetileg ismeretlenek és még sok meglepetést hozhatnak, ha egyszer nem csak sírrablók ássák fel azokat, hanem régészek is.

Néhány év előtt végigbámulta Amerika nagyvárosainak népe az Oroszországból idekölcsönzött szkíta kincsek kiállításait. Ezeknek javarésze is sírrablásból származott, ami meglátszott a katalógusok tévelygésein is.

Nemrég kaptunk közléseket Thailandban (a régi Sziám) tíz év óta folytatódott ásatások eredményeiről. Ronald Schiller népszerűsítő cikke a Readers Digest 1980. augusztusi számában arról igyekszik meggyőzni az olvasókat, hogy a civilizáció bölcsője nem Mezopotámiában, hanem Sziámban ringott. Szerinte a mezőgazdaság, cserépművesség és fémművesség terén az őssziámiak időben megelőzték a mezopotámiai araráti népeket, tehát a sumírokat.

Egy század óta tudjuk, hogy a világ első ismert magas kultúrája a sumíroké volt. Azóta folyik az irigy szellemi proletárok igyekezete, hogy megtépjék a sumírok babérjait.

 

Még magyar írónő tollából is olvastunk cikkeket ilyen címmel: "A sumírok találták ki az írást vagy sem? "

Az a nagyon komoly tudós kutató, akinek munkájára fenti írónőnk hivatkozott, Denise Schmandt-Besserat sohasem írt le ilyen pökhendi mondatot. Az apró agyagkockákat, golyókat kutatta, melyek segítségével vagyontárgyaikat, főleg állataikat tartották számon a Közel-Kelet népei, nagy területen, az írást megelőző időben. Könnyen elképzelhető, hogy ez a módszer vezetett az írás feltalálása felé. Azonban, ha valaki a birkát jelentő rajzot cserépedényre karcolja, az még nem magas civilizáció. Ha valaki a teremtés-mondát vagy az istennő himnuszát hagyja, cseréptáblára írva az utókorra, az igen, az már írás, és magas civilizáció. Ezt értsék meg Schiller Ronald és társai. Roppant érdeklődéssel fordulunk a sziámi régi kultúra dokumentumai felé, de amíg a szép cserepek és fegyverek mellől hiányzik a valódi írás valamelyes nyoma, addig a sumírok elsőségét nem lehet kétségbe vonni.

A sumír nyelv őse a magyar nyelvnek, ezt aki a kérdéssel előítélet nélkül alaposan foglalkozik, nem fogja kétségbe vonni. Nehezebb kérdés: hogyan került egy araráti nyelv az Eufratesz partjáról a Duna partjára? Az elmúlt harminc év folyamán ezen a kérdésen tűnődtem.

Azt hiszem, hogy a végleges választ csak a jövő század Nyugat-Ázsiában folytatandó ásatásai fogják megadni. Előmunkálatokat azonban végezhetünk, kereshetjük az ókori állomásokat, ahonnan, valószínűleg hoztak hatásokat a magyarság ősei. Vigyázzunk azonban, ne próbáljunk egyszerű, egyenes vonalat húzni, mert nem lehet.

Kazáriában és vidékén hét törzs ismerte fel összetartozását és egyesült Etelközben. Különböző történelmeket hoztak. Ezeket külön-külön kell majd lenyomoznunk, szem előtt tartva egy lényeges alaptételt: magyar őstörténelem nem egy van, hanem legalább hét.

A legutóbbi évtizedekben bontakozott ki a feledés homályából egy magas nyugat-ázsiai civilizáció képe, mely minket magyarokat kell hogy érdekeljen: az urartui királyságé. Ez a Kr. e. első évezredben virágzott, az Ararát hegyvidékén, azon a paradicsomi földön, ahonnan a Tigris és az Eufrátesz folyók erednek. Földjén jelenleg Szovjet-Örményország és Törökország osztoznak. Fővárosuk a térképen könnyen megtalálható Tushpa, a Van-tó partján állt.

A főváros hatalmas romjai állnak, bár évszázadokon át rombolták őket a kincskeresők. Tudálékos középkori írók elterjesztették a mesét, hogy a várat a legendás asszír királyné, Semiramis építette. Az újabban tömegével előkerült ékírásos feliratok kétségtelenné tették, hogy a várat Urartu királyai építették.

A régebbi kutatások története hosszú és szomorú. Ma már török és orosz régészek vezetésével folyik a szakszerű feltárás melynek adataiból lassan kibontakozik az ókor egyik legrokonszenvesebb népének büszke emléke.

A nyelvet, melyet beszéltek és felirataikban ránk hagytak, eleinte Vanni nyelvnek nevezte a tudomány, majd az asszír történelmi feljegyzésekben ismert urartui elnevezést használták. Ma már nyilvánvaló, hogy nyelvük a Közel-Keleten sokfelé beszélt hurrita nyelv egyik változata.

A hurriták a sumír civilizáció örökösei és közvetítői voltak.

Míg a sumírok homokos és mocsaras vidékén nem volt alkalmas állat a ló, az urartui nép jellegzetesen lovas nép volt. Talán az első kőbe vésett emlék, mely a ló teljesítményét örökíti meg, Urartuban van egy feljegyzés arról, hogy ezen a helyen a fejedelem lova 11 métert ugrott! Gyönyörű, bronzba öntött lófejet és sok lószerszámot is találtak a régészek.

Az araráti völgyek termékeny földjén búzát, árpát, kölest termeltek. Kerteket, gyümölcsösöket és szőlőket létesítettek: Igen nagy mennyiségű bort termeltek, roppant cserépedényekben tárolták. Olajsütő helyiségeik voltak. Tartották a legkülönfélébb háziállatokat: kétféle juhot, merinót is. Textiljeik híresek voltak. Találtak textilmaradványt, mely a gobelinszövés technikájával készült. Fémművességük magasrendűségét csodálatos fém holmik tanúsítják. De csontfaragásokat is készítettek és voltak zeneszerszámaik is. Volt saját hieroglif írásuk. De fontos ünnepélyes célokra a nagy mezopotámiai ékírást használtak, melyet a sumírok fejlesztettek ki és később az asszírok standardizáltak.

Urartui katonák korai képeit ismerjük a híres balawati bronzkapuról. Térdigérő, rövidujjú tunikát viseltek, széles övvel, íjjal, lándzsát és apró, kerek pajzsot. Sajátságos, hegyes sisakjaik mintáját jóval később ellesték és átvették ellenségeik, az asszírok. Ennek a hegyes sisaknak formája nagyon hasonlít az Árpád-sisakéra - ezzel a kérdéssel érdemes lenne fegyverszakértőknek foglalkozniok.

Mikor az első asszír feljegyzések urartuiakat említenek, a Kr. e. második évezred végén, akkor úgy látszik, hogy ezek a hegyekben elszórtan élő apró fejedelemségek népei, melyek idővel egyesülnek a közös asszír ellenség ellen. Országukat saját nyelvükön, Biaini földjének nevezték. Ez a név még megfejtetlen. Azt sejtem, hogy egy védő-istennő neve. Szeretném feltenni a kérdést: honnan kerültek elő ezek a kis fejedelemségek, királyságok? Nem lehettek-e töredékei annak a második évezredben virágzott és az évezred második felében a hettiták állal elpusztított Mitanni királyságnak, mely az ő hegyeiktől kissé délebbre terült el? A Mitanni királyságot is az Eufrátesz öntözte és virágkorában az egyiptomi fáraókkal volt szövetségben és rokonságban. Akiknek a mitanni király hurrita nyelven írt levelet? Nagyon valószínűnek tartom, hogy az elpusztított Mitanni menekültjei vitték északra az ott megtalált hengeres pecsétnyomóikat és egy fejlett politikai egység hagyományait.

Úgy látszik, hogy a Kr. e. 9. század vége felé sikerült egy karizmatikus dinasztiának egyesítenie Ararát szétszórt népét az asszír hatalom ellen. Megható és csudálatos küzdelem kezdődik ezzel, három évszázados küzdelem, melyben Urartu hős népe világtörténelmi feladatot teljesít, saját élete árán.

Sokan megírták már, hogy az asszír birodalom a világtörténelem legförtelmesebb zsarnoksága volt és világuralomra tört. Kegyetlen királyok zsákmányleső kalmárnépe és zsoldos serege került szembe a derűs szőlőhegyek szabadságszerető népével. Urartu népe megakadályozta azt, hogy Asszíria meghódítsa az ismert világot.

A háborúk váltakozó szerencsével folytak. Urartu győzelmei hosszú időre békét jelentettek. Tehetséges királyok városokat, erődöket építettek. Ilyen királyi alapítás volt Erebuni, ma Eriván (Jereván), Armenia (Örményország) fővárosa. Ettől nem messze épült Teishebani, a Teisheba istennek szentelt város. (Mellékesen ugyanezt az istent klasszikus hurrita nyelven Teshubnak hívták, mindkettő emlékeztet a sumír Dumuzi: Subapásztor-isten nevére és valamennyi a magyar Csaba névre.) Az urartui istenség feleségének neve: Huba.

Azonban változván a hadi szerencse, Tiglath Pilesar asszír serege megverte Kr. e. 743-ban az Arpad vára melletti csatában Sarduri urartui királyt. A szövetséges Arpad várát is feldúlták az asszírok. Hanem az urartui elszánt vitézség mégis kimerítette az asszír zsarnokságot, mely a következő században összeomlott és eltűnt a föld színéről.

Az urartui nép teljesítette hivatását. Néhány évvel még túlélte ellenfelét, de azután maga is kivérezve, elesett a médek fiatal népének támadása alatt. Az urartaiak pedig elmentek Teisheba istenük útjára, a Tejútra. Mert ez a pogány istenség a sumírok óta a feltámadás istene volt.

Melegen ajánlom elolvasásra Boris Piotrovsky orosz régész Urartu című könyvét. 1970. Nagel. Genéve. - Elfogyott megvenni úgyszólván lehetetlen, de némely könyvtárban megvan. Gazdag illusztrációi csodálatosak. A könyvet francia fordításban is kiadták, ezt éppoly nehéz megszerezni, mint az angolt. De érdemes utána járni. Jó bibliográfiát is ad.

KÁKICS

Fiatal lányocska voltam az első világháború idején, mikor egy rövid szabadságot felvidéki házunkban töltötte apám erdélyi barátja: Dr. Szász Pál, aki az akkori magyar országgyűlés legfiatalabb tagja volt. Az északi harctérről jött és oda ment vissza. Szeretettel beszélt közkatonáiról. Az egyik történetére még ma is emlékezem.

Egy dombocskán álltam - beszélte - mellettem a gyepen sorban feküdt nyolc halottunk. Egyszer futva jött felém egyik katonám. Mi az Pista? - kérdeztem tőle. "Kapitány úrnak jelentem alássan: meghalok" - mondta a legény.

Azzal lefeküdt a halottak mellé, pontosan a sorba, kilencediknek és további szó, hang nélkül meghalt.

Sok év után, mikor először olvastam a sumír királysírokba temetett kísérők rendezett sorairól - eszembe jutott Dr. Szász Pál közlegénye és az a különös magyar lelki fegyelem, amellyel oda sorolta magát a halottak rendjébe.

A sumir király-sírokról sokan írtak és az ismertetők egész sora sápítozva borzongja, hogy a halott király, vagy királyné kíséretét "lemészárolták, azután sorba rakták őket. " Utoljára Zamarovsky gondosan magyarra fordított könyvében olvastam a "legyilkoltak" kifejezést azzal, hogy ez a szörnyűség egy borzalmas vallás papjainak akaratából történt. Pedig az archeológus, aki a sírokat feltárta: Sir Woolley megírta, hogy külső erőszak nyoma a holttesteken nem volt. Sokkal közelebb jár az igazsághoz A. Moortgat, (akinek a "Tammuz"című könyvét nem fordították magyarra), de aki a sumír művészet beható vizsgálta alapján következtet egy szép, napsugaras, ősi vallásra, mely hirdette a halottak feltámadását (Tammuz, der Unsterblichkeitsglaube in der Altorientalischen Bildkunst, Berlin, 1949).

Aki ismeri a magyar lélek fegyelmét és halálig tartó hűségét, annak számára nem lehetetlenség, hogy a halott királyt valóban önszántából követte felesége és udvartartása. A sírban ki-ki a maga helyén kiürítette a gyorsan ölő méregpoharat és fegyelmezetten, sorban bevárta a halált, míg a lantos leány utolsó percig zenélt és keze a hangszerén maradt. Követték urukat a boldog, együttes feltámadás reményében.

A sumíroknak még a nevét sem hallottam soha, amikor Liptó-Ujváron Szász Pál zongorázta a katonáitól tanult édes-bús katonanótákat:

Vihar a levelet ide-oda fújja,
Szegény katonának szomorú a sorsa,
Ma még piros élet, holnap fehér álom,
Ne sajnáld hát a csókodat
Rubintos virágom.

Szász Pál visszament a harctérre, megsebesült, meggyógyult, kitüntetéseket szerzett és a király arany sarkantyús vitézzé ütötte. Azután jöttek a viharok és hosszú időre szétsodortak minket. Sok év után azonban meglátogatott Budapesten. Hívott Erdélybe. Vonakodtam, mondtam, hogy keserves lenne a román uralom alatti Erdélyt látni.

"Ha mi elviseljük éveken át, maga is elviselheti két héten át" lobbantotta szememre az erdélyi ember és meggyőzött arról, hogy az erdélyieknek fontos azt érezni, hogy törődik velük az anyaország. Igent mondtam.

A szívfájdalmat bizony el kellett viselni, de soha nem bántam meg, hogy akkor elmentem Erdélybe. Nagy élmény volt. Kolozsvárt Szász Pál kalauzolt. Elvitt édesanyjához Gáldtőre, majd tovább küldött Marosvásárhelyre. Kiváló emberek egész sorával találkoztam. Szilágyi Olivérrel életre szóló barátságot kötöttünk. Székelyudvarhelyt Nyírő Józsefék voltak kitűnő házigazdáim.

Külön élvezet volt Nyírőné tiszta székely beszéde. Nyírő kirándulást rendezett a gyönyörű marosszéki erdőbe, ahol a nóta szerint: "madár lakik tizenkettő... " Rákásztunk, míg az asszonyok az erdőszélen remek kacsákat sütöttek nyárson és kürtős kaláccsal kínáltak. Az erdőszéli csoportnak valami időtlen, ősi jellege volt.

Mikor Nyírő látta, hogy én is értek a rákászáshoz, elkezdett emberszámba venni. Én pedig éltem az alkalommal és felvetettem a kérdést: "Mi a véleménye a székelyek sokat vitatott eredetéről? "

"Húnok vagyunk, instálom" - felelte a magas sötét hajú, sötét szemű író, olyan meggyőződéssel, hogy a válaszát tüstént elhittem.

Ahogy mentünk az erdei ösvényen a patak felé, megláttam az út mentén egy szép szál csillagvirágú enciánt. Rámutattam:

"Mondja, mi a neve ennek a virágnak? " "Kákics "- mondta Nyírő.

Elgondolkoztam a különös néven. Kicsit idegenül hangzott, szinte délszlávosan. Mégis elhittem ezt is. Jól tettem. Évtizedekkel később találtam meg ennek a névnek eredetét, nem is a sumír, hanem az akkád szótárban.

KAKKAB akkád nyelven csillagot jelentett. A gyönyörű, mélykék csillag formájú enciánra valóban ráillik a "csillagvirág" név. (Kakkab-Su - csillagos). Most pedig senki nyelvtudós ne vesse a szememre, hogy az akkád semita nyelv, egészen más, mint a magyar nyelv ősének vélt sumír. Ezt én tudom. De azt is tudom, hogy a sumír csoport, melyben a jövendő magyarság magva rejlett, ezer évig élt semita uralom alatt és természetes, hogy a hosszú idő alatt felvett nyelvében semita kölcsönszavakat. Öreg hiba lenne az akkád és asszír nyelveket kizárni a vizsgálódás köréből!

Akik folytatni fogják a keresést, azoknak útjára világítsanak a jó csillagok! Az erdélyi föld pedig teremjen továbbra is égszínkék kákicsot és olyan embereket, amilyenek Szász Pál és Nyírő József voltak.

UR-ASSZONY-KATONA

Azt írja egy régi, kedves barátom, hogy a közönséget az én témáim közül legjobban a sumír-magyar nyelvhasonlóság tényei érdeklik: a rokon szavak. Adjak már közre legalább egyet-kettőt a dobozaimban őrzött többezer szóhasonlítás közül!

Rendben van, írjunk erről is. Kiválasztottam három ilyen ősi származású magyar szót. Azért ezeket, mert szeretem őket és úgy érzem, hogy a nagyvilág legelőkelőbb világnézete, legmagasabb életművésze van mögöttük. Aminek késői leszármazója a nyugati lovagszellem. Hiszem, hogy lesznek olvasóim közt, akik szintén így fogják látni ezt a három szót.

Vegyük először a katona nevet. Különösen hangzik, egészen más mint az angol soldier, a francia soldat és ezek rokonai az európai nyelvekben. Vajon miért? A katona és katonaság szavak igen korán jelennek meg régi, kéziratos nyelvemlékeiben. Bárczi Géza szerint (aki a magyar nyelvészet hivatalos álláspontját jelenti), az első szó ismeretlen, a második tisztázatlan eredetű. Megjegyzi Bárczi annak a lehetőségét, hogy egy óegyházi-szláv katund "tábor", vagy a bizánci katunda "poggyász" szavakból eredtek a magyar szavak. (Magyar Szófejtő Szótár, Bp. 1941, Magyar Egyetemi Nyomda.)

Rábízom a magyar olvasóra, aki ismeri a magyar történelmet, mérlegelje: mi annak a valószínűsége, hogy a magyar katona neve kölcsönzés lenne a bomló bizánci birodalomtól, vagy pláne, az egyházi szláv nyelvtől...

Ha valamit átvettek volna a magyar ősök, akkor az Európaszerte ismert soldato valamelyik változatát vették volna át. Át is vették, zsoldos formában, csakhogy nyelvünk kifejezi, hogy óriási különbség van a zsoldos és a katona közt. A zsoldos pénzért harcol, a katona nem azért.

Hol keressük hát a katona szó eredetét? Ott, ahol a világon legelőször örökítették meg rendezett sorban, kötelékben harcoló sorkatonaság képét. Ur városának királysírjából került elő a Standart of Ur-nak nevezett mozaikamű, ezen láthatók - jelenleg a British Museumban - a zárt sorban menetelő sumir katonák, párducbőr-köpenyben és olyan kékszeműen és karvalyorrúan, amilyen székelyek néha még ma is akadnak Erdélyben és magyarok, egy-egy többé-kevésbé tisztavérű családban. Katonai kötelékekben harcoltak. Istenért. Hazáért, nem egyénileg garázdálkodtak, mint a rablók.

A magyar köt ige pontos megfelelője a sumír kad ige. Teljesen azonos a jelentésük. Megvan az ige kat formája is. (A Deimel, Sumerisch Akkadisches Glossar, Róma. Pápai Bibliakutató Intézet, 1934, 140 és 143 oldalon.) "Binden, festfügen. " Gyakran történik a sumír nyelvben, hogy azonos jel fejezi ki az igét és a rokon névszót is. Például: a lib jel magyar megfelelője nemcsak a lép, hanem éppen úgy a láb is. Így valószínű, hogy a sumír kat jelentett köteléket is. Ehhez járulhatott az unu sumír szó, melynek megfejtése Gadd szerint lakhely, "dwelling". (A Sumerian Reading Book, Oxford, 1924), tehát katuni-ból származhatott a katona, aminek jelentése: "kötelékben tartózkodó". Nem zsoldos és nem is rabló! Magyar katona.

Hogy az ősi sumírból sok áttétellel kölcsönöztek szavakat bizánciak és szlávok, azt elhihetjük. De a magyarság nem ezektől tanult, hanem a forrásból kapta fogalmait és szavait, a sumírból, a világ első ismert civilizációjából.

Asszony szavunkról azt írja Bárczi, hogy az alánoktól kölcsönöztük és idézi az alánok kaukázusi rokonait, az oszéteket, akiknél az achsin "úrnőt" jelent. De hát honnan vették az oszétek ezt a megtisztelő címzést? Valószínűleg egy régebbi kultúrnéptől tanulták. Itt két nagy nép nyelvi örökségéről lehet szó: ezek a sumírok és az elamiták, akik szomszédok voltak és hosszú időn át befolyásolták egymást. Ezeknél találunk két rokonhangzású szót: a sumír gasaan jelentése: "királynő", az elamita usan, "istennő". Megjegyzendő, hogy az elamitáknál még éltek történelmi időkben matriarchális hagyományok: a trón nőágon öröklődött. Annyi bizonyos, hogy "asszony" szavunk napkeleti hazájából igen komoly tekintéllyel indult nyugat felé és csak itteni hatásra vesztett rangjából és szűkült jelentése, lassan, nehéz századok folyamán, míg napjainkban már csak férjes nőt jelent. Hogy mennyire nem ez a lényeg, azt láthatjuk abból, hogy a régi magyar zárdának volt fejedelemasszonya, és a Margit-legendának Szűz Szent Margit asszonya. A "kisasszony" sem jelentett soha "kis, férjes asszonyt", hanem fiatal "dominát".

Ur szavunk, ez a sokrétű, sokszínű, sokjelentésű szó is megcsappant, összeszűkült jelentéssel és tekintéllyel maradt ránk. Már hallottam gunyoros, pejoratív ízű emlegetését is. Legfőbb ideje, hogy megnézzük eredetét és visszaadjuk neki régi, szép értelmét és értékét.

Az Ur nagyon ősi gyökérszavunk. A magasság, nagyság, erő alapfogalmait hordozza. Az Ararát óriáshegy régebbi neve Urartu volt. Hatalmas férfit jelentett, de olyat, aki erejét, hatalmát jóra használja. A sumír ur szónak pontos megfelelője a magyar őr. Ezt kétségtelenné teszi, hogy a szót a legkorábbi időkben a kutyafej képjelével, piktográfjával írták. A kutya volt a hűséges "kis őr". Az oroszlán is úr volt: a "nagy őr".

Ókori királyi paloták főkapuját szelidített oroszlánok, később kőoroszlánok őrizték. Ezért királyi szimbólum az oroszlán: a király az ország nagy őre.

Ur városa, régi nagy mezopotámiai központ is őrhely volt. Nevét mindig a kutyafejből stilizált ékírás jeggyel írták.

Mit őriz az úr? Mindent, ami szép, jó és szent, de védelemre szorul. Elsősorban az istennőt, képét, szentélyét, az ő templomát, az ő városát.

 

Régi sumir királynevek: Ur-Baú, Ur-Gula, Ur-Nana, Ur-Nanshe. Baú és a többiek istennők voltak. A király választott nevével nem azt fejezte ki, hogy ő uralkodni akar az istennő felett, hanem azt, hogy ő az istennő védője, őrzője, hadserege, hadereje. Hogy ez lehessen, ahhoz erősnek, hatalmasnak, úrnak kellett lennie. "Baba-mu", így szólítja meg templomi emlék feliratában istennőjét Ur-Baba király. "Babám, felépítettem szentélyedet. " A régi fogalom késői visszhangját halljuk a Szent László úrról szóló ómagyar énekben: "Szűz Máriának választott vitéze". Meg kell, hogy értsük a régi sumír észjárást, hogy ne okozzon nekünk nehézséget az, hogy mennyi különböző, sőt ellentétes fogalmat fejezhet ki az ur. Jelenthet kiemelkedőt, valaminek a tetejét - innen a magyar orom szó. De ugyanakkor jelenthet lábazatot, alapzatot is - azt az erőt, amire rá lehet építeni.

A szavak értelme a századok folyamán módosul, elváltozik. Régi magyar szövegekben olvashattunk "a király urai"-ról. Ezek nem uralkodtak a király felett, hanem a király őrei voltak. Senki sem szereti, ha elveszik a szabadságát és uraskodnak felette. Pedig a sok zivatartól vert Magyarországon sokszor és sokáig uraskodtak zsoldosok, condottierik és más méltatlan emberek. Lassan elferdült fogalmak tévútra vezették az emberek gondolkozását, megzavarták a tiszta szépségét annak is, hogy a magyar asszony ősi szokás szerint, uramnak nevezi a férjét. Az neki nem zsarnoka és parancsolója hanem életreszólóan hozzászegődött őre, akit úgy tisztel, mint a királynő a hadvezérét. Az pedig hívja őt Babám-nak. Asszonyomnak, istennőnek, királynőnek. Ez az, ami széppé teszi a földi életet, ez az a magas életművészet, amit igen messziről, talán Ur városából hoztak és őriztek sokáig az Ur-i magyarok. Nem veszett el egészen, lesznek, akik továbbviszik: katonák, urak és asszonyok.

A MAGYARSÁG EREDETE

Kezdetben volt az Ige" - mondja Bibliánk. Vagyis kezdetben volt Isten teremtő akarata, mely évmilliók evolúciós folyamatában létrehozta az embert. Hol? A Biblia szerint Nyugat-Ázsiában. Ezt kétségbe vonja egyik tudományos irányzat, mely rámutat az Afrikában tömegesen előkerült majomember-csontokra és Afrikában véli megtalálni az emberiség bölcsőjét. Az ismert adatok összevetése után a jelen sorok írója azokkal ért egyet, akik szerint a kivételesen tehetséges variácó, a Homo Sapiens őse. Nyugat-Ázsiában keletkezett és onnan terjedt szét, rajokat küldve a négy égtáj felé, Afrikába is.

Az eurázsiai emberiség a hideg ellen védekezve kitalálta a ruhát és a tűzet, ezzel megindulva azon az úton, mely az atomkutatás és a holdrakéta felé vezetett. A nagy kontinens keleti részét megtöltő emberek mongolokká fejlődtek. A nyugati oldalon maradtak a fehérek, de ezek is kétfelé szakadtak. A nyugati szárnyból lettek az indoeurópai népek. A centrális pozíciókban maradt a fehér faj turáni, vagy szittya ága. Óriási területen éltek, rengeteg különböző népcsoportban, a fejlődés különböző fokain, a régi kőkorszak vadászó-halászó életmódjából haladva az új kőkorszak, a primitív földmívelés és állattenyésztés fokai felé.

Valószínűnek látszik, hogy arról a területről, ahol a turániak érintkeztek a mongolokkal, indult északi átjárón át, az újvilág felé annak az emberfajtának sok hulláma, melyet ma amerikai indiánnak nevezünk.

Turáni fajú emberek létesítették az első újkőkorszaki falvakat a Kaukázustól délre, a Tigris, Eufrates és mellékfolyóinak völgyeiben.

A nagy hegyek által biztosított állandó csapadék tette lehetővé a földmívelést. Volt ezenfelül az Eufrates forrásvidékének egy másik nagy előnye. Aránylag kis területről négy víziút indult, négy tenger felé. A víziút volt a nagy őserdők korában az emberiség első közlekedési lehetősége. Ez a négy folyó a Káspi tengerbe vezető Araxes (Araks), a Fekete tengerbe ömlő Halys (Kizil), a Földközi tenger felé haladó Ceyhan és végül a Perzsa öbölbe torkolló Eufrates. A négy vízút négy különböző világ felé vezetett, lehetővé tette termények, szokások, gondolatok és találmányok kicserélését. Az első civilizációnak ezen a kis észak-mezopotámiai területen kellett keletkeznie. Hordozói azok az emberek voltak, kiket később AS vagy SA néven emlegetnek a cseréptáblák írói. Ők lehettek az elsők, akik kátránnyal bélelt kosaraikban leereszkedtek az Eufratesen és annak mentén telepeket létesítettek. Ezekről beszélnek igen korai és igen művészi festésű cseréptöredékek.

Valószínű, hogy ezt a civilizációt gyengítette meg a nagy mezopotámiai vízözön. A vízözön után újabb turáni nép jelenik meg, kelet felől, a folyóközi földeken. Cserepeik, úgy mint ők maguk is, durvábbak, de erősebbek és már korongon készülnek. Ez a tehetséges nép egyesült egy harmadik fajtával, mely a régészet tanúsága szerint dél felől, hajókon érkezett a déli partokra, talán Indiából. A három és meglehet hogy több népelem egyesüléséből keletkezett, kb. Kr, e. 4000 után a világ első magas civilizációja, a sumír. Az első nagy alkotás, melyhez már politikai szervezettség és tömegek kooperációja kellett, Mezopotámia öntöző csatornarendszere volt, mely a világon addig nem ismert bőséget biztosított az egész lakosságnak.

A sumírok virágkora kb. Kr. e. 3000-tőt 2000-ig tartott. Ez alatt a sumírok kitalálták a téglából való építkezést, az oszlopsort és a boltívet.

 

Megerősített városaikban kezdődött a városi élet. Kitalálták a kereket és a kerekes kocsit, melynek első ismert példányai sumír királysírokból kerültek elő. Kitalálták a fazekaskorongot, a gyors, tömeges termelés eszközét. Pecséthengereikben ott van a nyomtatás alapgondolata. Nekik köszöni az emberiség az írást, mellyel hatalmas, fejlett irodalmat tudtak teremteni és az utókorra hagyni, égetett agyagtáblák tízezrein. Ezekre náddal rótták az ékírást. Fémművességben, ötvösművészetben soha meg nem haladott tökélyt értek el. Szobrászaik messze megelőzték a görög művészeket. Kitűnő, igazságos jogrendszerük, számos áttétellel, alapja lett a római jognak. Vallási fogalmaik, elsősorban a feltámadásban való hitük, mély befolyást gyakoroltak a kereszténységre.

 

Mindennél fontosabb, hogy a sumírokkal kezdődik a világban az emberség, a minden teremtett lélekkel való szolidaritás gondolata.

Ez az alapja a magasabb rendű emberi életnek és ez a lényege a sumír örökségnek.

Tudnivaló, hogy a sumírok nemcsak kocsiztak, hanem hajóztak is, folyón és tengeren. Tengerjáró hajóik két éves utakra indultak, ritka nyersanyagokért. Nagyon valószínű, hogy a Dunán is feljöttek, közlekedtek a Duna mellékfolyóin. A Maroson sót és aranyat szállítottak. Hogy ott jártak, azt erősen valószínűsíti a nemrégen felfedezett három sumir képírásos tábla, melyeket a Maros völgyében találtak.

Úgy hiszem, hogy az első dunavölgyi kultúrát egyszerű sumír gyarmatosok és bányászok teremtették és ezeknek szerszámai, edényei kerülnek elő a magyarországi bronzkori leletekben.

Feltehető, hogy a hosszú árkok, az úgynevezett ördögárkok Magyarországon sumír mérnökök által tervezett csatornák voltak. A gyarmatosítás azonban valami okból abbamaradt.

A mezopotámiai klíma nem volt egészséges, elpuhította az embereket. A túlságos jólét, az öntözővízért folyó versengés, de mindennél inkább a sumírok főbűne, az egymással szemben való gőg és gyűlölködés, aláásták a sumírok politikai erejét és a városállamokban a harmadik évezred vége felé mindenütt a sokkal primitívebb, de agresszívebb semiták vették át az uralmat. A békés hajlamú sumir elem már csak akkor nyúlt fegyverhez, mikor késő volt és mikor a harc csak pusztulást jelentett.

Az ókori keleti népek történetével foglalkozó tudósok nagy része úgy véli, hogy a semiták a sumírokat teljesen kiirtották. Azonban valószínűtlen, hogy egy magas kultúrát hordozó, aránylag nagyszámú nép nyomtalanul tűnt volna el. Azokon kívül, akik elestek a harcokban, nagy lehetett azoknak a száma, akik kibékültek a szolgasorssal és beolvadtak a sémita népek közé. De alkalmasint voltak olyanok is, akik elvonultak, elrejtőztek hegyek vagy mocsarak közé, várva a sors jobbrafordulását. Végül kellett lennie számos csoportnak, melyek elvándoroltak, emigrációba mentek. Sokfelé mehettek, és útjaik, nyomaik keresése szép feladata lehet jövendő magyar történetíróknak. A sumír kultúra javai felbukkannak a második, majd az első évezred folyamán, a Közel-Kelet igen sok helyén.

A sumír nyelv kultúrszavainak számottevő testét is átvették különböző keleti nyelvek, így a perzsa és héber. Ez az anyag indította korai nyelvészeinket a magyar nyelv keleti rokonságának keresésére, de ez, abban az időben, amikor még sumír szöveget nem ismertek, nem vezethetett sikerre.

Erős sumír hatások érvényesültek minden sémita népnél, mely Mezopotámiában megfordult, asszíroknál, babyloniaknál. A sumír fémművesség tovább élt a Van tó partján, az Urartu királyságban. Nagyon valószínű, hogy a hatti nép, mely az indoeurópai hettitákat megelőzte, erős kapcsolatban volt a sumírsággal.

Most fordítsuk figyelmünket, a sok helyett, egyetlen emigrációs csoportra. Ennek a csoportnak tagjai elsősorban a sumír templomok magas rangú papi méltóságai voltak, akik a második évezred folyamán még kitartottak templomaik és papi teendőik mellett, mert ezeket a hódítók is respektálták. De az évezred utolsó századaiban már ők is tarthatatlannak érezték a helyzetet, különösen mikor az asszír hatalom, az ókor legkegyetlenebb zsarnoksága fenyegette őket.

Ez a papi jellegű emigráció kellett hogy induljon kb. Kr. e. 1200-1000 táján kelet felé, arra ahonnan a sumírság zöme jött valamikor, a hegyes-dombos vidékről, melyet a sumírok egyszerűen "a föld"-nek neveztek. Mada. Média.

Ezt a vidéket ma Luristánnak nevezik, az iráni királysághoz tartozik. Az elmúlt évtizedekben ezen a vidéken ezrével kerültek elő csodálatos bronztárgyak, elsősorban lószerszám. A jellegzetes luristáni stílus más mint a sumír, de világosan abból származott. Ez az emigránsok művészete volt. Tudjuk, hogy a hegyekben szétszórtan élőket kb. Kr, e. 700-ban összehívta és velük a méd (Mada-ar) királyságot megalapította Dejoces. A médek hatalmas birodalom urai voltak, egy ideig.

A Mezopotámiában terrorral uralkodó asszírok ellen lázadásra készült babyloni helytartójuk, aki káldeus volt. A káldeusok sémi nyelvet beszéltek, de magukat a sumírok utódainak tartották. A helytartó elküldte fiát, hogy szerezze meg szövetségeseknek a rokon turániakat, a médeket és szittyákat.

 

A három sereg egyesült és az asszír sárkányfészket, Ninivét eltaposták Kr. e. 612-ben. Az ifjú káldeus fejedelem, Nabukodonozor, újjáépítette Babylont és megpróbálta odahívni a médiai emigránsokat. Médiát akkor már fenyegette az indo-európai perzsák növekvő hatalma, ugyanaz, mely Nabukodonozor utódai idején megdöntötte az újbabyloni királyságot is. Ám az emigránsok nem tértek vissza Mezopotámiába, hanem a perzsák elől felhúzódtak a Kaukázusba, ahol kb. Krisztus születése idején lehettek. Onnan lementek a hegyektől északra fekvő síkságra, valószínűleg egyesülve rokon szittya népekkel. Az ottani sírokból ásták ki orosz régészek a jellegzetes szittya művészet legszebb alkotásait.

 

A szittya művészet forrásai, az újabb leletek és Grousset francia orientalista tanúsága szerint, kétségkívül a Kaukázustól délre keresendők.

Az északi síkság nem jelentett biztonságot. Valószínű, hogy élt a vezérlő mágusok, papi fejedelmek közt emléke egy hegyektől védett, édesvízben és napsütésben bővelkedő medencének, melyet valamikor a sumír virágkorban őseik gyarmatosítottak, csatornáztak és ahonnan fémeket, főleg aranyat szállítottak a sumír fémműveseknek. Erre vezette őket a Napisten csodaszarvasa. Sátoroztak egy ideig a Fekete és az Azovi tenger partjain, majd északi irányt vettek és egy kiváló vezér alatt megvalósították a régi tervet, beköltöztek a Kárpát-medencébe őseik földjére.

Aki ezt hihetetlennek tartja, nézze meg a térképen, hogy az Eufrates forrása nincs messzebb a Kárpátoktól, mint a Kárpátok Európa nyugati partjától. Aki pedig meg akar győződni arról, hogy mennyire félrevezettek minket, mikor azt tanították nekünk, hogy a vad, pogány magyarok betörtek egy civilizált, békés Európába, az sürgősen olvasson el hiteles forrásműveket arról, hogy milyen körülmények közt éltek emberek Nyugat-Európában a kilencedik században. Tudatlan, nyers harcosok vetélkedtek a hatalomért. Az élet vad, nyomorúságos és bizonytalan volt. A honfoglaló magyarok ruhája, fegyvere, étele, orvostudománya, igazságszolgáltatása, kormányzata, mind magasabbrendű volt, mint nyugati kortársaiké, ami természetes, hiszen az ősi sumír civilizáció örökösei voltak. Hozták magukkal ősi vallásukat, mely akkor már monotheizmus volt, vagy legalábbis közel állt hozzá. Hozták az ősi papi rendeket, azt a fejlett hierarchiát, melyre következtethetünk abból, hogy milyen sok magyar családnév felel meg egy-egy sumír papi méltóság címének.

Bodán, Enesse, Kele, Lekeneze, Mács, Mórmaros, Musla, Néző, Ocskó, Patócs, Sennye, Szüllő, Zsinka, Zsór, stb.

Ezek mind táltosok voltak: "tisztelendők". Egy ilyen hierarchia nevetségessé teszi azt az állítást, hogy a honfoglalók sámánhitűek voltak - lévén ez a fogalom az antropológiában kisajátítva a legprimitívebb varázsló-hitre.

Jóhiszemű emberek is sokat ártanak, mikor Árpád kánról beszélnek. Lehetséges, hogy így is hívták. De ma a kán fogalom a tatárokhoz tagad. Gyilkos íze van. Ne használjuk.

A magyarságnak a honfoglalás korában nem voltak sámánjai, hanem táltosai; nem voltak totemei, hanem címerei; nem voltak kánjai, hanem vezérei.

Ellenséges erők sok rágalmat kentek a magyarokra, magas. régi civilizációnk sok dokumentumát megsemmisítették. Egyet nem tudtak megsemmisíteni: a magyar nyelvet. Az pedig perdöntő tanú lesz a magyarság nagy perében.

A honfoglalók magukkal hozták a sumírból fejlődött szittya nyelvet, mely sokat módosult az idők folyamán és fejlődése, számos rokon törzs egyesülése és szétválása során, nem volt olyan világosan egységes, mint legtöbb indo-európai nyelvé.

A rokonságot azonban fel fogja ismerni, aki nem gáncsoskodni és szőrszálat hasogatni akar.

Nemcsak a nevek hasonlítanak; ezerszámra találjuk a hasonlóságot a sumír és magyar szótári anyag közt, éppúgy mint a két nyelv szerkezetében. Ha pedig a két nyelv olyan közeli rokon, amilyennek a tények mutatják, akkor hinnünk kell, hogy a nyelv mellett a sumír örökség másik részét is magukkal hozták a honfoglalók: a magasabbrendű élet titkát. Ebben van minden, ami az életet érdemessé teszi: a szabadság, az igazság, a becsület kultusza, a szépség keresése, a természet szeretete, embereknek egymás iránti embersége, és a humor mosolya.

Ezt a kincset hordozza még ma is, összetörten és szétszórtan is, a magyarság. Értékét nem becsülik azok, akiknek értékmérőik a dollár, a frank, a márka. De annak aki magyar, tudnia kell, hogy az örökséggel büszke felelősség jár. Az emberiség nem tud élni és boldogtalan. Nekünk van adnivalónk. Ezt tovább kell vinni, míg megérik rá az emberiség.

Tudnunk kell azt is, hogy a sumír-magyar rokonságot kincsnek ismerik nemcsak azok, akik messzebb látnak a tömegnél, hanem kapzsi, gonosz, vagy bolond emberek is. Ezek bódító maszlagnak, áfiumnak akarják feldolgozni és úgy eladni, a maguk hasznára. Ha ezek kerekednek felül, akkor olyan lesz ez a kincsünk, mint a kivesző indián törzsek kísértet-tánca: utolsó és reménytelen fekete mágia.

Nem szabad ennek megtörténnie.

A sumír eredet tana az élet vize, füve és fája a szétszaggatott magyarság számára. Vegyük körül tisztelettel, mint az angyalok a magyar címert. Védjük meg mindenfajta külső és belső ellenségtől. A virrasztók virrasszanak, az ügyelők ügyeljenek. A szétszórt, de értéke és hivatása tudatára ébredő magyarság magyar fog maradni a következő évezreden át is.

KÉTEZER MAGYAR NÉV SUMIR EREDETE

Előszó

A név különös kincs, nemcsak a nagy történeti családok nevei hordoznak történelmet. Azok az egyszerű magyar családnevek és személynevek, sőt földrajzi nevek is, melyeknek eredeti értelme, jelentése régen feledésbe ment, sokszor ősrégi nyelvi anyagot őriztek; ha megtaláljuk értelmüket, az művelődéstörténetünk kérdéseire is adhat feleletet. A név mindig konzervatív és a nyelvi anyagnak legkevésbé változó része. Ezért érdemes foglalkozni a nevekkel és eredetük kérdésével.

A személy és családneveknek eredetileg mindig volt értelmük és jelentésük, a világ minden népénél. Fejlődhettek ezek a nevek testi, vagy lelki tulajdonságok jelzőiből, (Kurta, Bátor) vagy foglalkozásból, (Szabó, Papp), földrajzi fogalomból (Földváry, Kátai), lehetnek tréfás ragadványok (Szépenlépő, Halbőr), de őrizhetik egy jeles ősemlékét is (Gálú).

Minden nyelv változik az idők során, szavak elavulnak, feledésbe merülnek, helyettük új szavak keletkeznek és néha csak nehezen, avagy egyáltalán nem lehet egy-egy régi szó eredeti jelentését megtalálni.

A magyar nevek nagy része olyan, hogy viselői nem tudják a magyarázatát, vagy egészen helytelenül tudják. Ezeknek megfejtésére nem volt elég az eddig felhasznált nyelvi anyag. Új forrást kell találnunk. Ez nem nehéz, ha elfogadjuk a régi, sokszor kétségbevont, de soha meg nem cáfolt elméletet a magyar nyelv sumír eredetéről. A magyar nevek nagy része érthetővé válik, a sumír szótár segítségével.

A sumír szókincs eddig megfejtett részében, melyet a tudósok az ékírásos táblákról leolvastak, sok az olyan szó, mely a magyar kutatót magyar nevekre emlékezteti. Ilyeneket munka közben kijegyezgettem, abban a reményben, hogy egyszer majd ismertetem az anyagot, annak rendje és módja szerint, a magyar nyelvtörténeti adatokat felhasználva, sok előzetes etymológia tarthatatlanságát kimutatva.

Azok, akik bajtársaim az emigrációban, meg fogják érteni, hogy a létért való küzdelem megakadályozta az ilyen igényes publikáció létrejöttét. Most már, tekintettel az előrehaladott időre, szükségét érzem, hogy amit megláttam, úgy ahogy lehet, átadjam az utánam jövőknek, nehogy úgy járjak, mint Körösi Csoma Sándor Darjeelingben.

A magyar neveket abból a sumir szótári anyagból igyekszem magyarázni, melynek immár több mint négyezer szótövét megfejtették és főleg angol, francia, német nyelvű glosszáriumokban, szójegyzékekben közölték az orientalisták.

De hát szabad-e, lehet-e feltételeznünk, hogy a mai magyar nyelv rokonságban van a sumírral, melyet őt évezred előtt beszéltek a Tigris és Eufrates folyók vidékén?

E sorok írója több mint egy évig viaskodott ezzel a kérdéssel. Rokonszenvez mindenkivel, aki hasonlóképpen kételkedik. De fontolóra vette, hogy az elmúlt évszázad minden régészeti és nyelvészeti eredménye igazolta két zseniális francia tudóst, akik korán meghirdették hogy az évezredes felejtés homályából kibontakozó sumír nyelv, szerkezetében és szókincsében, legközelebb a magyarhoz áll.

Annak, hogy ezt a helyes felismerést annak idején az Osztrák-Magyar Monarchia nyelvészei, de a nemzetközi tudomány is, elvetették, politikai okai voltak. A magyarság kifosztását századok óta, sokfelől ambicionálták őket. E tervbe nem illett bele az, hogy a magyarság a világ legelső nagy civilizációjának egyenes örököse legyen.

A természetben is van rá kegyetlen példa, hogy amelyik állat egy más állat testét választja saját családja táplálékául, az első sorban az áldozat idegeit bénítja meg.

A leigázó népcsoport első ösztönös cselekedete, hogy megbénítsa áldozata történelmi öntudatát. A legszomorúbb, hogy ehhez mindig talál buzgó segítőtársakat a leigázott csoportban. Ezek koncot kapnak. Utóbb elhiszik koholmányaikat és dühösen követelik, hogy más is higgye el és csakis ezt hirdesse, mert különben...

A legveszedelmesebb hazugság a fél-igazság. Ilyen az a türelmetlen állítás, hogy a magyar nyelv és történelem kezdeteit és az ősi-rokonságot kizárólag uráli vidéken kereshetjük. Az igazságot azonban örökre elásni nem lehet; a szeg végül is kibújik a zsákból.

A finn-ugor nyelvészet eredményeit senki sem akarja tagadni. Természetesen vállaljuk a rokonságot még az orosz pusztákon elszórt apró néptöredékekkel is. Nemcsak a kiváló finn és észt nemzetekkel. De véget kell vetni annak a tévtannak, hogy egyedül ezeket tekintsük rokonainknak, Sok más rokonunk is van a világban és ahogy a szanszkrit nyelv ismerete adta meg a kulcsot az indoeurópai nyelvcsalád rokonságához, úgy mi is a sumír segítségével fogjuk megtalálni a mi déli, szittya-turáni rokonainkat.

A gyakran felvetett kérdésre, hogy mi módon képzelhető el térben és időben a magyarság és sumírság kapcsolata, e könyv bevezetésében válaszolok.

A cél érdekében igyekeztem minél többféle név magyarázatát adni; nemcsak az ismeretlen, hanem az ismert jelentésű neveket is összekötöttem a sumír tövet, melyből, véleményem szerint származhattak. Az ősi, történelmi nevek mellett használtam a nagyobb számban létező népi neveket és bevettem ezek mellett a nyelvújítás korának, a névmagyarosítás korának különböző termékeit is, mert aki jó magyar elemekből szerkesztett új nevet, annak neve van. Felhasználtam ugyanezen az alapon az irodalmi neveket, a regényhősökét is, úgy mint egyes esetekben az írói, művészi álneveket. Magától értetődik, hogy távolról sem merítettem ki az egész magyar névanyagot, mert az óriási. Amit felhasználtam, az inkább illusztráció ahhoz, hogy mit lehet felderíteni a sumír fényforrással.

Felhasználtam a becéző, kicsinyítő neveket is, mert a magyar beceneveknek majdnem mindig megvan a világos megfelelőjük a sumírban. Nem véletlenül fejlődött a Stephanosból az Están, a Henricusból az Imre, Georgiusból a Gyuri Gyurka, Demetriusból a Döme és Sigisundból a Zsiga. A sok idegen névvel úgy bánt el a magyar népszellem, hogy mindegyik mellé biggyesztett egy többé-kevésbé hasonló szót a saját szótárából és ezt használta. Gizka például királynét jelentett.

Munka közben meglepetéssel láttam, hogy sok idegen hangzású magyar névnek van sumír megfelelője. A legjellegzetesebb talán az első magyarnyelvű krónikában szereplő Damasec isten. A krónikás szerint a halálán lévő Csaba királyfi Damasec isten nevével késztette híveit, hogy amint elég erősek lesznek, vegyék vissza Atilla földjét. Ez a csehül hangzó ősi istennév mindig lehangolta az őstörténet-kutatókat. Pedig a krónikás nem tévedett! A megfelelő sumír istennév Dumuzig, a nagy pásztor, a felszökkenő, feltámadó gyermekisten, Tamuz-Saba, a hettita Tesub.

Nemcsak az istennevek magyarsága derül ki idővel. Évtizedekkel ezelőtt ismertem egy kedves diákfiút, Simig volt a neve. Megkérdeztem, hogy honnan való ez a név, Nem tudom", mondta vállát vonva. "Somogyi vagyok, soha más, mint magyar nem volt a családunkban. " A választ közel félszázad távolában kaptam meg a sumír glossáriumból. Simig kovácsot jelentett Mezopotámiában. Ilyenféle a Duska név is.

Van rá elég eset, hogy nyilvánvalóan ősi magyar nevet idők folyamán német, északi, vagy déli szláv hatásra idegen végződéssel láttak el. Így lehetett a Sisá-ból Sisák, Bús-ból Busits, Szopó-ból Szoper, Tamásból Tomasek. Ezeknek a neveknek a rekonstruálása későbbi feladat lesz.

 

A nevek magyarázatánál elsősorban természetesen az általában sumírnak tartott szavakat használtam. Azonban nem tudtam elkerülni azt, hogy egyes esetekben a megfelelő akkád szót használjam, mert annak összefüggése a magyarral világosabb volt.

Érthetővé teszi ezt az a tény, hogy a sumír politikai hatalom bukása után, (kb. Kr e. 1800) mintegy ezer évig éltek a sumir utódok akkád uralom alatt. Megtanulták és használták a hódítók semita nyelvét és abból sokat átvettek -bár eredetileg az akkádok voltak a kölcsönzők. De ezer év alatt fejlődött a nyelv, az egytagú tövek meghosszabbodtak, differenciálódtak. Pl. a csomós növényt a hagymát jelentő sumír "sum"-ból az akkádoknál "sumu" lett és ez közelebb van a magyar "csomó" szóhoz.

Fájdalom, hogy nincs módom egyes fontosabb magyar nevek hosszabb, részletesebb megvitatására és sok munkám eredményét csak egy-egy sorba sűrítve adhatom. Tudom, hogy ha csak annyit írhatok, hogy Csaba eredete a sumír SAB: `pásztor', ebben az egy sorban nem mondhatom el, hogy erre a szóra nekem tizenegy forrásból van feljegyzett adatom, hogy előfordul SIB, SAB, SUB, SUBA, stb. alakban és a jelentések: 'fényes, ragyogó, tiszta, hős pásztor, népek pásztora, nagyúr, Dumzi, (Dumu-zig, Damasek) Tammuz'.

 

Nem mondhatom el, hogy a sumir pantheonnak ez a nagyon vonzó alakja, a másokért magát feláldozó, fiatalon meghaló, de feltámadó pásztoristen a tejút kígyó-szimbólumában van az ősi égábrázolásokon és határköveken megjelenítve. Mert a tavasszal megújuló, új bőrben előbújó kígyó is a feltámadás szimbóluma volt valamikor. Ez a kígyó életfüvet hoz a sumir legendákban, és magyar mesékben: feltámasztja a gonosz által miszlikbe vagdalt Kígyó-vitézt. Jó lenne mindezt és sok más egyebet elmondani és azután kérni meg az olvasót, hogy vegye elő az édes magyar eszét és döntse el, hogy nekem hiszi el azt, hogy Csaba mondai neve a sumír Sab-ból lett vagy ragaszkodik a hivatalos magyar tudomány álláspontjához, mely olvasható az Akadémia nagy Etymológiai Szótárában, Csaba címszó alatt. Bleyer Jakab véleménye szerint ez a német Erpfe-név származéka.

Vannak más magyar nevek is, melyekről oldalszámra lehetne értekezni. Például a László név, melyet hol Wladislawból, hol Lancelotból szoktak származtatni.

Sokkal valószínűbbnek látom, hogy ez az ősi királynevünk a sumírut "király"-t jelentő LUGAL szóból lett, melyet a legrégebbi képírásban koronás ember rajzával jelöltek. A sumir "G" a magyar nyelvben már gyakran mint sziszegő hang jelentkezik. (PL. GU: szó, GIR: szár (lábszár), GUR: szül, GIGIR: szekér) Könnyen elképzelhető a következő fejlődése: LUGALLUSZAL-LÁSZLÓ.

Talán érdemes megemlíteni azt is, hogy az Előázsiából Itáliába vándorolt etruszk nép is hozott magával egy különös királynevet, melynek használatához sokáig és szívósan ragaszkodott. Ez a név a Latinosított LUCUMO formában marad meg; az etruszkok egyes szakvélemények szerint LAUSZME-nek ejtették.

Történeti neveink magyarázatával előszeretettel foglalkoztak olyanok, akik tudták, hogy nem tartoznak a magyarsághoz és tele voltak a magyarság iránti gyűlölettel. De az 1849 után elalélt nemzettel meg lehetett tenni, hogy ex cathedra tanították neki: ősanyái emse = disznó és üsző = tehén voltak. (Sumírul úgy az Emese, mint az Eneeh magas papnői címek.)

 

A kaján germán és semita szaktekintélyek által elvetett konkolyt alázattal aratták tovább, nemzedékeken át, magyar nyelvészek, erősítve a hitet, hogy a honfoglaló magyarság totemeket tisztelt és vallása primitív babona volt. Eme hamis alapra épült legtöbb írás, mely a régi névadással foglalkozik. Pedig egy krajcárnyi történelmi érzék megsúghatta volna nyelvészeinknek, hogy egy magas hivatástudatú uralkodóház nem nevezi az ő fiatal férfiait Árpácskának, Zabocskának, Tormásnak, Torkoskának. Sumír nyelven Árpád: `dicsőségre választott', Taksony: `pajzs', Tarmah: `herceg', Esellu: `örömünnep'.

Az ilyen gondolatébresztő adatok pontosabb megvilágosítását, kritikai feldolgozását olyan eljövendő boldogabb korra kell hagynunk, melyben meglesz egy politikai hatalom intézményes segítsége, huzamosabb időn át, olyan kutatás számára, melyek eredményei várhatólag nem összetörni, hanem megerősíteni fogják a magyarság gerincét és öntudatát.

Most - ahogy lehet!

Sok esetben tudatosan és magyarázat lehetősége nélkül kényszerülök mást állítani, mint ami köztudat. Legyen szabad itt megjegyeznem, hogy különösen a bibliai nevek esetében szükséges, hogy felismerjük: azok nagy része ismeretes volt ezer évvel Ábrahám elindulása előtt, és része a sumír szókincsnek.

 

Ábrahám nem csak a maga és házanépe kultúráját hozta UR sumír városból, mely nagy vallási centrum volt hanem Ábrahám népe később, kanaánita közvetítéssel, másodlagosan is hatalmas sumir-akkád kultúrhatás alá került. Joggal írta George Sarton: "ahelyett, amit oly gyakran emlegetünk, hogy kultúránk gyökerei a görög és a héber, azt kellene mondani, hagy a sumír, héber és görög...

A bibliai nevek nagy része sumír eredetű és magyarok számára, akik bibliai neveket hordanak, nem lesz érdektelen megtudni, hogy ezeknek a neveknek milyen sumir szó felelt meg az Ábrahám előtti Mezopotámiában.

A Mária nevet például minden forrás a héber Meriam-bóI származtatja: "keserves anya". Ez eddig rendben van. De tegyük hozzá azt is, hogy a Meri ősi sumir szó jelentései: keserű, méreg, tőr. S az ékírásos feljegyzés több mint egy évezreddel előzi meg a héber feljegyzést.

 

A Mária sumír név, éppen úgy mint a József, az Izsák, a Tamás, az Erzsébet.

A négy arkangyal neve kétségtelenül sumir származású. Valószínűleg abból az időből valók, mikor sumír papok a monotheizmus felé haladtak és úgy látták, hogy kisebb szellemek részei az egy Istennek.

 

Mihály Mihu-el, Isten feje, képmása Rafael Ri-ba-el Isten dereka. Gábor Gabri-el, Isten keble Uriel Uri-el Isten lába

Nem állíthatjuk hogy a bibliai nevek közül akár egynek is magával hozta volna emlékét a honfoglaló magyarság: Kerülő úton, a kereszténységen át, jöttek vissza. De módunkban áll megállapítani, hogy sumir eredetű nevek, a sumír kultúrából kerültek a héber nyelvbe, tehát joggal számíthatjuk őket az ősszittya nevek közé.

Ez a munka nem teljes és nem végleges, nem is lehet az. Minden általam itt ajánlott etymologia feltevést jelent és nem bizonyosságot. Az ékírásos szövegek megfejtése körül még sok a bizonytalanság. Van olyan sumír gyökérszó, melynek több, mint száz különböző jelentése van. Ilyen szavak esetében bizonyos önkényességgel kellet választanom a történelmileg, néplélektanilag legvalószínűbbnek látszó magyarázatot. A sumír- magyar összefüggések kérdése még teljesen kimunkálatlan terület, azzal a magyar tudomány eddig keveset foglalkozott. Tévedni könnyű.

 

Újabb megismerések után sokszor teljesen meg kellett változtatnom egy-egy összefüggésről való eredeti véleményemet. Részletekben most is tévedhetek - de erős meggyőződésem, hogy a lényegben nem tévedünk mi, akik a magyar szókincs zömét rokonnak tartjuk az ékírások szavaival.

A sumír szójegyzékekből olyan tömegben kerülnek elő magyar szavakkal világos rokonságban lévő szótövek, hogy a véletlen egyezések gondolatát el kell vetnünk. A hangtani megfelelések rendszere azonban itt nem olyan világos és következetes, mint az indoeurópai nyelvcsaládban.

 

Meglepő, hogy a Grimm féle hangváltozási törvények nagyjából érvényesek sumír- magyar vonalon is, de sok a kivétel, melyeknek magyarázata még hiányzik. Pl. a sumír D hangnak általában a T felel meg a magyar szavakban, de nem mindig. Miért? Ezekről hely hiányában nem értekezhetőnk most, ahogy nem beszélhetőnk a névadások, a névhasználat sok érdekes kérdéséről sem.

Kérem munkám számára a magyar olvasó türelmes jóakaratát. Ha így olvassa e lapokat, úgy hiszem, meg fog világosodni előtte nemcsak sok magyar név ősi eredete, de egy igen fontos szakasza a magyar történelem előzményeinek is.