Az ABLAK, BÁNYA, GABONA szavunkat a honfoglalás után tőlünk vették át a szláv nyelvszomszédaink.

Újra kell vizsgálnunk úgynevezett kölcsönszavaink egész tömegét és főleg a szláv eredetűeknek nyilvánított szavakat: megvannak-e ezek más indoeurópai nyelvben is? Ha csak a sumir-akkád kultúrából való eredeti ismeretes, akkor biztosan vissza lehet és kell kérnünk a jogtalanul elvitatott szót."

Miután Dr. Bobula Ida volt az, aki a jelenleg sokak által több-kevesebb hozzáértéssel emlegetett sumír-magyar rokonság ügyében, hosszú csend után, 1951-ben kimondta az első bátor szót, hozzá fordultunk azzal a kéréssel, hogy közölje: mely magyar szavakról tehető fel, hogy azokat a nyelvtudomány tévesen írta, a szlávság javára. Dr. Bobula Ida az alábbi cikkben küldte el válaszát "A Fáklyá "-nak:

Kárpátmedencében élő népeket az utolsó félszázad történelme kemény kézzel tanította meg arra, hogy vagy megértik egymást és megtanulnak kölcsönösen becsületes jóakarattal együtt élni, vagy fel fognak morzsolódni. A kölcsönös megértésnek a tények, különösen a történelmi tények felderítése kell hogy az alapja legyen. Közös érdeke mindenkinek, akinek bölcsőjét a Kárpátok alatt ringatták, hogy tisztán lássunk, mert a tényekre építhetünk jövőt, de vágyálmokra nem.

Nem célirányos azt hánytorgatni, hogy a magyarság kultúrája a szlávságtól származott, mikor ez tévedés. Tévedés akkor is, ha régi és akkor is, ha magyar egyetemek katedráiról is hirdették, vagy hirdetik jelenleg. De keressük meg az igazságot!

Az igazság felderítését célozza több mint egy évtizedes munkám, mellyel új világításba igyekeztem helyezni a magyar szókincs tekintélyes részének történetét. Tettem ezt abban a reményben, hogy a következő évek során elő fognak állni az etymologusok, akik legalább olyan alapossággal s részletességgel vizsgálják és vitatják meg a mezopotámiai eredetű magyar szavak történetét, ahogy azt a múlt században a finn-ugor rokonság hirdetői tették a magyar szókincs egy fontos részével.

Egyelőre csak jelezni lehet, hogy ezt a munkát érdemes elvégezni. Erre mutat, hogy a kérdéses szavak egész tömegének megtalálható a valószínű, természetes megfelelője a sumir-akkád eredetű mezopotámiai kultúrában.

Kezdjük a szemrevételt a sokat emlegetett A B L A K szóval. Nyelvészeink szerint ezt a magyar valamelyik szláv nyelvből vette át.

Bárczi Géza Magyar Szófejtő Szótára szerint (Budapest, 1941. Egyetemi Nyomda): "vessük össze a magyar szót a horvát tájnyelvi "o b l o k" (kerek) = ablak szóval, melynek vannak megfelelői a szlovén, tót és kisorosz nyelvekben. "

"Világos, hogy a szót a magyar szláv szomszédaitól tanulta", tanították nekünk meggyőződéssel hosszú időn át. "Hiszen a magyar nomád nép volt, házat nem épített, nem lehetett saját szava az ablak fogalomra. "

Olyan világos, mint a vakablak, egy alapvető tévedés fényében! Tévedés hogy a magyar nomád nép volt. A magyarság nem azért vándorolt, mert a nomádkodás volt életformája, hanem azért, mert régi hazáját és utána számos szállását elvette az idegen túlerő. A honfoglaló magyarság hazát keresett a Kárpát-medencében, melyet bronzkori ősfoglalás jogán magáénak tudott a szittyaság. Mikor a magyarság odaérkezett, magával hozta egy magas kultúra ősi szókincsét, ebben az építkezés szókincsét is.

Az építkezés szavait nem feledték el a magyarok a vándorlás során. Ha nem is építhettek maguknak állandó házakat, megőrizték azokat az emlékek és az emlékeket ébren tartották a vándorlás alatt itt-ott megismert épületek. Hogy a szomszédok épületeit a magyarok nagyon is tudomásul vették, arra mutat Wien magyar neve: Bécs.

Valószínűleg a sumír-szittya-magyar BAD a név gyökere, mely magas épületet jelentett. BAD-E-SU- épületes: olyan hely, melynek sok magas épülete van!

Sumír és akkád szókincsből vezethetők le a régebbi, téves magyarázatok megcáfolásával, az építkezés következő szavai: épít, ház, hajlék, otthon, vár, torony, fal, alap, oldal, tető, fedél, orom, eresz, eszterhéj, küszöb, lakat, lépcső, kapu, ajtó, kürtő, ív, bolt, szoba, terem, tornác, gádor, pitvar, korlát, bálvány, mész, homok, agyag, cserép, deszka, gerenda, szeg, fűrész, arány, tengely. Ebből a sorozatból való az ablak szó is, melynek gyökérszava a sumir AB.

Stephen Langdon angol orientalista A Sumerian Grammar and Chrestomathy (Paris 1911.) című munkájának 261. oldalán található az AB gyökérszó értelmezése: "Window", magyarul: "ablak". Ugyanott a 226. oldalon az "AB - LIL" értelmezése: "enclosed opening", vagyis "körülzárt nyílás".

Az AB-LIL-ből kellett fejlődnie az értelem szerint helyesebb későbbi ABLIK-nak (ablak-nyílás), majd ebből a hangzóilleszkedés kikristályosította a végleges " a b l a k " szót.

Nem kellett ehhez semmiféle kölcsönvétel a szlávoktól. A magyarság ősi szavát azonban könnyen kölcsönvehette a horvát tájnyelv és még ezenfelül néhány más szomszéd szláv nyelv is.

Ha fordítva lett volna a kölcsönzés, akkor valószínűleg nem egy ritka tájnyelvi szót, hanem az indoeurópai népek által használt, a "window"-nak megfelelő szó valamelyik változatát vették volna át a magyarok. De nem volt rá szükségük.

Vizsgáljunk meg egy másik szót, például a G A B O N A szavunkat. Ennek megfelelői (pl. gobino) megvannak az egyházi szlávban, az oroszban, a szerbben és a horvátban. Ennyit közöl velünk a hivatalos nyelvészet és elvárja, hogy ezután bizonyítottnak vegyük, hogy a magyar volt az átvevő. Ehelyett visszakérdezzük szeretettel, honnan került ez a szó a szláv népek birtokába? Miért nincsenek megfelelői az indoeurópai nyelvekben? Nem valószínűbb az, hogy az újbabiloni kultúrkörből észak felé vándorló szittyák vitték magukkal ezt a kultúrszót az Eufrates vidékéről? Mert ott megvolt a kétségtelen őse, használták és felírták az égetett cseréptáblákra, ahonnan leolvasta Deimel atya és közli az ő német nyelvű Sumerisches Lexicon-jában ilyen magyarázattal: GABNI = Sezam, Grütze, treffben. A magyar örökölte a gabona nevét sumir őseitől. A magyarral együtt örököltek ilyen szavakat a törökök, bolgár-törökök, finnek, észtek és más uralaltáji népek. A kölcsönvevők a szlávok voltak, akik a szittya népek szomszédságában élve, gazdagodtak ez utóbbiak régi, déli kultúrkincseiből.

Ezen azonban nincs mit restelleni, minden nép kölcsönöz a régebbi kulturákból és továbbad másoknak.

Az akkád nyelv sokat vett át a sumírból és tovább fejlesztette a szót, úgy hogy az akkád formák sokszor segítségünkre vannak a szófejtésnél. Ez az eset pl. a BÁNYA szavunk esetében. Nyelvészeink nagy része azt vallja, hogy a magyar bánya szó valamely szláv nyelvből származott, mert a szláv nyelvekben van egy hasonló szó, mely fürdőt jelent. Úgy okoskodnak, hogy a fürdő is meleg, a bánya is meleg; fürödni gödörben lehet és a bánya is egy gödör. De hát szükséges ilyen erőltetett és valószínűtlen etymológia?

Sokkal egyszerűbben megtaláljuk a szó gyökerét a sumir BA szóban, melynek jelentése Deimel szerint: machen = mívelni! Ugyanez a gyökér van a fejlettebb akkád szóban: BANÚ, melyet a következő német szavakkal magyaráznak: "bauen, zeugen, schaffen, erzeugen". A BANÚ szó tehát a nehéz munkát, megmunkálást, a kitermelést jelentette. A régi magyar nyelvben volt: bányás = megmunkálás és bányoIás = pénzverés. "Kertek bányásnak, szőlők metszésnek örülnek. " "Zrínyi a török pénzt mind elszórta, hozz, úgymond, mást, melyet királyom bányolta. " (Nyelvtörténeti Szótár).

Bizony nem az a valószínű, hogy az indoeurópai népek közös és mindenütt "fürdő" jelentésű szavát vette át a magyar egy ettől egészen különböző fogalomra. Az a valószínűbb, hogy a szót a világ első bányászaitól és fémműveseitől örökölve - vándorlásai alatt talán cserépnek agyagot bányászva - megőrizte a magyar és használni kezdte újra, mikor megint valódi bányákhoz jutott.

De ha már lementünk a bányába, menjünk egy lépéssel tovább.

POKOL szavunkról is azt állítják, hogy a szláv peklo -ból lett, aminek jelentése: szurok! Bizonyos, hogy van összefüggés a két szó és fogalom közt. De talán másféle, mint amilyenről eddig hallottunk. A sumír PABHAL szó orvosi szakkifejezés volt. Jelentései: kin, anyaméh, és a szenvedő, mai szakkifejezéssel: a páciens. A késő babyloni gyógyító-mágia szimbólumai közt fel van sorolva a szurok (pitch), mint a betegség-démon szimbóluma (St. Langdon: A tablet on the mysteries of Babylonian symbolism. The Museum Journal. Philadelphia 1918. IX. köt. 2. sz. 153. 1.)

A régi magyar nyelvben a p o k o I szó betegséget, szenvedést is jelentett és ilyen jelentéssel, alig módosult alakban, valószínűleg együtt jött Árpádékkal a vereckei hágón.

A poklot sem kellett kölcsönvennünk: az egyszerűen a szenvedés helye. Nem fogadhatjuk el azt a vélekedést, hogy a VERÉB neve szláv eredetű, mikor sumírul ugyanezt a madarat baraab-nak hívták és mikor a moldvai csángók még most is beriéb-nek nevezik.

Nem fogjuk elhinni, hogy a magyar PÓK szó a szlávoktól jött, kölcsönzés, Nem valószínű, hogy a honfoglalásig nem találkoztak volna a magyarok pókkal! Azt elhisszük, hogy a szláv paak jobban hasonlít a szittya eredetire - amely alkalmasint a sumir PA = "fa" és UG = "égető, csípő féreg, pók", összetételéből lett.

Itt megjegyezhetjük, hogy a pók nemzetség úgy látszik, hogy eredetileg főleg fákon élt - eltekintve a tengeri pókoktól, melyeket a sumir PULUG néven tisztelt. A fa-férgek egy része nem túl távoli évezredek során változtatott életmódot, leszállt a fákról és földi pókká lett. A pók szó valószínűleg olyan régi, hogy még a fán lakás állapotát írja le. (L. : Kolosváry Gábor cikkét A pókok életmód-változásáról. Földtani Közlöny 1950. 80. köt. 436. lap).

Valószínűleg ide tartozik a kisháló jelentésű PUGU akkád szó is, mely nyilván őse a mi pákász szavunknak.

Nem akarom a részletezéssel szétfeszíteni az "A Fáklya" kereteit, tehát a következőkben átadok egy távolról sem teljes, vagy végleges, egyelőre több, mint 200 szóból álló listát, azokét a magyar szavakét, melyeket elsősorban ajánlok a magyar etymologusok figyelmébe, tüzetesebb feldolgozás céljából. Mindegyikről el lehetne mondani a sokszorosát annak, amit itt az ablak, a gabona és egyéb szavakról elmondtam. Mindegyik mellé odaírtam azt a mezopotámiai kultúrkörből való szót, amit a magyar szó megfelelőjének vélek. Szeretném hangsúlyozni, hogy a "megfelelő" nem mindig jelent teljesen azonos értelmű szót. A sumír BAR pl. pontosan azt jelenti, amit a magyar bér, az akkád KALAPPATU ugyanazt a szerszámot, amit a magyar kalapács. (A régi magyarság közismert szava erre a sumír eredetű VERŐ volt.) De már a magyar irha szónak megfelelő IRIH, bőrt feldolgozó munkást jelentett volt. Az állatok esetében gyakran szerepel egy jellegzetes tulajdonságuk. Pl. a szarka madár nevének valószínű megfelelője az akkád SARRAKU, ami tolvajt jelentett. A TUKU sumir szó jelentése: szőni. Nyilván ebből lett a magyar takács szó, de hogyan? Valószínűleg úgy, hogy hozzájárult a SU rag, melynek eredeti jelentése: kéz. Így lett a kis háló jelentésű PUGU-ból is a pákász, olyan ember, akinek hálója van a kezében. Ahol feltételeztem ilyen fejlődést, a ragasztékokat kisbetűkkel és zárójelben írtam a gyökérszó után. Például a terem megfelelője TIR = lakóhely, de valószínűleg régen kapcsolódott hozzá a MAH = nagy.

Hely hiányában nem tudok itt mindent megvilágítani, de remélem, hogy akiket érdekel a dolog, látni fogják a lényeget. Csak annyit kívánok még megjegyezni, hogy a mezopotámiai kultúra különböző eredetű szavait (sumír, akkád, asszír) azért lehet itt együtt használni, mert meggyőződésem szerint a magyarság ősei későn, az újbabiloni birodalom bukása után vándoroltak el, és nemcsak az archaikus sumir szókincset vitték magukkal, hanem a késői fejlettebb "modernebb" semita és más nyelvekből kölcsönzött lexikális anyagot is, amellyel ők gazdagodtak, majd később gazdagítottak másokat.

Dr. Bobula Ida

SZÓJEGYZÉK

A magyar nyelvkincs állítólagos szláv kölcsönszavaiból.

 

(Az első oszlopban a magyar szó, a másodikban annak valószínű mezopotámiai megfelelője.)

Abál	ABÁ		Bán	BANU
Ábrázat (abru+)	AZAAD		Bánya	BANU
Abrosz	UBARA (+su)		Barack	BURU
Akna	UKU		Bárány	BAR-AN
Akó	AKA		Barát	BAR (-I-al-I-du)
Bab	UB(+ub)		Barázda	BAR
Bába	BABA		Barlang	BURU
Babona	BA(+bu+na)		Bér	BAR
Babrál	BABÁR		Birka	BIR - GA
Baj	BAL		Bolond	BAL(+an+du)
Bálvány	ÁLAM		Bolt	BAL(? tu)
Borda	BAR(+da)		Gáncs	GAN(+tu)
Boróka	BURU(+ge)		Garád	GAR
Borona	BUR(u+nu)		Garázda	GURUS(+du)
Bot	BADA, BUTU		Gát	GU(+tu)
Bödön	BUGIN		Gatya	GADA
Cékla	SILKU		Gaz	GAZ
Csáklya	SUKRA		Gazda	GASAN(+du)
Csata	SATA		Gázol	GAZA(+lu)
Csép	SAB		Gereben	GIR
Cser	SAR		Gerely	GIR-GÁL
Cserép	SE-IB		Gerenda	GAZIMBU
Csésze	SIKA		Gerezd	GURU(+3u+du)
Cséve	SUBULU		Gesztenye	GIN (+tu+ma)
Csín	SEN		Gonosz	GUNNUSU
Csipke	SI-IP		Gomba	GAM(+pa)
Csoda	SEDU		Gölöncsér	GIRAG(+SU)
Csöbör	SENBAR		Göndör	GUR
Csuka	SU-GA		Görbe	GAR(+ba)
Csutora	SAGDURU		Görcs	GAR (+áu)
Dalia	DELI		Göröngy	GIRIN
Darab	DAR		Gúzs	GUZ
Kosár	KU-SUR-RA		Pákosztos	PUGU(+áu+tu)
Déd	ADA - ADA		Guzsaly	GUSURU
Kuckó	KU-KU		Palást	PALA(áu+tú)
Derce	DAR		Hála	HA - LA
Kulcs	(Sak)-KUL		Pálca	PA(+lu+SU)
Derék	DIRIG		Halom	HAR
Kullancs	GAL-AN-ZU		Palota	BALATU
Deszka	DUSU(+ge)		Hiba	HIPU
Kúp	GU-UB		Pap	PAP
Dézsa	DUSU		Hodály	UTUL
Kuruzsol	KURUCS(+lu)		Parancs	PARSU
Dolog	DUG(+lu+ag)		Hombár	AMBAR
Labda	LIB(+du)		Pára	BAR(+a)
Donga	DAN-GÁ		Hörcsög	URSAG
Lánc	LAL(+du)		Paraszt	BAAR(+a+Su+tu)
Ecet	AGESTINNA		Huszár	GUS(+ar)
Lepény	LEBFNU		Parázs	BAR
Ecset	ESSU(+tu)		Igric	AGRIG
Lencse	LUBSU		Párduc	BA-AR(+tu+su)
Furulya	BURU(ag+lu)		Ikra	UGU(+ra)
Lom	LUM		Parlag	BA-AR(+lu+ag)
Gally	GAL		Irha	IRIH
Lúg	LUG		Párna	BAR(+nu)
Galuska	GAL(+lag-ga)		Iszák	SAG
Párol	BAR(+lu)		Sarju	BAR (+lu)
Galóca	GAL(+a+SU)		Jegenye	IA(+gina)
Párta	BAR(+du)		Saroglya	GAR(+ag+lu)
Ganaj	GAN		Kabát	GUBBU (+tu)
Patak	BAD(+ag)		Sás	SA-SA
Ganca	GAM		Kacsa	KAS, KUSU,
Patkány	ADAN		Sáv	SA(+ba)
Kád	KAD		Macska	MASKIM
Pata	BAD		Serpenyő	ZIBANITUM
Kakas	GAGAZU		Máglya	MAKLU
Patvar	BA-DA-RA		Séta	FID
Kalács	GAL-LI-Egy		Mák	MU(+ag)
Pecsenye	PEJ		Só	ZA
Kalapács	KALAPPATU		Mátka	MUTU(+ag)
Pecsét	PASSURU(+tu)		Suba	SUBA
Kalász	(gal+)AN-SE		Máz	MAS
Pele	BULLI		Súly	SIJL
Kán	a KAR(+na)		Megye	MADA
Pénz	PAD		Sulyok	SU(+lu+ag)
Kantár	GAN(+tur)		Méh (anyaméh)	ME
Pernye	BIR(+mu)		Szabad	U-BAR(+du)
Kapa	KA-PA		Mér	MER
Perzsel	BAR(+su+lu)		Szablya	ZUB(+lu)
Kapta	KABTA		Meszaros	MASARU
Piszok	BUSU(+ag)		Szakács	SAKASU
Karácsony	GU-UR(a+su-m)		Mocsár	MUSIR, MISU
Pitvar	PITU(+ru)		Szalonna	ZALAG(+mu)
Pocok	PUSRU(+ag)		Szappan	ZEEB
Kas	KAR		Munka	MU-UN-GA
Pohár	BAHAR		Szarka	SARRAKU
Kása	KAS		Murok	MER(+ag)
Pók	BULLIG		Szekerce	ZUGURUM
Kasza	KAZ		Nádor	NAGIRU
Pokol	PABHAL		Szelence	ZU-LUM-TU
Katona	KAD(+unu)		Nátha	NIHLU
Poloska	BALAT(+ge)		Szerencse	SILIM-MA
Kazal	GIZAL		Néma	NU(+mu)
Pólya	BAR (+lu)		Szikla	ZAGLU
Kemence	NININDU		Német	NU(+mu+tu)
Ponty	BANDA		Szita	ZIDDA
Király	KURUIGI		Nyoszolya	NATALU
Póráz	BAR(+a+áu)		Szoba	SUBATI
Kóc	GISZ		Nyoszolyó	NATALU
Pör	PUHRUM		Szobor	SUBUR
Kocsonya	UNS(+unu)		Olaj	IA (+li)
Puszta	BAAR(+tu)		Szombat	SA-BA-TI
Konkoly	KANKAL		Orda	UHHUR(+du)
Purdé	BAR(+du)		Szőke	SIIG
Kopja	GUB-BU-UL		Oszlop	USAR(+lu+ab)
Rács	MAG		Szövétnek	SAGBU
Koponya	KA-BAR-RA		Ösztön	AS-TIN
Kór	GU-UR		Pákász	PUGU(+su)
Rák	RAG		Szuka	ZUUK
Ritka	RI(+tu+ge)		Szűr (ruha)	SUR
Róna	RA(+mu)		Takács	TUKU(+su)
Rozsda, rostély	MAS(+tu)		Tanya	TUN
Rozs	ARSATUM(assyr szó)		Tár (tárház)	TAR
Rozsda	RAGGU(+du)		Társ	DUSSA
Rúd	RU(du)		Terem	TIR(+mah)
Ruha	MUKKU		Tészta	DUG-ZIDDA
Rusnya	RU(+áu+mu)		Tiszta	TU(+SU+tu)
Tok	DUK		Varsa	BAR-SA
Tompa	TUN (+ba)		Veréb	BUR-A-AB
Topolya	ZABALUM		Vihar	WE-IR
Tök	DUK		Villa	BAL(+lu)
Túr	TUR		Vitéz	BU(+tu+áu)
Túró	TURU		Vödör	BADAR
Ugorka	UKUS		Zab	ZU
Ugar	UGARU		Zabál	ZU
Unoka	UNIKU		Zabla	ZABLU.
Út	UD		Záp	ZU(+ab)
Vád	PÁD		Zár	ZA-RA
Varázs	BURRUDA		Ragya	RIG (+tu+mu+ag)
(Napforduló) Moly	MAR

A MAGYAR ŐSVALLÁS ISTENASSZONYA

A múlt század második felében járta a szeged környéki tanyavilágot Kálmány Lajos katolikus plébános. Észrevette volt, hogy hívei a szentek tiszteletéhez nem keresztény elemeket vegyítenek és feltette, hogy ezek a kereszténység előtti ősvallás maradványai. Kálmány adatgyűjtésének eredménye mitológiairodalmunk egyik legértékesebb tanulmánya: "Boldogasszonyt, ősvallásunk Istenasszonya" Ebben elmondja Kálmány, hogy népünk kifejezetten "hét" Boldogasszonyt tisztel, akik között legnagyobbnak tartja a Nagyboldogasszonyt. Ennek leányai a többi Boldogasszonyok (szülő, fájdalmas, gyertyaszentelő, sarlós, segítő, havi), akik közül legfiatalabb a szűz Kisasszony. A néphit a Kisasszonyt azonosítja a kereszténység legnagyobb szentjével, Máriával, míg a Nagyboldogasszonynak Szent Annát tudják. Jóllehet a keresztény hittan erről nem szól, a nép keddet tartja Nagyboldogasszony napjának. Meddő asszonyok kilenc keddet böjtölnek, hogy a Nagyasszony segítsen rajtuk.

Aki kedden mos, megbántja a Nagyboldogasszonyt, a Kedd asszonyát. Kedden tilos minden erős munka, viszont elkezdésre, elindításra szerencsés a kedd, pl. tyúkültetésre.

Az adatok tömegéből kitűnik, hogy Nagyboldogasszony az élet adója és védője, bőség, termékenység, aratás, növény, állat és ember szaporodásának, egészségének gondviselője.

Kálmány rámutatott Kódexirodalmunk adatára, amely szerint Szt. Gellért "tanácsának intéséből akkoron kele fel, hogy a szűz Máriát ez Magyarországban Bódogasszonnynak, avagy ez világnak nagy asszonyának". Feltehető, hogy, Szt. Gellért térítő törekvései során találkozott egy jóságos és fenséges mennyei nagyasszony kultuszával, akiben mintegy Szűz Mária előképét láthatta, akinek tisztelete nagyobb akadály nélkül válhatott Máriakultusszá és akinek költői neve sem látszhatott méltatlannak ama, hogy Isten anyját ékesítse. Lehet, hogy ez a meglátás segítette a "nagy térítőt" emlékezetes sikeréhez, mikor "a napba öltözött asszony" bibliai idézetét választotta a magyar udvar előtt tartott prédikációja tárgyául. Kálmány fejtegetései és adatai nem támogatták azt a finnugor irányzatot, mely több-kevesebb tudatossággal, a magyarság önérzetének megtörése végett, olyan primitív, gyűjtögető előmagyarokról beszélt, akiknek nem is lehetett mitológiájuk. Az Egyetemi Nyomda "Magyarság Néprajza" kiadványban, a hitvilág-fejezet bő bibliográfiájában hiába keressük Kálmány akadémiai értekezését

Egészen más úton, a magyar díszítőművészet keleti forrásainak kutatása közben talált egy ősi magyar Nagyasszony gabonával, gyümölccsel, termékenységgel összefüggő kultuszának nyomaira Huszka József, Asztarte-Boldogasszonynak nevezte. Astarte azonban aránylag késői idők istennője. Megelőzte Istar, azt Inanna és valamennyit a régi sumír pantheon anyaistene, Baú vagy Baba.

A Magna Mater alakja az ókor majdnem minden vallásában megvolt és bizonyos vonásokban minden Magna Mater hasonló. A sumér Baú és a magyar Boldogasszony között azonban olyan hasonlóságok vannak, melyeket sem véletlenséggel, sem az általános jelleggel megmagyarázni nem lehet.

Baú alakját egyrészt a kő- és cseréptáblákon fennmaradt ékírásos irodalomból, másrészt képeiből ismerjük. Ezek legnagyobb része pecséthengerekre vésve maradt ránk. Koronás nőalak, fodros ruhában, trónszéken ül és szimbólumaink valamelyike, az életfa, a termő ág, amit kezében tart, vagy az életvízzel telt serleg jelzik, hogy ő az Élet Nagyasszonya. Van kutyája és madara. Találtak az ásatók számos Baúnak szentelt ivóedényt.

Az ékírásos szövegekből tudjuk, hogy a sumír fénykorban, Kr.e. 2500 körül, Baú mint a rangban harmadik szerepelt a nagy istenek sorában. Anu égisten és annak első fia, En-Lil viharisten után következett a rangban, de megelőzte En- Ki vízistent, aki az embereket agyagból megteremtette. Bizonyos nyomok arra mutatnak, hogy a történelemelőtti matriarchatus korában Baú, vagy egy őt is megelőző nőalak, lehetett az első isten, a mindenség és minden további isten szülőanyja.

Száz évvel ezelőtt csak nagyon kevés kutató sejtett valamit a nagy ókori népről, melyet később mint sumír népet említenek és amelyről ma már tudjuk, hogy az egész nyugati kultúra forrása ők voltak; vallási fogalmaik közt is sok előkép van, melyek később a kereszténységben virágoztak ki. Az elmúlt évtizedek során számos munka foglalkozott a sumír mitológiával és ezek alapján elég világos képet alkothatunk magunknak legalábbis a népszerűbb, a feliratokban gyakran szereplő istenek alakjáról. Baú bizonyosan ezek közé tartozik.

Sokat vitatták, hogy a sok istennő-név és kép közül melyek tartoznak Baú alakjához. Természetes, hogy az évezredek során változtak a hiedelmek, de úgy látszik, hogy Baba, a "születést adó" ugyanaz volt, aki Baú, az "élelem adó"; aki Gúla a "hatalmas"; aki Mah, a "nagy"; aki Nin- Anna, a "menny nénje"; aki Gatum-dug, jóságos nagyasszony" vagy Gasan-Anna, "asszonya a mennynek".

Az istennő alaptermészetére a jelből következtethetünk, mellyel a Baú nevet írták. Ősjele a BAN-nak nevezett űrmérték, egy telt edény képe, melyből tölt, ad, kimér, juttat az istennő. Valószínűleg ez az edény a későbbi bőségszaru ősképe, a BAN, melyben ott van minden dolog teljessége. Az utolsó hang idők jártával lekopott, csak az űrmérték nevében maradt meg; a megfelelő ige a BA lett, melynek jelentése: ad, juttat. Az Ú füvet, legelőt, növényzetet, élelmet jelent.

Baú a sumír hívő számára a bőség nagyasszonya volt, a nagy ajándékozó. A viharisten tombolása után ő mosolygott a szivárványban. Ő a tápláló, a termést adó, a születés, az anya, a csecsemő, az élet védője. Ruhája minden fodrában meg nem született gyermekek bujkálnak. Himnuszok dicsőítik mint a hatalmas Gúlát, aki gyógyít, közbenjár, az ég királynéja és a "világnak világa" ("Licht aller Welt"). A különös kifejezésből, hogy ő a "halottak meggyorsítója", talán arra következtethetünk, hogy élt az erős hit arról, hogy a túlvilági vándorlás megrövidíthető és van újjászületés.

Az ősmitológiák Magna Matereit általában jellemző szülőboldogasszonyi stb. Jellemvonásokon túl vannak Baúnak egyéb jellegzetességei is. Kultuszának legtöbb emlékét a lagashi (telloi) ásatásokból ismerjük, melyeknek anyagát a Louvre őrzi. Lagash városistene Ninurta napisten, kit Langdon a bibliai Nimróddal azonosított. Tudjuk, hogy krónikás hagyományaink, - bizonyára nem véletlenül, - Nimródtól származtatják a magyarságot.

Lagashban évente nagy ünnepséggel ülték meg a helyi kisisten, az isteni hérosz és a hozza leereszkedő nagy termékenység-istennő házasságának napját. A városistennek ilyenkor módjában állt kikérni hatalmas asszonya kegyeit népe számára. Ismerünk fejedelmi hála-ajándékot, melyet Ninurta azért kapott, mert, jó szót szólt" a fejedelem érdekében az istennőnél.

Baú kifejezette a fű és fa, a termés és aratás asszonya. Különleges ünnepe, mikor a nép először eszik az új gabonatermésből." Gondoljunk a magyar falvak ünnepére, az új kenyér napjára és a Sarlós-Boldogasszonyra.

Külön tanulmány tárgyát képezhetnék az úgynevezett "boldogasszonyi füvek", melyeket népünk a templomba visz szenteltetni, főleg Nagyboldogasszony napján. Ilyen a csomborka (Mentha Pulegium, L.) a napraforgó; ezeket megőrzik és halottaik mellé teszik a koporsóba. Az ökörfarkkóró pedig a boszorkányok elkergetésére hasznos. " Egyéb regés növények nevei: Boldogasszony haja, tenyere, cipellője, stb.

Az ősi ábrázolások némelyikén feltűnik a Nagyasszony mellett az úgynevezett "lagashi címer" állata, a kiterjesztett szárnyú napmadár, a mindig visszatérő fényes sas. Gondoljunk a régi Árpád-címer és eredetmondánk turul madarára. (A sumír TUR szó visszatérést, megifjodást jelent, az UL pedig életerőt.)

A sas mellett más madarai is vannak az istennőnek; ezeket nem könnyű meghatározni. Daru? Liba? Gólya? Egyik madárnak neve a Ba piktogrammal kezdődik: ez a fecske. (Deimel S. L. No. 5.: "Schwalbe") Meggondolandó, hogy Magyarországon igen elterjedt hit, hogy fecske és gólya a Boldogasszony madarai.

A sumír pecséthengereken sorban felvonuló és a Nagyasszonynak ivóedényt nyújtó nők képe elemi erővel és páratlan pontossággal a sokszor leírt magyar népszokást, a "Boldogasszony poharának megadása" képét.

"Az asszonyok titkos avató gyűlésén, melyen férfi nem lehet jelen, a legtekintélyesebb öregasszony kinyújtott tenyerén felajánl a Boldogasszonynak egy tányérra tett pohár bort és egy süteményt, megköszönve a szülés körüli segítséget és boldogságot kérve az újszülött számára. Mint Szegeden értesültem erről, az áldozat elmulasztása azzal jár, hogy az újszülött felnőtt korában, "ha fiú, nem kap lányt, ha lány, nem kap fiút." (Adatszolgáltatóm Sánta Katalin (50 éves) 1928-ban.)

A feltűnő és különleges egyezések közé tartozik a Boldogasszonyokkal kapcsolatban makacsul emlegetett hetes szám, melyhez a szegedi nép a közelmúltban is ragaszkodott. Nehéz véletlen egyezésnek tartani azt, hogy ékírásos szövegek szerint Baú Ninurtának hét lánya szült, ezek mind bőséget árasztó isteni jótevők."

A magyar hagyomány Nagyboldogasszonyának legifjabb és szűz lánya a Kisasszony. Mezopotámiában is átvette volt későbbi korokban Baú egész szerepét egy ifjabb, szűz istennő, manna-Istar. Maga a Nagyboldogasszony azonban nem a szüzesség, hanem a szaporodás pártfogója. Kitűnik ez egyik sok változatban ismert népi játékunkból. Leányai körültáncolják a földi anya megszemélyesítőjét, aki pöröl a körön kívül járó Boldogasszonnyal:

- Boldogasszony, mit kerülöd, mit fordulod az én házam táj át?
- Azt kerülöm azt fordulom, lányod kéretem, lányodat kéretem!
- Nincsen nékem olyan lányom, ki eladó volna.
- Ó ne tagadd, ne tagadd el!...

-mondja a Boldogasszony, aki e szimbolikus táncban egyenként viszi el a földi anya lányait, a maga gyönyörűséges szolgálatára.

Említsük meg a sumír uralkodók nevében is gyakran kifejezett felfogást, mely szerint a város az istenség tulajdona és abban "Istené a szállás"! Az uralkodó csupán őre, lovagja, fegyveres szolgája az istenasszonynak, akinek esetleg férjül is szolgál. Erre mutatnak az Ur-Nammu, Ur-Nina, Ur-Nanshe, Ur-Baba és egyéb fejedelmi nevek.

Szent László is "Szűz Máriának választott vitéze".

A mezopotámiai isteneket idők jártával egyre gyakrabban jelezték képük helyett a címerükkel, jelképükkel, különösen a tartósságuk miatt szép számban fennmaradt határköveken. Anu és Enlil istenek jelei például oltárra tett hegyes süvegeik. Baú szimbólumának mibenléte bizonytalan, "megfordított ómegaszerű jelnek szokták leírni. Ward szerint ez talán az istennő haja. Valószínűbb, hogy a fátyla, fejkötője: a szivárvány, népi szóval bábabukra. Valószínűleg ez a mezopotámiai bölcseletben a világmindenség összetartójaként ismert "nagy kötelék" az isteni kegyelem jele.

Bizonyosan összefügg ezzel a fogalommal a naiv magyar néphit, mely szerint a terhes asszonynak a hajába piros szalagot kell kötnie és a Boldogasszony tiszteletére szigorúan főkötőben kell feküdnie a Boldogasszony ágyát. A tulipánszerű, "megfordított ómega" amely emlékeztet az asztrológiai Mérleg jegyének ómegájára is, először az ősi "kuduru" (határ, régi magyar formában hutur) köveken jelenik meg, ékírásos szövegekkel, melyek a jelzett istenek haragját hívják arra, aki a kővel védett határt, vagy sírt megháborítaná. Az égi istenek összevont jelvénye: függőlegesen egymás fölé helyezett rozetták, félhold és tulipán, számos példányban került elő a nagy szittya népnek, a párthusoknak Hatra nevű városából. Ugyanezen gondolat végső formái vannak ráfaragva magyar és székely kapubálványokra, kopjafákra. A tulipánforma az Élet Nagyasszonyának címere, a szívalak Darmahnak, a csodafiú-szarvasnak emblémája.

Talán nem véletlen, hogy a sumír ékírás BAN és BA jelentésű jegye benső kapcsolatban van a BAR-nak olvasott egyszerű X- formájú jeggyel, ami többek között szivárványt is jelent; hogy a magyar rovásírásban a B hangot ugyancsak X-forma jelöli; hogy dunántúli pásztorfaragásokon gyakran látjuk a tulipán alatt a kihangsúlyozott X jelet.

Végül hallgassuk meg a nevek tanúságtételét. A BÁBA pár évszázad előtt a magyar nyelvben is a mennybolt nagyasszonyát jelenthette, a szivárvány és a délibáb tündérét Azt, aki a születésnél segít. Csak idők jártával tapadtak hozzá a vénasszony és a boszorkány jelentések.

A BOLDOGASSZONY-nak megfelelő összetételt ékírásban nem ismerünk. De felismerhető a három gyök, melyekből a név alakulhatott: BAÚ: "élelemadó", DUG, jóságos", ASAN"istennő, uralkodónő" Külön-külön mindhárom elem előfordul a Magna Mater sumír nevei közt. A sajátos magyar összetétel egybeforradása bizonyára a néma évezredben történt meg, mikor a mágusok utódai bujdosó lovasnomádokká lettek, Ez kb. Kr. e. 500 és Kr. u. 500 közt lehetett, mikor az árva népet csendben vezette a Boldogasszony csillagszekere a dunavölgyi ígéretföld felé.

A BOLDOG-ASSZONY elnevezés megtalálható az ékiratokon, mint ahogyan Dr. Gosztonyi "Dictionnaire D'Étimologie Sumerienne et Grammaire Comparée" c. munkájában a 132. szófejtés alatt a sumír BADUG összetételt azonosítja a magyar BÓDOG szavunkkal és ASAN = "istennő", uralkodónő.

"Az ő tanácsának intéséből akkoron kele fel, hogy az Szűz Máriát az Magyarországban bódog asszonynak, avagy ez világnak nagy asszonyának hívnak, Szent István király és ez szegény országot bódog asszony országának nevezé (Erdély Codex 664b. Marg. L. 16). Szarvas-Bimonyi Nyt. Sz. L 130. 1. "

TÁLTOS AZ ECSEGI LÁPBAN

A honfoglaló magyarság ősi vallásáról kevés hitelt érdemlő feljegyzés maradt ránk. Annak minden nyomát tűzzel-vassal irtották a kereszténység régi terjesztői. Gyanúsak voltak és pusztulásra ítéltettek az ősi költészet emlékei, az eposzok éppúgy, mint a virágénekek. A régi istenek faragott képeit összetörték, a vizekbe hányták ( L. Bálványszakállas). Úgy tanultuk, hogy azért történt ez így, mert a jámbor papok féltették a kereszténység gyenge palántáját.

Mikor az ősi kultúra nyomán támadt ürességbe néz a magyar művelődés történet kutatója, feljajdul benne a kérdés: valóban szükséges volt mindez? Másutt nem volt szükséges?... Nem kérte például Nagy Károly, aki tűzzel-vassal terjesztette a kereszténységet, ugyanakkor elrendelte a németség régi mondáinak az összegyűjtését, megőrzését. Pedig az ő idejében is elég gyenge palánta volt német földön a kereszténység, gyilkos erőszakkal kellett a szászokra kényszeríteni, nem sok évtizeddel a magyar honfoglalás előtt.

Komolyan vették a kereszténységet a bizánci császárok és az ő papjaik is, azonban nem restellték másolni, tanulmányozni és megőrizni a régi görögök és a rómaiak pogánykori irodalmát. Felismerték bennük őseik kincses hagyományát s nem herdálták el utódaik elől. Ezért büszkélkedhetnek gazdag ősi mitológiákkal az új görögök, az olaszok, a németek. Ezzel szemben a rendkívül magas közép-amerikai civilizációk írott emlékei majdnem teljesen eltűntek. Az idegen hódítóknak és térítőknek ezek nem kellettek - nem volt szívük hozzá, - elpusztításukkal a maguk terjeszkedő fajtájának érdekeit szolgálták.

Így pusztultak el a magyar ősiség kulturális kincsei is.

Azonban voltak a régi papok között magyarok is. Ezek miért nézték a pusztítást összetett kézzel? Tényleg féltették a kereszténységet?

Igaz, hogy pogány vallások emlékei sokszor rácsábították a fanatikusokat egy régibb, primitívebb nemzeti valláshoz való visszatérésre. Volt ilyesmire példa a renaissancekori Rómában és Németországban még nemrég, a hitleri időkben is. E század harmincas éveiben működött Budapest közelében egy Hadúr-vallású szekta, - ha jól emlékszem -, a Hármas Határhegy tetején áldoztak fehér kecskét... De hát ezek elmúló jelenségek. Aki ezektől félti a kereszténységet, annak igazán gyenge lehet a kereszténység magasabb rendű erejébe vetett hite.

Bizony hibáztatnunk kell a régi magyar papokat, akik nem vették észre, hogy buzgóságukban nagyot vétettek nemzetük érdekei ellen. De ha nem értjük, hogy lehettek ennyire tompák - csak olvassuk el némely mai amerikai magyar újság cikkeit, melyekben álarc és álnév alatt a szerkesztők felelőssége mögé bújva folytatnak egyesek köpködő kampányt - nem a felelőtlen nyelvészeti kontárkodás ellen, ami helyes lenne, hanem a magyarság déli gyökereit kereső, egész tudományos irányzat ellen. Feltehetjük a kérdést, azért teszik ezt, mert lélekben idegenek és Hekuba nekik a magyar nemzeti érdek? Vagy éppen nagyon is magyarok és mindez jó ürügy nekik, amivel üthetnek egy másik magyart?

Száz szónak is egy a vége: kevés adatunk van az ősi vallásról. Tehát gondosan össze kell gyűjteni mindent, amiből csak egy szikrányi igazság kiderülhet. Fel kell jegyezni azt is, amit jelentéktelennek, vagy kétséges hitelességűnek látunk, - rábízva az utókorra a hitelesítést boldogabb és jobban felszerelt időkben. Ilyen adatok reményében utaztam 1955 nyarán Los Angelesbe, hogy ott találkozzam, Finta Sándorral.

Finta Sándor zseniális magyar szobrász volt. Gyerekkorában évekig csikósbojtárkodott az ecsegi ménesnél. Ott találkozott a madarak életét tanulmányozó Herman Ottóval, aki az ügyes fiúnak ösztöndíjat szerzett. Elvégezte Nagyváradon a középiskolát, Budapesten a képzőművészeti főiskolát úgy, mint a bátyja is. Azonban egy nővérük miatti összetűzésben a Finta fiúk gyilkosság gyanújába keveredtek. Sándor börtönbe került. Onnan kikerülve beállt vándorcigányok közé. Köztük élt, majd református létére, befogadták egy olasz kolostorba a barátok, s ott szentképeket faragott. Híre eljutott egy Rómában tartózkodott magyar írónőhöz, aki felkereste soraival. A levelezésből szerelem lett, Finta otthagyta kolostorát és utazott Budapestre, hogy feleségül vegye a hölgyet. De ennek régebbi udvarlója neszét vette a dolognak, felszállt a vonatra, beszédbe elegyedett a mit sem sejtő Fintával és miután kivallatta, minden rosszat mondott neki a nőről, aki csak a levelezésből ismerte vőlegényét a pályaudvaron hiába várta, mert a megriasztott Finta az utolsó előtti állomáson leszállt.

Nem sokkal ezután Finta feleségül vett egy rokon leányt de a házasság válással végződött. Majd katona lett, aztán emlékműveket tervezett és mikor az első világháború után kitört az októberi forradalom, (úgy látszik, hogy ő abba belekeveredett, erről nekem nem sokat beszélt) másodszor is megházasodott és a második feleségével kivándorolt Brazíliába. Ott neki, mint szobrásznak kitűnő sikerei voltak, de felesége nem bírta a klímát, azért eljöttek az Egyesült Államokba, ahol Fintának számos alkotása áll ma is.

Írt néhány könyvet is. Ifjúkori életrajzi regénye a "HERDBOY OF HUNGARY" kezembe kerülvén, ott találtam adatot arról, hogy a számadó csikós hat emberből álló bizottságot küld ki, hogy nézzék meg a csillagokat és tegyenek jelentést a várható időjárásról. A csillagnéző bizottság vihart jósol, ami be is következik. Ennek a csillagérzésnek annyira mezopotámiai íze van, hogy azt megemlítettem "Sumerian affiliations" című, 1951-ben megjelent könyvemben. Ezt valaki közölte Fintával, aki írt nekem, ígérvén, hogy több ilyet is elmond nekem, ha meglátogatom, mert ő már öreg, nem utazik. 1955-ben tényleg odautaztam. Finta mintázott rólam egy plakettet én pedig írtam jegyzeteket arról, amit ő beszélt. Nemcsak a pusztai szokásokról, a gulyáshús kellő módon való megfőzéséről, hanem a századforduló körüli Nagyváradról, Ady Endre köréről, Rodin párizsi műterméről, az ottani magyarokról. Ha Isten akarja, egyszer megírom ezeket is.

Kúr Géza kedves szerkesztőnk azonban nem akar várni és sürget, hogy írjam meg az egyik történetet, amit Fintától hallottam és Kúr Gézának akkortájt szóval elmondottam. Igyekszem idézni Finta saját szavait:

"Ott kinn a pusztán, nekem senki vallási dolgokról egy szót sem mondott. Gyereknek néztek, vagy nem akartak bajt a papokkal. Nem tudom... De kíváncsi voltam, leskelődtem, hallgatóztam... Isten nevét legtöbbször káromkodásokban hallottam. Csúnyául káromkodtak a csikósok. De volt az Úristennek egy neve, amit soha nem káromoltak. Azt csak levett kalappal mondták ki: 'ELEVE'.

A tanya közelében volt egy kicsit dombosabb hely, abba merőlegesen leverve egy tuskó, annak tetejében vízszintesen felszögezve egy nagy kerék. Eleinte azt hittem, hogy állatokat kötnek oda. De sohasem kötöttek oda állatot. Ha kutya, vagy ló arra felé tekergett, azt elzavarták. Egy kivétel volt: a fehér csikó. Ennek a szép kis jószágnak kivételes helyzete volt. Mindenki szerette, jó szemmel nézett rá. Ennek szabad volt a kerék körül legelnie. Pedig tőlem sem vették jó néven, ha arrafelé zavarogtam. Hogy mit jelentett az a kerék, nem tudom. De valahogy éreztem, hogy annak a helyét szentnek tartják.

Történt egyszer, hogy betegség esett a ménesbe. Egymás után betegedtek meg a lovak. Hasmenést kaptak és abba elpusztultak. Nagy gondban voltak a csikósok. Azt mondja nagybátyám a számadó csikós: 'Nincs más hátra, ki kell hívni a nádasból a táltost'. Az emberek nekiálltak nádból máglyát rakni. Óriási máglyát raktak, mikor este meggyújtották, egész tűzoszlop emelkedett az égre.

Másnap megjelent a tanyán egy különös ember. Olyan magas embert sem azelőtt, sem azután nem láttam. Mi nagy kunok általában magas emberek vagyunk, de ez lehetett nyolc láb. Hozzá még egy rendkívül magas tetejű kalap is volt a fején. Kalapja, ruhája mind lószőrből volt szőve. Hogy azt hol és hogyan szőtték - elképzelni sem tudom.

'Hívtatok, eljöttem' - mondta.

Nagybátyám nagy tisztelettel köszöntötte a táltost és elmondta neki, hogy mi a bajunk.

'Menjünk a lovakhoz' - Mondta a táltos.

Mentek, én meg lopakodtam utánuk. A táltos nézegette a lovakat. Nézegette a füveket is, meg a szárukra telepedett sziksót.

A föld tele volt a beteg lovak ürülékével. Egyszer csak lehajlik a táltos és felmarkol egy csomót, azt a szájába veszi. Lassan rágta. (Ehhez csúnya ábrázatot csinált Finta és mutatta a lassú rágást. Azután egy irtózatos nagyot köpött vagy két méternyire. Így kiköpte, aztán azt mondta:

'Földből jött a baj'.

(Hogy ez a diagnózis mennyire sumirul hangzik, azt Finta nem tudhatta.)

'De talán lehet segíteni. Van-e olyan állatotok, amelyik még biztosan nem beteg? '

A csikósok egymásra néztek. Egyik kimondta: 'a fehér csikó'...

Mindenkinek összeszorult a szíve. De hiába, a ménest meg kellett menteni.

Másnap kora reggelre megint máglya készült nádból. Azon, állt a táltos egy hosszú késsel. Hozták a fehér csikót. Szívesen, kedvesen magától jött. Azt suttogták, hogy ez jó jel. A táltos szembe került vele és egyetlen döféssel leszúrta.

Azzal eljött a máglyától és azon a csikót elégették. A hamut összekotorta a táltos és minden csikós elébe járulván egy bőrzacskóval, kapott a hamuból egy marékkal:

'Ezt keverjétek a lovak ivóvizébe'...

Hogy egymás között mit beszéltek nagybátyám és a táltos, azt már nem tudom. De annyit tudok, hogy három nap alatt megszűnt a lovak pusztulása. "

Ennyit mondott Finta Sándor a fehér csikóról. Természetesen a túlságosan szép és csodálatos dolgokkal szemben szkepszisre nevelt történész lelkében azonnal beszélni kezd az "advocatus diaboli" a kételkedés, hiszen ez a hivatása.

Igaz ez a fehér-ló áldozási történet, vagy egy tarkamúltú, nagy fantáziájú művészember álma és meséje?.. Finta-csalafinta? Be akart csapni engem?... Ezt valószínűtlenné teszi, hogy Finta Sándornak az égvilágon semmi oka nem volt arra, hogy engem becsapjon, félrevezessen.

De menjünk egy lépéssel tovább. Tegyük fel, hogy Finta gyerekkori élménye valódi volt. Akkor ki volt az a táltos az ecsegi lápban? Régi táltostudományok titokban megmaradt őrizője? Vagy valódi diákos műveltségű ember, aki az 1848-at követő években bújdosásra kényszerülvén, bevette magát a nádasba és ott élt, segítve a pásztorokat és segíttetve tőlük? Aki az "ELEVE"* nevet Ipolyi: Magyar Mythológiájából olvasta ki és úgy adta tovább, juhászoknak csikósoknak?.. Így sem lenne érdektelen a történet. Ha azonban valódi volt Finta táltosa - akkor ne múljék rajtam, hogy nem adtam tovább azt, amit hallottam az utolsó fehér-ló áldozásáról. Itt van: aki nem hiszi járjon utána...

*És ha Ipolyi ettől a táltostól ismerte Istennek ezt a nevét

"SZAMÁRVÁR"

Volt ilyen nevű vár. A méltóságteljes esztergomi bazilikától nem messze emelkedik egy mindmáig Szamárhegynek nevezett magaslat. Itt állt egykor a ma már földig rombolt Szamárvár. Hogy kaphatott egy vár ilyen nevet? Németh Péter felel a kérdésre egy rendkívül érdekes tanulmányában.

A Pilis hegység videkének ez a lelkes kutatója úgy véli és véleményét alaposan indokolja, hogy a hún királyok székhelye, az igazi ős-Budavár, Atilla palotája, közvetlenül Esztergom alatt volt.

Ide szálltak az ősi örökség jogán a honfoglaló magyarok vezérei. Innen építették ki védelmi központjukat, megerősítve azt számos hatalmas várral. A mai Budapest területén álló Budavár, Óbudával együtt, ennek az erődrendszernek csak a déli sarka volt.

A pilisi hegyek, Pilismaróttal, Vörösvárral és számos más lakóhellyel templommal, kolostorral, - mind részei voltak ennek - a páratlan előrelátással és bölcsességgel megtervezett fővárosnak. EI lehet gondolkozni rajta, hogy az állítólagos "vad mongol nomádok" hogyan lehettek olyan jó város-rendezők, hogy messze megelőzték huszadik századbeli nyugati kollégáikat? Hatalmas folyójuk maradéktalanul elvihette a szennyet a déli "bűzös övezet", a kemencék (Pest) füstjét. A váraktól védett területen szétszórt lakótelepeket az őserdők zöld sávjai vették körül, fáikkal megújítva a levegő tisztaságát. Mégis a főváros minden pontjáról bármely más pontra el tudott nyargalni a lovas ember egy nap alatt.

Ez a terület volt a magyar királyság adminisztrációjának központja. A török általában nem ölt, nem kegyetlenkedett ok nélkül. Hanem a sűrűn lakott területeknek a lakosságát Mohács után lemészárolták és az épületeket lerombolva, földdel betemetve, föléjük erdőt, szőlőskertet telepítettek. Itt törték meg azt az erőt, amely őket századokon át távol tartotta Nyugateurópától.

Lehet, hogy ebben az időben lett rommá a régi várrendszer felső sarka, az az ős-Budavár, melyet a németek Atilla várának, Eczilburgnak neveztek. Németh Péter úgy véli, hogy keresztény papok és barátok nem látták szívesen, hogy a nép tiszteli a pogányság emlékezetével kapcsolatos Atilla várat. Egy kis rosszindulatú ferdítéssel az Eczilburgból Eselburg lett, ebből Szamárvár és Szamárhegy.

A magam részéről nem a régi papokat gyanúsítom, azon oknál fogva, hogy ők nem németül, hanem latinul beszéltek. Valószínűbbnek tartom, hogy az Esztergom körül tanyázó, ott az elgyötört magyarság felett uraskodó, poharazó, durva tréfájú német zsoldosok egyike talált a régi, magyar dicsőségbe gázoló szójátékra. Talán éppen az, aki töltött ágyút irányoztatott hátulról, a török ellen hajszolt Balassi Bálintra, hogy ha netán visszafordulna a biztos halálból, akkor a saját serege ágyúja ölje meg. De lehet, hogy a tréfa szerzője sokkal régibb német volt.

A német tiszteknek minden okuk megvolt a jókedvű gúnyolódásra. A törökök úgy legyöngítették a magyarságot, hogy ők nyugodtan kivárhatták, hogy a maguk szapora fajtáját telepíthessék Európa leggazdagabb földjére.

A németeket meg lehet érteni, nekik a maguk szempontjából igazuk volt. Amit nehéz megérteni, az, hogy a rosszindulatú, nyers gúnyt nyilván lojálisan megnevették, magyarra fordították és magukévá tették olyan magyarok, akiknek mindennél fontosabb volt az éppen hatalmon levők jóakarata. Valljuk be, hogy ilyenek mindig voltak közöttünk.

Vannak az életben pillanatok, mikor választani kell az élet és a becsület között. Aki átélt ilyent és a becsületet választván, mégis csak élve maradt, az soha nem fog pálcát törni azok felett, akik másképp választottak. De van, aki ha a nehéz pillanatok elmúlnak, utólag is ragaszkodik a becstelenséghez és kultuszt csinál belőle. Ilyenek voltak azok a magyarok, akik parancsoló szükség nélkül kultiválták és továbbadták a Szamárvár nevet, a világverő Atilla király hitvány megcsúfolására.

Atilla vára már régen nem áll, de még annak a helyét sem szabad Szamárhegynek nevezni. Majd ha egyszer teljesen tisztázott lesz a történelmi valóság, akkor remélem, hogy az én szeretett Esztergom városom is megmozdul és visszafordítja a hegy nevét: Atilla-hegyre.

Hanem, ha már megvolt a gondolata, vegyük valami hasznát a Szamárvárnak is! Esztergom mellől elvisszük és kidobjuk a világűrbe, ég és föld közé. Ott fog lebegni a világ végéig a virtuális Szamárvár. Lesznek lakói is.

A német hősök haláluk után a Walhallába térnek. A magyarok átmennek a szivárvány kapuján és Csaba csillagos útján lovagolnak tovább. De azokat a magyarokat, akik minden időkben bevették az idegen maszlagot, akik engedelmesen szajkózták tovább századokon át, az ellenségeink által vesztünkre sugallt, hazug, nemzetgyilkos tanokat, azokat nem ereszti át a Szivárvány kapuja és nem veszi fel a Göncöl szekere. Még a pokolnak sem kellenek. Hát legyen övék a virtuális Szamárvár! Ott gondolkodhatnak világ végéig azon, hogy opportunizmusból, sznobériából, gyávaságból, irigységből, haszonlesésből, vagy csak egyszerű, rest, maradi ostobaságból voltak kerékkötői a nemzetük felemelkedésének...

Levél a szerkesztőhöz:

Gaffney, 1969, V. 21.

Kedves Szerkesztőnk adatokat kért édesanyámról, hogy írhasson róla. Az adatok a gyászjelentésben vannak és nem sokat mondanak Legfeljebb annyit, hogy elment egy asszony, aki közel egy század magyar történelmének tanúja volt és eltemettük Amerikában.

Most azon gondolkodom, megszólaltassam-e a tanúkat arról, hogy valamikor világszép asszony volt? Hogy jó volt; hű volt, kivételesen derűs és kedves volt, bajban erős, veszedelemben nyugodt? Hogy csodálatos bátorsággal nézett szembe a halállal is mindvégig?

Inkább a magam ezer meg ezer emléke közül fogok egyet idézni. 1919. Még otthon voltunk, együtt, a felvidéki házunkban, amit apám épített a Vág völgyének egy kiugró sziklájára. Az a ház megfagyott zene volt, egy építész ihletett alkotása a szerelmes asszonya számára: Saskő. Még ott voltunk, de körülöttünk felfordult a világ; az első világháború elveszett, bejöttek a csehek...

Apám az amerikai térképeket nézegette. "Nehéz idők jönnek" - mondta nekem. - "Itt végig fogjuk verekedni a dolgot és ha minden elveszett, elmegyünk Amerikába. Ott is magyarok maradunk."

Körénk kerekedett Csehszlovákia. Liptószentmiklóson a régi főispán hivatalában új zsupán intézkedett. Meglepett minket, hogy a zsupán meglátogatta apámat és sokáig beszélgettek. Miután elment, ebédhez ültünk. Anyám tette fel a mindnyájunkban feszülő kérdést:

"Mit akart a zsupán?"

"Nagyon barátságos volt" - válaszolta apám, nyájasan kanalazva a levest. "Megcsodálta a régi cserepeket a kandallón, meg a függönyöket; konstatálta, hogy ez mind szlovák népművészet. "Hiszen a Bobulák Lengyelországból jöttek, a nagy szláv testvériségből" és mert tudta, hogy apám, az idősebb Bobula János építész, annak idején népszerű magyarbarát szlovák újságot szerkesztett, még azt is mondta: "a magyarok ideje lejárt, most a szlávok kora következik". Elmondta, hogy a fiatal köztársaság most rendezkedik be és nincs elegendő emberük, aki több nyugati nyelvet is beszél, akinek külföldi összeköttetései vannak. Megkérdezett, hogy nem akarnék-e állami szolgálatba lépni, külügyi szolgálatba?"

Anyám, húgom, öcsém és én megdermedve hallgattunk. Rettenetes volt. Apám sietve beszélt tovább. "Gondoljátok csak meg, - mi minden járna ezzel? Diplomata élet valamelyik nyugati fővárosban, nagyúri kellemes, gondtalan élet: A legjobb társaság. Mit jelenthetne ez a lányoknak, Jánosnak? Mit gondoltok, igent mondjak?" Négyen egyszerre, együtt kiáltottuk: NEM !

Apám szomorkásan mosolygott. "Nyugodjatok meg, már nemet mondtam. De ezért fizetni fogok és ti mind velem együtt. Jól esik tudnom, hogy ezt velem együtt vállaljátok." "Vállaljuk!" - mondta anyám.

A fizetséget aztán könyörtelenül behajtotta a sors. Menekülnünk kellett, mindenünk elveszett.

Apám akciót és légiót szervezett, komoly lengyel segítséggel, a Felvidék visszaszerzésére. A magyar kormány ezt hallgatólag jóváhagyta. De a kormányzat változott és az új kormány az akció leszerelését követelte. Apám 52 éves korában, agyvérzésben meghalt. Mikor virrasztottam felette, a budapesti hotelszobában, tudtam hogy most fizetünk. Vállaltuk volt!

Mindkét testvérem idő előtt, fiatalon halt meg. Ketten maradtunk anyámmal. Ő most fizette az utolsó részletét, mikor közel félszázados, hősiesen viselt nehéz özvegység után, szeretett unokáitól kegyetlenül távol, az amerikai kórházi ágyon kilehelte lelkét.

Elfáradt, hazavágyó tagjait letettük a délkarolinai vörös agyagba. Hanem a lelke hiszem, hogy elment a sötétségből a világosságba, a fájdalomból az örömbe, a földi életből az örök életbe. Hiszem, hogy megtalálta a párját és most együtt vannak. Annál, aki a halálig híveknek ígérte az élet koronáját

Bobula Ida.

A fenti levélhez őszinte együttérzéssel hozzáfűzöm a kívánságot, hogy az elköltözöttnek áldott legyen emlékezete, és gyászolóinak szívébe szálljon megnyugvás.

A szerkesztő.

Sokan észrevették már, hogy régi közel-keleti térképeken feltűnően nagyszámú magyarul hangzó helynév van. Ezek közé tartozik az Árpád név, pontosan ugyanúgy írva, mint a magyar Árpád, csak az ékezetek hiányzanak. Számosan feltették már a kérdést: lehetséges-e ennyi hangnak pontos sorrendben való, véletlen egyeztetése? Mi ennek a matematikai valószínűsége? De tudomásom szerint senki sem ismertette a magyar olvasóközönséggel a szíriai Árpád történetét, pedig meg van írva, elég hozzáférhető helyen, a Cambridge Ancient History-ban.

Eszerint Árpád önálló fejedelemség volt, a Kr. e. -i első évezredben, Szíriában, a jelenlegi Aleppótól északra. Aleppó is hozzá tartozott, több más várossal, a főváros azonban ott volt, ahol most az Erfat nevű rom van. (Némely térképeken R faat névvel jelölik.)

Hogy milyen nyelven beszéltek Árpád lakosai, azt nem tudjuk, azt sem, hogy kik voltak vezetőik, fejedelmeik. A szíriai homok hallgat. Amit tudunk róluk, azt ellenségeiknek, az asszíroknak feljegyzéseiből tudjuk.

Az asszírok rendkívül tehetséges, kíméletlen és kegyetlen nép volt, sémita nyelven beszéltek. Asszíria ott keletkezett, ahol sumir időkben a sumírral rokon, őslakos subar nép lakott. Az őslakosságot azonban, mely a világ első magas civilizációit megteremtette, ollóba fogta két alacsonyabb műveltségű, de nagyobb vitalitású etnikum: az indoeurópai és a sémita. Az olló szétszabdalta az őslakosok, a sumírok, elamiták, subarhurriták városait, évezredes viaskodások során. Subartu, az egykori "szabad föld" a világtörténelem legocsmányabb zsarnokságának, az asszír államnak közepe lett, innen hódítottak birodalmat az asszír királyok és egymás után döntötték meg az őslakosok védelemre túl későn fegyverkező fejedelemségeit.

Ilyen volt Hanigalbat, az ősi hármas hegy, az Ararát vidékén, az onnan négy tenger felé induló négy folyó földjén. Az asszír felirat közli az utókorral, hogy mikor végül bevették Hanigalbatot, ott húszezer embert vakítottak meg.

Végül az asszír hódításnak már csak az Árpád fejedelemség állt ellent. Pedig fontos hely volt: Szíria kulcsa. Az asszír haderő három évig ostromolta Árpádot. Aleppó megadta magát és máig megmaradt. De Árpád nem adta meg magát és az asszírok nem dicsekszenek vele, hogy ott hány foglyot nyúztak meg és temettek el élve. Úgy látszik, hogy mikor bementek a füstölgő romhalmazba (Kr. e. 740), ott már élő embert nem találtak. A környék egyszerű népét deportálták, hogy ha rejtőzik ott Árpádból való.