Dr. Bobula Ida egyike a nemzetközileg elismert legkiválóbb szumírológusnak. Ezt a könyvet közel harminc esztendő, különböző országokban egyetemeken, könyvtárakban, múzeumokban és ásatásoknál folytatott kutató munka és tanulmány alapján írta meg.

Egyetemi éveit Budapesten kitűnő eredménnyel végezte el és summa cum laude avatták doktorrá... Ő volt az első nő, aki Magyarországon egyetemi magántanári képesítést nyert.

 

1947 óta az Egyesült Államokban, több éven keresztül a washingtoni Állami Könyvtárban dolgozott, majd a houltoni Rickers College-ben francia-német nyelv és antropológia tanára lett, ezután pedig a délkarolinai Limestone Collegeben adott elő történelmet és szociológiát.

Bobula Ida már negyven év előtt felfigyelt Dr. Varga Zsigmond debreceni egyetemi ny. tanár, hittörténész hatalmas munkájára, aki az "Ötezer év távlatából" c. művében a sumír nyelvvita történetét, a nemzetközi tudósok közötti hosszú harc részletes elemzését, a sumír nyelvtannak a magyarral való egységét és a sumír-ural-altáji-magyar ősrokonság fennállásának elméletét igazolta. Könyvét a Magyar Tudományos Akadémia 1942-ben nagydíjjal tüntette ki. A sumír- magyar rokonság kérdésében azonban nem döntött, mert a két nyelv közötti nyelvtani egyezéseket akkor még nem támasztották alá elég szótári anyaggal.

Bobula Ida külföldre kerülve a legújabb kutatások eredményeként kibővült - külföldi tudósok által megállapított - szótári anyagra helyezte a hangsúlyt és több száz példán mutatta be és védte meg az 1951-ben megjelent "Sumerian Affiliations, a Plea for Reconsideration" c. munkájában a sumír-magyar rokonság elméletének helyességét. Ebben a művében felsorolta és bebizonyította a sumír-magyar szavak fonetikai, tartalmi és értelmi megegyezésén, azonosságán kívül a sumír szobrokról, képekről és egyéb ásatási leletekről a fizikai jellegzetességeket, emberi hasonlóságokat.

 

Fontos mitológiai és embertani hasonlóságokat, fontos mitológiai és kultúrformák egyezését, a társadalmi intézményeknek, foglalkozási ágaknak és észjárásnak, szokásoknak és azok eredményeinek feltűnő és legtöbb esetben teljes megegyezését.

Bebizonyította, hogy a sumír-magyar rokonság nem csak a nyelv területén létezik, hanem vitathatatlan nyomai vannak a magyar élet minden vonatkozásában is.

Az 1950-es évek során megjelent cikkeit és munkáit a Buenos Aires Sumír- Magyar Társaság 1961-ben "A Sumír- Magyar rokonság kérdése" címen magyar fordításban kiadta. Ezzel a könyvel indult meg az egész világon a sumír- magyar rokonság iránti mind szélesebb körű és mind nagyobb hullámokat verő érdeklődés.

Szűk körökben általános elismerést aratott a "A Sumerien Technology" c. tanulmánya, melyet az Egyesült Államokban az ottani Tudományos Akadémiával egyenlő nagytekintélyű tudományos testület a "Smithsonian Institution" közölt az 1959. évben kiadott 68 oldalas évi jelentésében.

1966-ban jelent meg a Danubian Reserch Center kiadásában az Origin of the Hungarian Nation - "A Magyar Nemzet Eredete", c. könyve, melyet a mexikói Institute National de Antropológia e Historia spanyol fordításban is kiadott.

Bobula Ida ezt a könyvet az amerikai és angolul beszélő, becsületes, jó szándékú, egyetemi hallgatók és értelmiségiek számára írta, hogy felhívja figyelmüket és felkeltse érdeklődésüket a világ legrégibb kultúrájának megteremtőjére, az írás feltalálójára: a sumír népre, és a sumír és magyar nép között fennálló nyelvi és eredetbeli rokonságára!

Ezért tartotta szükségesnek és célszerűnek olyan történelmi eseménynek, adatoknak és részleteknek tömör ismertetését is, amelyek itthon és külföldön élő magyaroknak, középiskolai és egyéb tanulmányainkból már ismertek lehettek, de amelyekről az indoeurópai és más népek fiatalsága, történészei, sőt tudósai is tájékozatlanok!

A magyarokról a külföldieknek szerte a világon általában rossz a véleménye. Régi ellenünk szított propaganda eredménye az a megalapozatlan, tudománytalan és valótlan nézet, hogy a magyarok egy elő-ázsiai primitív, nomád nép, amely ezer évvel ezelőtt tört be Európába és sok bajt okozott. Lekicsinyelték, nem ismerték, félreismerték a magyarságot.

A gobineauizmustól elfordult faji önszeretet és gőg eddig azt a hitet terjesztette, hogy a fenséges fehérbőrű árják, a germánok teremtették meg és tartották fenn az emberi kultúrát elsősorban. (A szerkesztő megjegyzése: Ez tévedés. Gobineau munkájában az emberi fajok teljesítményét és viselkedését tekinti mérvadónak, és itt a magyarokat az őket megillető előkelő helyre sorolja be.) Az ilyen öndicsérő árja köröket zavarta a turáni, szittya őskultúra felfedezése. Óvatosan, diplomatikusan, ezüstpapírba csomagolva lehetett csak beadni az indogermán népeknek az igazságot, nehogy azonnali merev ellenállásba ütközzék minden kísérlet, hogy volt egy nép, amely náluk ötezer évvel előbb kiválóbb, műveltebb volt, magasabb kultúrával, civilizációval rendelkezett, és ennek a tehetséges, csodálatos népnek az utódai éppen a lenézett, a lekicsinyelt magyarok.

Bobula Ida évtizedeken át kultúrpolitikával is foglalkozott és helyesen ismerte fel és választotta a magyarságról elterjesztett hamis nézet megváltoztatásának ezt a módját.

Könyve alkalmas arra a minduntalan felvetődő kérdésnek a megválaszolására is, hogy miért van, hogy lehet az, hogy pont a magyarországi tudományos terület nem akarja elismerni a sumír-magyar rokonságot?

Az olvasó erre a kérdésre is meggyőző választ fog kapni.

A világ legelső kultúrnépétől való származás öntudata hatalmas, nem lebecsülendő erkölcsi támaszt és erőt jelent a létért való küzdelemben... Éljünk is ezzel az erővel, mert mint Bobula Ida klasszikus történet-filozófiai megállapítása igazolja: "Vannak korszakok, mikor egy-egy nemzet fennmaradása szempontjából döntő fontosságú, hogy mit tud a nemzet saját eredetéről, hivatásáról, de az is, hogy mit tudnak róla mások, akiknek a sors alakítására az adott pillanatban hatalmuk van."

Ennek a megállapításnak az igazságát szolgálja Bobula Idának ez az izgalmas és érdekes, nagyszerű szaktudással megírt könyve is.

Dr. Oláh Béla

A MAGYAR NÉP EREDETE
Dr. Bobula Ida

Bevezetés

A IX. század Európában a zűrzavarok és a nyugtalanság százada volt. A jövendő Franciaország és a leendő Németország kezdett lassan kiemelkedni a Karoling császárság romjaiból. A merész Vikingek, akik ebben az időben az ő sárkányfejű hajóikon Angliát és Nyugat-Európa más tengerparti országait pusztították, Dániának, Norvégiának és Svédországnak alapító ősei lettek. Az ő ellenségük, Nagy Alfréd, kis wessexi királyságban már megalapozta az eljövendő brit birodalom nagyságát. Mohó kalandor csapatok egyike akkor alapozta meg a későbbi Oroszországot. Mór emírek uralkodtak a napsugaras Ibériai félszigeten, ahol a jövő Spanyolországa volt feljövőben. Ebben az időben a mór kultúra messze fölötte állt minden más nyugati kultúrának. De Európa ébredezőben volt. A latin nyelv elszegényedett leánya a hajdani Róma dicsőségének, új utakon való fejlődésének Franciaországban és Itáliában... Ez az újabbkori nemzetek születésének ideje volt.

Ennek a zavaros IX. századnak végén érkeztek a magyarok Közép-Európába. Északkeletről jöttek egy jól felfegyverkezett, jól szervezett és nagyszámú nép mindent elsöprő, ellenállhatatlan rohamával. A Duna folyam széles völgyét 895-ben birtokba vették. A völgy középső része, mióta Nagy Károly legyőzte az avar uralkodókat, nagyon ritkán lakott volt. Ezen az országrészen az avarok elhagyott földje az "Avarok Pusztasága" néven volt ismert.

A középső Duna völgyét a Kárpát Hegységek hatalmas félköre övezi, természetes határképpen, amely gazdasági egységet és egyúttal valóságos erődítményt képez. Ezekkel a hegyekkel övezett területen belül az a nép, mely a saját nyelvén magát magyarnak nevezte - alapította meg a hazáját, Magyarországot. Az ő hagyományuk azt tartotta, hogy ez a gazdag ország valamikor régen a szittya ősöké volt és arra mint jogos örökségükre tartottak igényt.

Az ország határán szétszórtan, azon a területen valamikor hatalmas népeknek utódai éltek: Avarok, Hunok, Dáciaiak, valamennyien a szittya törzs leszármazottai. Alapos okunk van azt hinni, hogy ők szívesen fogadták a magyarokat és csatlakoztak hozzájuk. Itt a magyarok a krónikák szerint sok helyen jámbor bennszülött népet találtak, akik ősidők óta itt éltek. Ők nevezték el a folyókat, a hegyeket amelyet a hódítók átvettek, és mint ez a földrajzi nevekkel rendszerint történik, túlélték az utolsó ezredévet is könnyen. Ezek a nevek mind jó magyar nevek. A bennszülöttek és az újonnan jöttek minden valószínűség szerint minden rokon nyelvet beszéltek.

Egyes helyen a népesség szláv volt, különösen északon és nyugaton. A szláv hercegekkel ellentétek merültek fel, de aztán kisebb csetepaték után a szlávok megadták magukat. Sokkal veszélyesebbek voltak a bolgárok délen. (Hevesen ellenállottak megerősített táborhelyeiken a magyarok előretörésének.) Hosszú és véres háborút kellett megvívniuk mielőtt a vitéz bolgár-turkok visszavonultak. A bulgárokon aratott győzelem után a magyarok az újonnan meghódított országban Pusztaszeren gyűltek össze és ott tartották meg az országgyűlésüket. Az első történelemírójuk szerint 34 napon keresztül tárgyalták és vitatták meg azokat a módozatokat, amelyek szerint kell Magyarországot megszervezni és kormányozni.

Az új ország valójában nagyon régi ország, bőséges gazdag élelmet termett azoknak a különféle jellegzetes: kutya, juh szarvasmarha, ló és sertésféléknek, amelyeket a magyarok keletről hoztak magukkal. Különleges házi szárnyasaik is voltak, és bizonyítják, hogy nagyon hamar bevetették a földjeiket. Az asszonyok sírjában is találtak ásókat. Más sírleletek bámulatosan magas művészi és mesterségbeli tudásról beszélnek, amelyek a fém, bőr, csont, szövet és fafeldolgozás terén értek el.

A magyarok 108 törzse már sokkal régebben két csoportba szerveződött, mindegyik élén a vezér állt. Mielőtt Magyarország területére léptek volna, a vezérek összegyűltek és örökletes, alkotmányos monarchiát alapítottak. Maguk közül választották meg Árpádot az egész nemzet vezérévé, uralkodójává.

Ez az elrendezés mindamellett a vezérek és családjuk számára jelentős függetlenséget biztosított. Az idegen uralkodókkal, családokkal kötött házasságaik következtében nyugati uralkodók háborúiba keveredtek.

Kalandozások következtek Nyugatra, különösen német területre, amelyekben a magyarok sok vért vesztettek.

Erősebb, jobban központosított vezetés hiányát érezték és egy évszázadig tartó fejedelmi uralkodás után a magyarok keresztény hitre tértek és Magyarország Európa nagy középkori királysága lett. A kedvező éghajlat, az ismeret és tudás a magyarokat nemsokára Észak és Közép-Európa nagy hús- és borexportőrévé tette. Amerika felfedezése előtt az óvilág aranytermelésének 60%-a Magyarország bányáiból került ki.

Az erős magyar királyság Közép-Európában egyensúlyi helyzetet teremtett. (Európának mértani középpontja Magyarországtól kissé északabbra Lengyelországba esik). Magyarország az északi és déli szlávok között ezer esztendőre a pánszlávizmus akadálya lett. Ő tartotta fel Németországnak kelet felé történő törekvését is. Mégis a legfontosabb szolgálat, amit Magyarország Európának tett, az volt, hogy csupán a puszta létezésével elzárta az útját a kelet felől jövő népek betörésének.

A középkori keresztény Magyarország volt az ütött-kopott pajzs, amely mögött Nyugat relatív békében fejlődhetett és megkülönböztetett európai kultúrát érhetett el. Az áldozatnak és európai eredmény kapujának az őrzése igen nagy és költséges feladat volt. Magyarországnak kellett viselnie az Ottomán törökkel szembeni ellenállás összes terhét, akik miután a Bizánci császárságot elpusztították, Európa meghódítására indultak. Magyarország teljesítményét jól foglalja össze Macaulay a következő szavakkal:

"Magyarország nélkül lehet hogy most Cambridge-ben és Oxfordban a tanulmányokat törökül kellene folytatni."

A magyar ellenállás megtörte a török császárság erejét és a bátor és fanatikus ellenséggel szemben évszázadokon keresztül vívott rettenetes küzdelem súlyos áldozatokat követelt, úgy hogy végül is Magyarország letarolt, gyér népességű, elszegényedett és politikailag végzetesen nehéz körülmények közé jutott.

A fiatal Lajos király 1526-ban meghalt a mohácsi csatamezőn. Az öreg királynénak a bátyja Habsburg Ferdinánd igényt tartott a trónra. Az ő igényét támogatták azok a magyarok, akik azt remélték, hogy Ferdinánd V Károly spanyol király és német császár testvére majd biztosítani tudja a nyugati segítséget a török ellen. Ez az "udvari párt" Ferdinándot választotta királlyá, míg a "nemzeti párt" magyart választott és koronázott királlyá. Tizenkét évi küzdelem után Ferdinándot elfogadták, hogy ő vezesse a kereszténységet a támadással szemben. De ennek tragikus következményei voltak. Mikor a török hatalom hanyatlani kezdett, nyilvánvalóvá lett, hogy a magyar nemzetet más veszélyek fenyegetik. A magyarok alkotmányos gondolkozása és az emelkedőben lévő Habsburg hatalom abszolutizmusa közötti ellentétet nem tudták áthidalni. Az ellenállás reménytelen volt, elkeseredett forradalmak és terror korszaka következett. Ez így tartott három évszázadon keresztül. Még súlyosabbá tette a helyzetet a vallási kérdés. Magyarország Nyugat-Európa nagy szellemi és kulturális mozgalmával mindig összhangban lévő magatartást tanúsított a keresztes hadjáratok idejétől kezdve a reneszánszig és a reformációig.

Feljegyzésre méltó, hogy ezek a mozgalmak mind megállottak Magyarország határárnál és nem tudtak behatolni a tőle keletre lévő országokba: A reformáció a magyarok közül sokakat megnyert, egész városok tértek át Luther és Kálvin tanítására. Mindez most megszűnt. A Habsburgok és az ő osztrák udvaroncaik úgy érezték, hogy nekik szent kötelességük minden lehetséges eszközzel letörni a magyar eretnekséget, éppen úgy, mint azt Spanyolországban tették. Egyikük, Lobkevic, Bécs programját Magyarország elnyomására vonatkozólag a következő szavakkal fogalmazta meg: "Magyarországot először koldussá, aztán katolikussá kell tenni és végül németté teszem." (1. Lipót minisztere, aki teljes hatalommal vezette az államügyeket.)

A keresztes hadjáratok idejében Magyarország gazdasági és kulturális szempontból teljes egyenrangú volt bármelyik nyugati állammal. Ezt a helyzetét egész a reneszánszig megőrizte. A Habsburgok ellenséges nyomása alatt azonban Magyarország lassan Ausztria gazdasági gyarmatává süllyedt. Akkor amikor a nyugati országokban a "felvilágosodás korszaka " következett be, Magyarország mindig jobban és jobban lemaradt. A tizennyolcadik század elején Rákóczi vezetett általános felkelést a Habsburgok ellen. Célja a régi alkotmány helyreállítása, a protestánsok számára a vallásszabadság elnyerése, (bár Rákóczi maga katolikus volt) és az elnyomott nép szabadságának a kivívása volt. Fegyverbe szólító felhívásában hangsúlyozta, hogy a magyarok szittya eredetű nemes nép, aki nem tűrheti el az elnyomást és szolgaságot. Rákóczit hosszú hősies harc után elárulták, száműzetésben halt meg. Magyarország pedig évszázadokig az Osztrák-Magyar Monarchia része maradt.

A kifosztott Magyarország kincsei Bécset gazdagították. Magyarország búzájából "Bécsi kenyér" lett. A magyarok másodosztályú polgárok lettek saját hazájukban. A császári és királyi ház új szláv és német telepeseket hozott és telepített le az ősi magyar földre. Nagy adománybirtokok kerültek idegenek és árulók kezeire. Új németül beszélő arisztokrácia keletkezett. A tizennyolcadik század elejétől kezdve a királyi ház azt a gondolatot terjesztette, hogy most már csak a hatalmas Ausztria létezik és Magyarországról még beszélni sem érdemes.

Az abszolutizmus Európában terjedőben volt. Abszolút uralkodók ültek a nagy trónusokon. A magyarok alkotmányos kormányzat elnyerése iránti törekvése, a legtöbb államférfi szemében nevetséges anakronizmusnak, pogányságnak és az uralkodó (Isteni) jogaiba való istentelen belekontárkodásnak minősült.

II. József, valamennyi Habsburg uralkodó közül a legtehetségesebb és a legőszintébb, úgy érezte, hogy Magyarországot anélkül is kormányozhatja, hogy megkoronázzák. Nem volt hajlandó a koronázási szertartásnak eleget tenni, magát alávetni. Az ő felvilágosult, de abszolút uralma, általános németesítési kísérletével a magyarok passzív ellenállását vívta ki minden iránt ami német. A magyarok és a keleti német szomszédaik között kölcsönös ellenségeskedés fejlődött ki és ez tönkre tette az eljövendő évszázadokra a köztük lévő kapcsolatot. Ez mindkét fél számára kedvezőtlen volt és mindkettőjüknek súlyos károkat okozott.

Idővel sokkal később az Ausztriában született Hitler egyenes örököse volt a magyarokat lenéző gyűlöletnek, amely Bécs egyes részeiben sokáig megmaradt. A "Mein Kampf " című könyvének első kiadásában Hitler azt a nézetét nyilvánította ki, hogy a Habsburgok nagy történelmi bűne volt, az a tévedés, hogy a magyarokat nem irtotta ki. (A szerkesztő megjegyzése: ez a megjegyzés alapvetően téves. A Mein Kampf egyetlen kiadása sem ellenséges a magyarokkal a legcsekélyebb mértékben sem).

Hitler azonban nem volt ebből a szempontból igazságos. Mert azok bizony sokat tettek abban az irányban. Eredményesen kiirtották a nekik ellenálló magyar elit osztályt, de azt a teljes nemzetirtást amit Hitler kívánt volna, mégsem végezhették el. (A szerkesztő megjegyzése: alapvetően téves, lásd fönt. Hitler nem akart soha senkit "kiirtani", hanem saját nemzete jövőjét szem előtt tartva, azt meg akarta szabadítani a nemzetbe férkőzött kizsákmányolók uralmától. Hitler zsidómentes Európát akart.) A magyar parasztra szükség volt, hogy Bécsnek élelmet szállítson. Ezt felismerve a Habsburg uralkodók bölcs tanácsadói szintén felfedezték azt az igazságot, amelyet később Orwell így fogalmazott meg:

" Az aki uralja a múltat, uralja a jövőt is. Aki pedig uralkodik a jelenen, uralkodik a múlt felett is."

Ennél fogva Bécs tudományos szervezeteket támogatott, hogy a magyaroknak egészen új megfogalmazásban mutassa be saját történelmüket: mely szerint ők alázatos, engedelmes szolgák voltak.

A Bécsből irányított történettudósok nekiláttak, hogy a büszke szittya múlt minden hitét eltöröljék. Kimutatták, hogy "Scythiának" soha sem volt semmiféle értelmezése.

 

A régi magyar krónikákat megbízhatatlannak bélyegezték. Rosszindulatú, erőszakolt bírálataikkal gyakorlatilag minden megállapításaikat darabokra tépték.

"Dehát akkor mi honnan származunk? " kérdezték a magyarok a Rákóczi időket követő sötét évtizedekben... Gúnyos választ kaptak. A tizennyolcadik század közepén, amikor még az etnográfia iránti érdeklődés kezdetén voltak, a világ minden részén élő intelligens emberek rájöttek arra, hogy a földet különböző emberek lakják az egyenlítőtől a sarkvidékig, - közhellyé vált a trópusi szigeteken lakó boldog népeket nemes vadembereknek tekinteni, - míg a sarkvidék népeire, bálnazsíros táplálkozásuk és amiatt a furcsa szokásuk miatt, hogy feleségüket a vendégnek felkínálják, - csak utálattal és megvetéssel tekintettek, és azok a degeneráltság jelképeivé váltak.

 

Ma már tudjuk, hogy ez a kép kirívóan igazságtalan. Mégis ennek a kornak az általános magatartását kell fontolóra venni, amikor J. Sajnovits munkájának a hatását értékeljük: "Demonstartio idiome Hungarorum et Lippenum idem asse." Tyrnaviae 177. o. /Annak bizonyítása, hogy a magyarok és lappok nyelve azonos./

A valóság az, hogy a két nyelv minden csak nem azonos. Olyan távol állnak egymástól mint az angol a görögtől. Távoli rokon nyelvek. Nem Sajnovits volt az első, aki az egyes finn-ugor népekkel való távoli rokonságot feljegyezte. Mások is megfigyelték ezt, csak másképpen fejezték ki.

Sajnovitsnak a közlését a politikailag elnyomott és gazdaságilag kizsákmányolt magyar nép keserű nehezteléssel fogadta, akitől azt kívánták, hogy dolgozzanak zokszó nélkül az idegen feudális uralkodó javára, akik állítólag sokkal magasabb természetes színvonalon álltak, mint a megvetett lappok rokonai.

A magyarok eredetének kérdésében folyó tudományos kutatást megnehezítette, hogy a résztvevők nagy részénél a fölhozott érvek túlnyomó részben nem voltak tudományosan megalapozottak. Német tudósok, különösen a Napóleon utáni korszak hazafias ébredésében és romanticizmusában mohón ragadtak meg minden elméletet a magyarok származásáról azzal a szándékkal, hogy a büszke magyarokat lealacsonyítsák. Ezt nyugodtan meg is tehették, hisz volt is valami igazság a magyar és a lapp nyelv távoli rokonságának kérdésében.

Így fejlődött ki a finn-ugor nyelvészet. Nem kétséges, hogy sokan, akik ebben az irányban dolgoztak, becsületesen törekedtek az igazság kiderítésére. A baj csak az volt, hogy a mindenkori politikai hatalom az igazság megközelítésének csupán egyedül ezt az egy útját támogatta. Az igazságnak csak egy részét lehetett kinyilvánítani.

Ifjú magyar tudósok csak azzal a feltétellel kaptak ösztöndíjat és külföldi útlevelet, hogy a kormánynak tetsző irányú munkát fognak végezni. Csak olyan kutatónak biztosítottak munkát, állást a Magyar Osztrák birodalomban, csak olyanok kaphattak szubvenciót, ösztöndíjat a tanuláshoz, akik következetesen és állhatatosan hirdették a finn-magyar rokonságot. 1849 után, mint valaha, mikor a Habsburg uralkodó orosz segítséget volt kénytelen kérni a magyarok leverésére.

Azokat a magyar tudósokat, akik ezektől függetlenül szerettek volna további, más igazságot megvizsgálni, szisztematikusan kigúnyolták és elhallgattatták azok a hatóságok, akiknek a hatalmuk helyzeti előnyükből eredt, helyzeti előnyüket pedig Bécstől kapták. Bárki, aki a finn-ugor rokonságon kívül máshonnan akart fényt deríteni, más forrásból meríteni, azt megvádolták, hogy amatőr, tudatlan soviniszta, aki szégyelli a szegény rokonságot. Természetesen egyetlen épeszű magyar sem szégyellné valaha is, ha a finnekkel vagy észtekkel rokonságban van. Amint a tudásunk szélesedik, úgy növekszik a megbecsülésünk is a szorgalmas lapp nép iránt, akiknek olyan nehéz körülmények között kell leélni életüket. Mindazonáltal minden generációban akad néhány magyar tudós, aki megpróbálta a történelmi és nyelvi összeköttetés megállapítását más csoportokkal is.

Akik nem alkalmazkodtak, azoknak nem adtak munkát, állást, sem lehetőséget, hogy a munkájukat közölhessék. Ezeket a tudósokat nem létező ostoba sznobizmussal vádolták meg, közmegvetés tárgyává tették és állandóan gúnyolták: a hivatalosan elismert tudományos céhek pedig, - melyek Bécsből ellenőrzött, idegen érzésű személyekkel voltak teletömve, - kizárták őket maguk közül. Ez az ellenőrzés egészen a Habsburg uralomnak az utolsó évéig tartott a hivatalos Bécsi Levéltár útján, amelynek a vezetője évtizedeken keresztül egy magyarországi származású német volt, aki szép magyarosított nevet viselt - mint a klasszikus Habsburg törekvések ravasz és alkalmas eszköze - elősegítette, befolyásolta és megrontotta a fiatal magyar történetírókat, akiket hivatalos támogatással és ösztöndíjjal Bécsbe küldtek kutatni. És mikor már hűségükről meggyőződtek, elhelyezte őket a magyar egyetemeken, levéltárakban és múzeumokban. Ugyanezek a személyek még mindig a fontos állásaikban voltak, mikor Magyarország az első világháború után visszaszerezte szabadságát Ausztriától.

A béna, megcsonkított ország - hisz Magyarország házasulandó férfilakosságának nagyobb százalékát vesztette el, mint az első világháborúban résztvevő bármelyik ország - ismét vérezve, sápadtan életben maradásáért küzdve nem tudta másokkal helyettesíteni ezeket a jól képzett, de lelkiismeretlen tudósokat, akik zárt klikkekben megmaradtak és a régi irányzathoz ragaszkodtak. Ennek következtében még mindig képesek voltak arra, hogy meghiúsítsák és nevetségessé tegyék olyan független tudósok eredményeit, mint pl. a nagytiszteletű Varga Zsigmondét, aki a debreceni egyetemen tanított keleti nyelveket és azt merészelte állítani, hogy az ural-altáji nyelvek a régi sumír nyelvvel lehetnek rokonságban.

SZKITHIA

A magyarok élő hagyománya a régi nemzeti krónikákon alapszik, amelyek századok legendáiból és költészetéből táplálkoznak és azt tartják, hogy a magyarok ősei Keletről a Fekete tenger partjáról szkithiából jöttek. Szittyák voltak.

Kevés olyan probléma akad a történelemben jelenleg is, mely bonyolultabb volna a Szkithiával és a szittya népekkel kapcsolatos kérdésnél. A görög és latin szerzők a szittya elnevezést rengeteg különböző népre alkalmazták teljesen szabadon és ezek az adatok egymásnak ellentmondanak.

Magyarországon a hivatalos tudós céh két évszázadon keresztül ösztökélte a nemzetet, hogy felejtse el a szittya származás " abszurd elméletét". A nemzet ezt a törekvést határozottan visszautasította, annak ellenére, hogy a tudós céh nevetséges érzelgéssel és ravasz sznobsággal vádolta az elmélet elfogadóit. Míg a művelt közönség általában elfogadta a finn-ugor összehasonlító nyelvészet igazságait a legnagyobb részének a lelkében megmaradt az a nyugtalanító érzés, hogy a magyarok eredetéről nem tudjuk a teljes igazságot.

Nem kétséges, hogy a magyar nép ősei bizonyos ideig a Meotisz legendás ingoványai között, - az Azovi tenger partján - Szkithiában éltek. Ez az a terület - a Fekete tengertől északra bizonyára része a szittyák világának - amelyet a klasszikus szerzők leírtak.

 

Leírják ugyanazt a területet az ősi magyar krónikák is, földrajzilag meglehetősen pontosan úgy, mint azt a jó földet, amelyre a magyarokat a régebbi csodaszarvas vezette, miután az eredeti hazájuk "evolat" túl népessé vált. Ismerjük ennek a Fekete tengernél fekvő ősi Magyarországnak a nevét is: Dentumoger, amit úgy fordíthatnánk, hogy "Magyar föld" a Don torkolatánál.

Bizánci források megerősítik ezt a tényt: ez az a hely, ahol a magyarok az első ezredév közepe táján éltek. Dehát honnan jöttek oda? Hogy kerültek oda?

Az általánosan elfogadott, kéznél lévő elmélet szerint a magyarok eredeti hazájukból, az Ural lejtőiről sodródtak a Fekete-tenger partjára. De legyen szabad megjegyeznem, hogy ez a dolog nem volt olyan egyszerű. Nézzük csak a történetet a régi korszaktól kezdve.

Az emberiség hajnalán, a tűz nagy feltalálása után emberi csoportok népesítették be az eurázsiai kontinenst. A régi korszakok kalandos, észak emberei elválasztódtak a déli (útjainak) rokonaitól. A déli tengerek lakói megmaradtak a meleg tengerek kényelmes lakóhelyein, és a tengerekbe ömlő folyók partján. Az északiaknak szembe kellett nézni és meg kellett küzdeni a változó időjárással, évszakokkal és ez a küzdelem a mérsékelt, sőt a hideg égöv megfelelő lakóivá edzette, fejlesztette őket.

Az északiak ismét különböző csoportokra oszlottak. Az egyik csoport a szigorú, hideg időjárási viszonyok között klasszikus mongolokká fejlődött. Egy másik nagy csoport ugyancsak sok alcsoportra oszolva Amerikába vándorolt és az indiánoknak lett az őse.

 

A legnagyobb csoport közülük, alapvető kaukázusi tulajdonságokkal, keresztül vándorolt az egész mérsékelt övű Eurázsián, mint a régi kőkorszak vadász népe. A kaukázusiak, akik zömmel nyugatra tartottak, valószínű ősei lettek annak a fajnak, amelyet később Indo-Európainak neveztek. A másik alapjában véve rokon csoport, mely főleg Közép-Európa és Közép-Ázsia között hullámzott, sok más népnek őse lehetett, amelyeket aztán a klasszikus szerzők szittyáknak neveztek.

Valószínűleg látszik, hogy a szittya népeknek ez az ősi csoportja volt az, amely Ázsiában és Európában a Soluteriainak nevezett kultúra nyomait hagyta, mintegy 35.000 évvel ezelőtt. A soluteriaiak szakképzett vadló-vadászok voltak, és a szittyákat a lótenyésztésben való benső kapcsolatuk és a lovaglásban lévő jártasságuk jellemezte.

A szittya név használatát a legjobb klasszikus szerzőknél megtaláljuk. Herodotos, Strabo, Pliny, Cortius és mások gyakran magyarázzák, hogy amikor a szittyákról beszélnek, akkor ezeknek a népeknek egy nagyszámú csoportját értik, amelyek közül soknak van saját neve, de lényegileg ugyan ahhoz a nemzethez tartoznak.

El kell tekintenünk itt a százados tudományos vitáktól a klasszikus szerzők megbízhatóságát és a különböző szittya népek etnikai rokonságát illetően. A mi kiinduló feltevésünk az, hogy a kaukázusi csoportnak indoeurópaiakká és szittyákká való kettéoszlása az emberiség történetében viszonylag késői korban következett be, és a legősibb szittya és a legrégibb indoeurópai nyelv egymás közt kölcsönösen érthető testvérnyelv volt.

Megemlítjük, hogy még nagyon sok kutató munkát kell elvégezni ahhoz, hogy a szittya népekkel kapcsolatos problémákat tisztán lássuk. Mégis egy véglegesen meghatározott névsor adása nélkül, csupán a további előadásaink könnyebb gyakorlati megértése céljából megnevezzük itt azokat a népeket, amelyeket a szittya család legfőbb csoportjának tartunk. Ezek:

1.) Az - "AZ, AS, SA, vagy Su" néven ismert népek, amelyek Kis-Ázsiát a korai korszakban nagyrészt benépesítették. Ezek lehettek az ún. "Termékeny Félholdnak" és Anatóliának, sőt éppen még a Duna völgyének is kezdetleges földművelői. Lehet, hogy ők adták Ázsiának az Ázsia nevet. A korai krétai és ciprusi kultúra rokonságot mutat az ő kultúrájukkal. Ezeket a népeket említik az ékírások feljegyzései: úgy látszik ez a nevük maradt fenn a sokkal későbbi: az Uz, Osset, Jazig népnevekben, sőt talán az Észt és a Szittyák nép nevében is.

Felmerül az a kérdés is, hogy a későbbi nyelvileg semitává lett asszír nép is tartalmaz ilyenfajta etnikai elemeket, és hogy az "AZ" nép valamiféle módon a Kassziták és a Kazárok őse volt.

Feltételezhetjük, hogy a Sa nép volt Mezopotámiának régóta keresett, sumírok előtti népe, lakója. E tehetséges nép egyes ágazatainak a számlája javára írható. Atpatochyja a Kr. előtti 5-4. század kimagasló kulturális központja volt. Kőutcái voltak, közhasználatra szolgáló épületei, és igen finom, művészi kivitelű cserépedények maradtak fenn. Lehetséges, hogy a SA népcsoport egyike később még az EL-Ubaid néven ismert kultúrának is a hordozója volt, amelynél gyönyörű, sokszínű cserépedényeket találtak. Az igazi sumírok megérkezése után, úgy látszik, hogy a SA nép kénytelen volt észak felé kitérni, az északi hegyekbe, a sumír világ egyik részébe, amelyet az ékírásos bizonyítékok Subartunak neveznek. Az újabb irodalom ezt a népet gyakran nevezi subariannak.

2. / A SUMÍROK

Ez a tehetséges és életrevaló északi nép rokonságba volt a SA néppel, de nem volt vele azonos. Ő volt az első magas civilizációnak megteremtője Mezopotámiában. Ez a civilizáció Kr. előtt 4. és 3. -ik évezredben egy sok népből összeolvasztott etnikai elemből álló népcsoportra épült fel. Sir Leonard Wooley hosszú és alapos tanulmányában meggyőzően és minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy csak a sumíroknak van egyedül joguk igényük arra, hogy őket az írás feltalálóinak tekintsék.

A régészet fejlődése újabban kiderítette azt az igazságot, hogy a sumírok valószínűleg biológiailag is, de kulturálisan minden bizonnyal elődei voltak a későbbi szittyáknak nevezett népcsoportnak.

Ezek a népek a következők:

a.) A médek

Az ókor egyik nagy nemzete, amely az asszíriaiak után és a perzsák előtt tűnik fel. Jules Oppert orientalista 1879-ben azt állította, hogy a médiek turáni népek. Nemcsak a klasszikus Médeában voltak jelen: Herodótos a Dunától északra élő médekről ír.

b.) A dákok

A nép (dáviaia) a Kaspi tenger és az Aral tó között telepedett le és innen rajzottak ki csoportjaik. Közép-Európában a dákok uralmát a rómaiak döntötték meg, de a dákok úgy látszik fennmaradtak Romániában és Magyarország déli részén is, ahol Tahoknak nevezték őket. A dákok korabeli csoportjai sok ázsiai népet befolyásolhattak. Lehetséges, hogy a tráciaiaknak és a törököknek is ők az őseik.

c.) A hunok

A hunok, akiket az egyiptomiak unninak, a kínaiak hiun-gunak neveztek, először a Kaspi tengertől délnyugatra tűntek fel. Innen terjeszkedtek ki távoli országokba. Nyugaton Szittyáknak hívták őket. Kelet felé lovagoltak egészen addig míg el nem érték a kínai falat. Újabb keletű szovjet ásatások ezeknek a hunoknak (Szittyáknak) meglepően magas szintű kultúrájára derítettek fényt. A Kr, előtti hetedik és ötödik században az Altáji hegységben éltek és ott temették el halottaikat. Úgy látszik a kínaiaknak ellenségeskedése kényszeríttette a hunokat, hogy a Káspi tenger partjain elterülő régi hazájukba vonuljanak vissza. Innen lovagoltak a Duna felé és alapították meg Atilla alatt azt a birodalmat, amely Rómát fenyegette.

d.) Az avarok

Ez a nép a történelemben több különböző néven szerepel, mint Oberok, Varok, Parok a római időkben, mint Partusok. A Kaspi tenger partján telepedtek le, majd később az Aral tenger felé vonultak, ahol az Amu Darja (Oxus) és a Sir Darja (Jaxartes) között éltek.

Valószínű, hogy etnikai csoportjuk hasonló szittya elemekkel együtt a Korezmiai birodalmat alapította meg, ahol már öntözéses mezőgazdálkodást folytattak.

Az avarok nagy város- és erődépítők voltak, kereskedelmük és befolyásuk kiterjedt egészen az urali népekig. Nagy Sándor meghódította az avarok országát, de nem sokkal a halála után Arsacus felszabadította az avarokat, akik az Arsaci dinasztia alatt Krisztus után 250-ig harcoltak a rómaiakkal, amikor Róma az Aral tengerig űzte őket vissza. Innen a kök-törökök fenyegető nyomása alatt az avarok egy része nyugat felé vándorolt és 568-ban a Kárpát medencében telepedett le. Rövid életű dunamenti birodalmukat Nagy Károly pusztította el.

e.) Turkok

Valamennyi türk nép: az újugorok, kök-türkök, ottomán törőkők, ahhoz az eurázsiai népcsoporthoz tartoznak, amit mi szittyáknak nevezünk.

f.) A finn-ugorok

Ezek olyan népek, amelyek nyelvei közötti rokonság alapjait gondos tudományos kutatással állapították meg. A magyaroknak a rokonsága valamennyi többi csoporttal szemben azonban olyan távoli, hogy kölcsönös megértésről nem lehet szó. Ezek közül a népek közül a legnyugatiabbak a finnek. A keleti rokonok napjainkban a FÁK országaiban, az Ural hegység minden oldalán élnek. Herodotos némelyiket a szittya népek közzé sorolja be. Valószínűleg ezek közé tartoztak a már kihalt csudok, akikről az orosz néphagyomány, mint óriásokról és kiváló fémművesekről, kovácsokról emlékezik meg.

Folytathatnánk más csoportoknak a felsorolását is, amelyeket valamely oknál fogva a nagy szittya közösségnek tekinthetünk. Az egyik legizgatóbb probléma például az arameusoké, akiket a régi irodalomban szintén szittyáknak hívnak. Kicsodák ők?  

Vajon Írország régi neve: Avan, csak véletlenül ugyanilyen hangzású? Van-e valami jelentősége a kelta és kál (kaldeus), meg a scott (skót) és a szkíta (szittya) név közötti hasonlóságnak? Hová tartoznak a baszkok? Szittyáknak kell- e tekintenünk az etruszkokat? Csábító volna, hogy ezekre a kérdésekre is kiterjedjünk és megvizsgáljuk azokat, de ezeket inkább a jövő történészeire kell bíznunk.

A SZITTYA PROBLÉMA

A kérdés, amit fel kell vetnünk és meg is válaszolunk a következő: lehetséges-e és megengedhető-e komoly tudományos kutató számára, aki az igazságot keresi, hogy a magyaroknak a szittya eredetét vegye vizsgálat tárgyává?

Szükséges ennek a kérdésnek a felvetése, mert mintegy száz esztendőn keresztül, akik ebben a kérdésben leginkább érdekeltek voltak, a magyar főiskolák hallgatóit, - a jelen sorok íróját is beleértve - úgy nevelték és módszeresen úgy igyekeztek beállítani, hogy ezt az elképzelést elvessék.

Könnyen rámutathatunk azokra a nehézségekre, amelyek a szittya rokonság bizonyítékának útjában állottak.

Az első nehézség az, hogy a modern tudomány azelőtt is zavarban volt és jelenleg is tanácstalan, hogy tulajdonképpen szabatosan mit is jelent ez a szó, hogy szittya. Különböző tudósoknak még ma is különböző a véleményük arról, hogy milyen régi népeket lehet, vagy nem lehet szittyának nevezni.

A bajok eredete az, hegy a klasszikus görög római szerzők igen sok esetben említik a szittyákat és egymásnak ellentmondóan, sokszor lehetetlen történeteket mesélnek róluk. Hipokratesz részletes leírást közöl a szittyák alkatáról. Ha igaz amit mond, a szittyák petyhüdt, degenerált keletiek voltak. De mi tudjuk, hogy Athén városának rendőrsége szittyákból került ki, ez a tény kereken megcáfolja Hipokrateszt. Elhihetjük-e Herodotosznak, hogy egyes szittyák kannibálok, vagy ezt az értesülést is ugyanabba a kategóriába kell sorolnunk, mint amelyek azt állítják, hogy egyes szittya törzsek féleszűek vagy kecskelábúak voltak? Egész embercsoport nem lehet született féleszű vagy kecskelábú. Ezt nem hihetjük el. De mi az, amit elhihetünk, vagy amit nem lehet elhinni?

Szerencsétlen tény, hogy a klasszikus szittyák nyelvéről nagyon kevés anyag van birtokunkban. Ennek az anyagnak a szegénysége csak meglehetősen szűk teret enged nyelvészeti spekuláció számára.

A korszerű tudomány hajlamos arra, hogy a szittya egység elméletét egészen elvesse és azt hitesse el, hogy az csupán a klasszikus írók téves felfogásában létezett.

Végül az a tudós vélemény, amely minden olyan elméletet, amely a szittya - magyar rokonságot támogatta, erőszakosan is sutba akart dobni, - nem mulasztotta el rámutatni arra, hogy a régi magyar krónikások, akik Szkythiát, mint a magyar nemzet ősi hazáját írták le, nem támaszkodnak eredeti népi hagyományra, hanem Szkythiának a klasszikus leírását fogadják el és másolták le. Egyesek bizonyosnak vélik, hogy a magyarság Szittya eredetéről szóló leírás legenda, csak a XI. - XII. századbeli krónikások késői kitalálása.

Dehát vétkesek vagyunk a kritikátlan hiszékenységben, ha mi a középkori krónikások történeteihez térünk vissza, ahelyett, hogy az újabbkori tudomány állításait fogadnánk el? Nem ismerjük el, hogy bűnösök lennénk. Az a tény, hogy a krónikások Szkythia klasszikus leírását másolták, egyedül csak azt bizonyítja, hogy a klasszikus irodalmat tisztelték. Lehet, hogy hozzátették, amit a régi szerzők mondtak, ami a nemzetben mint eredeti, ősi hagyomány élt.

Mindenki tisztában van a legtöbb klasszikus szerző pontatlanságával és megbízhatatlanságával, különösen ami a történetírás atyját, Herodotoszt illeti. Ha azonban nem rendelkezünk megfelelő forrásanyaggal, azt kell felhasználnunk, ami rendelkezésünkre áll.

Ne feledjük el, hogy a klasszikus irodalmon kívül a Szittyákról olyan eredeti forrásaink, adataink vannak, amelyek pártatlanok és napról-napra világosabbá és értékesebbé válnak. Ez a régészet.

Az utolsó évtizedekben a szittyákról szóló leleteknek, adatoknak egész világa került napfényre. A mai tudósnak sokkal könnyebb dolga van, ha a szittya problémával akar foglalkozni, mint az ötven évvel ezelőtti tudósoknak.

A szittyákkal foglalkozó kutatók elsősorban a Szovjetunió régészeinek tartoznak hálával. Annak a területnek legnagyobb része, amelyen a szittya népek vándoroltak, most az óriási szovjet birodalomhoz tartozik. Természetes hát, hogy a szovjet régészet ezen a területen igen tevékeny. A munkát nagy hozzáértéssel és lelkesedéssel végezték.

Nyugati tudósok némelykor azt vetették az orosz kollégáik szemére, hogy túl nagy a lelkesedés és a sóvárgó vágy bennük, amikor azt törekszenek bizonyítani, hogy a szittyák az oroszok ősei, elődei. Bárki előtt, aki egy kicsit is ismeri az orosz jellemet, ez a gondolat abszurdumnak látszik. De nem szabad elfelejteni, hogy egyes szláv népekre, hatalmas szittya befolyás érvényesült, és azt sem, hogy a nagy orosz birodalom lakosságát sok szittya nép anyag gazdagította. Így az orosz kutatók igényét nem lehet egészen abszurdnak minősíteni.

Néhány fontos anyagot kaptunk délről: ilyenek a lurista bronzok. Ezek az iráni királyságból származnak.

A szittyákra vonatkozó sok újabb felfedezés közül nincsenek fontosabbak a ziwiyeni kincseknél, amelyek egy romokban lévő, a régi Asszíria és Kaspi tenger partja közötti várból kerültek elő. Ezek a kincsek kb. Kr. előtt 700-ból származnak és a szittya művészet jellegzetes nyomait tisztán és félreérthetetlenül magukon viselik. Elismert, hogy a ziwiyeni művészet ennek a stílusnak a legkorábbi megjelenése. A Nyugat-Ázsiában és Közép-Ázsiában, vagy Kelet-Európában talált híres szittya kincsek közül egyik sem korábbi ennél. Ez a tény megvilágosítja a szittyák eredetét: nyilván tévedés a szittyák őseit és művészetüket Közép-Ázsiában keresni. Népük etnikai eredetét, épp úgy mint kultúrájukat a Kaukázus hegységtől délre, a régi Mezopotámiában kell keresnünk. Sumíria bukása után hosszú időn keresztül vándoroltak több csoportban szanaszét minden irányban. A Tigristől keletre ezek a kivándorlók nagyszerű lovas néppé fejlődtek és ez képessé tette őket, hogy egész Európán és Ázsián keresztül lovagoljanak az egyik óceántól a másikig. Mindenűvé magukkal vitték kitűnő fémkovács mesterségüket. Ez a vonás világosan megkülönbözteti településeiket és sírjaikat azoktól a szomszédoktól, akik akkor még a kőkorszakban voltak, éltek.

Mellékesen megjegyezzük, hogy a ziwiyeni művészi leletek zengő hangú elégtételt szolgáltatnak a lebecsmérlő görög szerzőknek, legalább is egy ponton. Hérodotosz és mások úgy írják le a szittya őshazát, hogy a Kaukázus hegységtől délre fekszik és a szittyák onnan vándoroltak északra. A régészet most ezt az állításukat megerősítette.

Remélhető, hogy idővel a szittya írásról és a szittya nyelvről több adatot, tudást fognak szerezni. De még e nélkül a bizonyság nélkül is; amit ezek nekünk nyújthatnak, már messze előrehaladottabb és tisztább fogalmaink vannak a szittyákról, mint valaha is azelőtt.

A kérdés legnehezebb része, hogy beszélhetünk-e a szittya népek egységéről? A klasszikus szerzők egységesnek tekintették. A modern tudomány állandóan ezen dolgozik, hogy ezt a képet lerombolja. Azt mondják, hogy az indo-európai népek egységet alkotnak. Van egy másik egység is: a mongoloké. De a két terület közötti részen nincsen semmiféle egység. Kis népek keverékei, etnikai csoportok vannak ott, amelyek egymással összekeveredtek, szétszóródtak és erőtlenek. Skythiát gyakran csak csupán földrajzi fogalomnak tekintik.

Miután a Skythia népi egységének a fogalmát megdöntötték, két hasonló újabb keletű elgondolás került előtérbe. Ezek közül az egyik, amelyet mindmáig érvényesnek tartottak, megkísérelte a népcsoportok egy részét az "Ural- Altáji" népek közé sorolni. Ez a törököket és a magyarokat ugyanabba a csoportba sorolta. Az utóbbi időben azonban divatba jött, hogy az urali és az altáji népek között minden rokonságot megtagadjanak.

A másik fogalom a turáni egység volt, amelyet a modern tudósok ugyancsak támadtak és nagyon rossz hírbe hozták.

Kérdezhetjük, hogy az eurázsiai népek eredetének tisztázását és az igazság felderítését ezek a romboló támadások elősegítették-e? Tisztábban látunk-e most vagy még nagyobb zavarban vagyunk, mint a művelt emberek voltak Herodotos idejében?

Illő tisztelettel kijelenthetjük azt is, hogy mindezek az osztályozások, amelyek a nyelvek és népek csoportba sorolását jelentik-többé-kevésbé önkényes emberi tevékenységek, a gyakorlati célok eléréséhez. Hasonlít ez ahhoz, mint amikor különböző tartalmú papírokat egy megadott számú fiókba osztályoznak. Lehetséges, hogy egyes fiókokba hasonló, más fiókokba kevésbé komoly összefüggés lehetőségét tartalmazó papírok kerülnek. Mindazonáltal sokkal könnyebben tudunk majd a papírok között eligazodni, hogy ha azokat valamilyen módon osztályozzuk.

Hagyjuk nyitva a kérdést hogy: a szittya ural- altáji, turáni egységeknek a folyamatos, állandó lerontása tisztán tudományos szükségesség volt-e, vagy volt benne bizonyos politikai, soviniszta természetű indító ok is a tudományos homlokzat mögött? Lehetséges, hogy az ösztönös nacionalista hullám adja a vágyat, hogy a saját csoportunkat erősebbnek, hatalmasabbnak, fontosabbnak, uralkodásra jobban rátermettebbeknek bizonyítsuk be, mint amilyenek más csoportok? Ki lehetne ebben biztos?

Szeretnénk azt hinni, hogy nem rejtett hiúság, hanem az az érdek, hogy tisztán lássunk és az igazság keresése vezet bennünket, amikor gyakorlati célokból arra törekszünk, hogy helyre igazítsuk az eltorzított képet és érvényre juttassuk a szittya népi egység gondolatát, ahogy a klasszikus szerzők - akik egykorúak voltak - ezt látták. Ők nem voltak ostobák.

Igaz, mi a szittya nevet olyan népcsoport megjelölésére akarjuk felhasználni, amely már sokkal régebben létezett, mielőtt Skythia nevét valaki is kiejtette a száján, de az indoeurópaiak is régen léteztek már, mielőtt Európa és India nevet kapott volna.

Volt tehát Skythia és léteztek szittyák. Voltak szittya szokások, kultúra, nyelv, amelyekről a görögök és rómaiak megállapították, hogy különböző az övéktől. A szittya eredet hagyománya ősi idők óta él a magyarok között és azt nem szabad mint üres mítoszt félretenni.

A problémákkal való foglalkozásnak helyes útja, hogy türelmességgel megvizsgáljuk a korai magyar történetírás minden lehető olyan forrását, amely a Skythiek "Skythiai" eredetünkre utaló adatokat tartalmaznak...

Ilyen fonások, a papok által írt régi magyar történeti krónikák, a szomszédos országokból származó német és orosz egyházi krónikák, a bizánci császárok és alattvalóik írásai és végül, de nem utoljára, a régi arab és perzsa utazók leírásai.

Az írásos kútfők minden állításait ellenőrizni kell a történelem segédtudományaival: a régészettel, néprajzzal, embertannal és biográfiával. Ezek mindegyike fontos. Mégis az ethnogenézis koronatanúja, a nép származásának, a történeti kutatásnak az a különleges fajtája, amely a nemzet eredetét keresi, - mindig a nyelv marad.

Mint már említettük, a klasszikus Skythiából igen kevés nyelvi emlékanyag maradt ránk. De ha elfogadjuk a ziwijeni lelet tanúságát és azt az elméletet, hogy a szittya kultúra főleg sumír forrásból származik, feltehetjük, hogy a szittya nyelv a sumír nyelvből származik. Szerencsére, hogy a sumír agyagtáblák bőséges nyelvészeti anyagot őriztek meg.

Ha a szittyák a magyarok ősei, mint azt a hagyomány állítja, és ha a szittyák a sumíroktól származnak, akkor a sumír nyelvnek és a magyar nyelvnek rokonnak kell lennie. Dehát így van-e?

Ha csak nincsen jogos okunk feltételezni, hogy egy nép nyelve megváltozott, akkor a nyelv tanúsága döntő bizonyítékul szolgál a népcsoport eredetére nézve. Hívjuk hát be először ezt a koronatanúnkat.

A MAGYAR NYELV

Mezzofanti, római bíboros nevezetes volt arról, hogy száz nyelven beszélt, több nyelven, mint bármely más halandó. Egyszer megkérdezték tőle, hogy melyik nyelvet tartja a legszebbnek.

Mosolyogva felelte, hogy ő a saját anyanyelvével, az olasszal szemben elfogult és azt tartja legszebbnek. De hozzátette egy kis gondolkozás után, hogy az emberi gondolat érzelmek közvetítésére szolgáló nyelvek közül, egy kevéssé ismert nyelv, a magyar az, amelyet legkifejezőbbnek tart.

A magyar igen fejlett agglutináló nyelv. Általánosan ismert jelentésű morfémáit beszéd közben összeilleszti és ezáltal különleges értelmet, jelentést fejez ki. Hajlékony, rugalmas gazdag és játékos. Ez a régi nyelv semmiféle jelét sem mutatja az érelmeszesedésnek. Egy tudálékos ember sem merné állítani, hogy egy magyar író vagy költő szókincse csupán a szótárban meglévő 200, 000 szó használatára szorítkozik. Mindenki szabadon alkothat új szavakat, ha szükség van rá, feltéve, hogy azok a nyelv szellemének megfelelnek és magától értetődő jelentésük van. Úgyszólván minden angol szó könnyen és tisztán fordítható le jó magyar nyelvre.

Nagyszámú előragok rendszere lehetővé teszi, hogy a magyarban jártas író egy szóval fejezzen ki olyan árnyalatokat, melyet más nyelvekben csak hosszú körülírással lehet kifejezni.

A magyar nyelv kivételesen gazdag magánhangzókban és jól el van látva mássalhangzókkal. A hangzók tiszták és világosan tagoltak. A szépen beszélt magyar nyelv színes és muzikális. Egyike azoknak a kevés élő nyelveknek, amelyre a klasszikus görög és latin költészet remekműveit eredeti időmértékes ritmusban is lehet fordítani.

A hangsúly, amely mindig a szó első tagján van, a beszédrészeket elválasztja egymástól. Ez különösen előnyös a tömegszórakoztató eszközöknél, a gépesített beszédnél

Azok a magyar nyelvet használók, akiknek módjuk van ezt a nyelvet különböző más nyelvekkel összehasonlítani, Mezzofanti nyilatkozatát helyesnek fogják találni, értékelni. A magyar nyelv hatalmas eszköz, nemcsak a szónok és a költő, de a modern tudós számára is: nyelv, amely korlátlan fejlődésre képes.

A magyar nyelv konzervatív. Csak lassan változik. Nagyon régi magyar szövegek, amelyeket a XIII-XIV században írtak, a mai művelt ember számára még teljesen érthetők.

Két századnak kutató munkája ezt a nyelvet a finnugor népcsaládba helyezte, Ennek a családnak más jobban ismert tagja a finn és az észt.

A lapp és a szamojéd mellett különböző kisebb csoportok beszélik ezt a nyelvet, az Ural hegység körül, akik ehhez a családhoz tartoznak. A magyar nyelv legközelebbi rokonainak tartott vogul és az osztyák. A rokonsági fok ezek között a nyelvek között körülbelül megfelel az angol és az albán nyelv közötti rokonság közelségi fokának. Egymást kölcsönösen nem értik meg, de az alapvető kifejezéseknek egyes megfelelői kimutathatók.

Ezt a megfelelőséget használták fel arra, hogy egy állítólag reálisabb történetet konstruáljanak a magyarok ősei számára, a "szittya mítosz" helyett. Úgyszólván kizárólag nyelvészeti spekulációról alapozottan azt az elméletet dolgozták ki, hogy a Közép-Ural európai oldalán egy ősi haza létezett. Azt mondták, hogy minden finnugor ős itt élt együtt, igen kezdetleges vadász, halász és gyűjtögető életmódot folytatva. Amikor pedig valamely ismeretlen okból szétszóródtak, a magyarság Magyarországba jött.

Ebben a történetben azonban van egy nyilvánvaló hiba, hogy amíg egyetlen más finnugor törzs sem lovagolt, a magyarság lóháton jött Magyarországba. Selyembrokát ruhába, prémbe öltözve, fegyvereik arannyal és ezüsttel voltak berakva. A történelem tanúsága szerint felsőbbrendű katonai és szervezési tudásuk volt. Mindezeket a primitív gyűjtögetők vajon honnan szerezték volna?

Az eredeti történetet később már oly módon módosították, hogy valahol útközben egy nomád törzs (lovas) az egyszerű uraliakkal összeházasodtak és a türk apák megtanították lovagolni a gyermekeiket, mindezt a földművelésre és állattenyésztésre vonatkozó alapfogalmak elnevezése is bizonyítaná, amelyet a magyarban számos "török kölcsön" szóval fejezünk ki. De a leszármazottaknak az alapnyelve és az anyák finnugor nyelve megmaradt.

Ha fel lehet tételezni, hogy egy nemzetnek két származási szülő csoportja volt, akkor megkérdezhetjük: vajon lehetetlen lenne egy harmadiknak a nyomára találni, amelyik még talán sokkal fontosabb szülő csoportja a magyar nyelvnek?

A nemzeteknek hasonlóan az egyénekhez sok-sok különböző őse lehet. A XIX. század egyes tudósai úgy gondolták, hogy ez lehetséges. Amikor a világ agyagtáblára vésett, legrégibb írásos emlékei a mezopotámiai sumír városok romjai alól kezdtek napvilágra kerülni egyes francia és angol tudósok felismerték, hogy az emberiség első írott nyelve, amely a magyarral rokonságban van, a sumír.

A SUMÍR NYELV

A régi civilizációk feljegyzéseit a modern ember csak lassan fedezte fel. A sötét középkori időket követően a reneszánsz kora Róma és Görögország földbe temetett kincseit ásta ki. Egyiptom csodái Napóleon korában kerültek napvilágra. Néhány évtizeddel később Mezopotámia homokdombjai elkezdték ontani az asszíroktól hátrahagyott agyagtáblákat és írásos köveket. A zseniális német tanár, Grotefend hozzákezdett az ékírás megfejtéséhez. Az asszirológia tudománya megszületett. A régi írások egyik legelső kibetűzője, a lelkes orientalista E. Hincke, hamar rájött arra, hogy az emberiségnek ezt a legelső írásrendszerét nem azért találták fel, hogy azzal semita vagy asszír nyelven írjanak. Kellett lenni egy korábbi, különböző nyelvnek, amely az írás feltalálóinak a nyelve volt. Nemsokára napvilágra kerültek ennek a nagyon régi nyelvnek a bizonyítékai is.

H. C. Rawlinson a nagy angol ékírás-szakértő, 1833-ban "szittya" nyelvnek Sir Henry C. Rawlinson nevezte el ezt a nyelvet. J. Oppert 1855-ben azt írta, hogy az írás feltalálóinak nemrégen felfedezett szótagoló nyelve a nagy Urali (szittya vagy turáni) nyelvcsaládba tartozik. 1859-ben azt állapította meg hogy a kérdéses nyelv a magyarral rokon. Ehhez hozzátette még 1869-ben a finn nyelvet is. Oppert azt javasolta, hogy az eddigi névtelen nyelvet nevezzék sumírnak. Egy másik francia orientalista, Francois Lenormant a sumír helyett az akkádot ajánlotta.

Később ő és más francia tudósok káldeuninak nevezték egy ideig ezt a nyelvet, amelyet ma általánosan sumírnak neveznek. Lenormant tovább fejlesztette Oppert elméletét és sok nyelvtani példán kimutatta, hogy a kérdéses nyelv agglutináló és rokon az ural altáji nyelvekkel, elsősorban a magyarral. A "Káldeai varázslat" c. könyvében, melyet 1874-ben adott ki, rámutatott a régi babilóniai és a turáni népek varázslatai között fennálló rokonságra.

A mai tudós kell, hogy mély tisztelettel adózzon Lenormant emlékének, aki az igazságot igen korán meglátta és habozás nélkül küzdött érte rövid, bátor életének végéig. Az úttörők alapvető elméletét, amely a szittya nyelv létezését bizonyította Mezopotámiában. József Halevy vehemensen támadta. Párizsi tanári székének tekintélyével és balkáni származásának szenvedélyével azt állította, hogy a régi Mezopotámiában soha sem élt más nép csak semiták. A sumírok sohasem éltek, - mondotta. Az úgynevezett sumír nyelv csak zsidó rabbik titkos, mesterséges nyelve volt.

Halevy elsőrangú vitatkozó volt és sokaknak tetszett az ő tétele. Tudományos műveltségének erődjéből lerombolta az ellenfeleinek hozzáértésébe vetett hitet, kigúnyolta és nevetségessé tette őket.

Előadása olyan hatásos volt, hogy a német tudósok megadták magukat, és F. Delitzsch, aki már a sumír nyelvet tanította is, előadásait beszüntette. Az öreg Oppert megsértve és megbántva ügyének elbírálását az utókorra bízta. Goldzicher Ignác orientalista, akit a Magyar Tudományos Akadémia azzal bízott meg, hogy tegyen a sumír vitáról jelentést, azt jelentette, hogy Halevy győzelme minden ellenvéleményt elsöpört. A sumírok sohasem éltek. Lenormant 45 éves korában a küzdelemben kimerülve, meghalt. Halevy mindenkit túlélt, 90 éves korában halt meg. Az idő és a valódi tudomány bebizonyította, hogy Halevynek semmiben sem volt igaza.

De egy fél évszázadon keresztül sikerült neki a dolgokat összezavarni. A francia ásatások Tellohnál és az angol amerikai ásatások az Úr városánál minden kétséget kizáróan megállapították azt a tényt, hogy a sumír valamikor élő beszélt nyelv volt, és létezett egy sumír nép is és sumír kultúra a régi Mezopotámiában. Ez győzelemre jutatta a pionírok fő tételét. Mindamellett a magyar szittya rokonságról szóló második elméletük bizonyítása késedelmet szenvedett.

Halevy sikeresen döngette a turáni egység elméletét is. Az ő hamis diadala és Sir Leonard Wooley döntő jelentőségű leletet közölt, amikor az Úr városi király sírokat megtalálták, - sorozatos kísérletek történtek, hogy összefüggésbe hozzák a sumír nyelvet a világ úgyszólván valamennyi nyelvcsoportjával, régivel és újjal. A sumír nyelvnek az egyszótagú természete az ilyen játékot lehetővé tette. A tudósok belefáradtak és megundorodtak. Hallgatólagos megegyezés jött létre: a sumír senkinek sem őse és ilyen igénnyel fellépni illetlenség.

Az egyik ilyen testület, amely ehhez a megegyezéshez teljes szívvel csatlakozott, a Magyar Tudományos Akadémia volt. A sumír atyafiság kutatása, - Goldzicher jelentése óta - szigorúan tabu lett. A" szittya " és " turáni " fogalom kifejezései gúnyos mosolyt váltottak ki. Egy független tudós, aki a "céhnek" nem volt tagja, Galgóczy János, a magyar és sumír nyelv megfelelőségének a terén fontos kutatómunkát végzett. Az Akadémia a munkát közlésre elfogadta, majd sohasem közölte. Úgy látszik a kézirat elveszett.

Az utolsó magyar, aki ilyen irányú tanulmányokat közölt Dr. Varga Zsigmond hittörténész a debreceni egyetem régi keleti nyelvek tanára volt. Amikor a sumír és ural-altáji nyelvek rokonságáról írt tanulmányát és elméletét az Akadémiának benyújtotta, tudományos munkájáért jutalmat kapott. Mindamellett a Tudományos Akadémia kijelentette (1920-ban), hogy Vargának nem sikerült a tételét bebizonyítani. A nyelvtani szerkezetek hasonlósága, - mondta az akadémia - nem elegendő bizonyíték, - ennek megfelelő mennyiségű szótári anyagot kellene felhozni, amelyek összefüggésben lennének ezekkel. De Varga ezt nem tette, - és az 1942-ben közzétett könyvében csupán 108 szót említett.

Az ezután következő évtizedekben az egész Ural-Altáji egység koncepciója a szittya turáni elméletek sorsára jutott. Azokat a tudósokat akik megkísérelték a törököt a sumír nyelvvel kapcsolatba hozni, visszautasították. A régészet fejlődésével mind több és több agyagtábla jelenik meg a világ múzeumaiban. Tudósok dolgoznak, másolják és olvassák azokat, a nyelvtani, szótári és kultúrtörténeti ismeretek gazdagodnak. De a sumír- magyar kapcsolatokra kimondott tabu még a mai napig is érvényes, és nagy akadályt jelent.

A SUMÍR ÉS A MAGYAR

Minden magyarnak, aki a régi, magyar iskolai rendszerben szerezte meg a műveltségét, kötelessége, hogy erélyesen lerázza azokat a béklyókat, amelyek furcsa fenyegetéssel és tilalommal a magyarok közelkeleti eredetére vonatkozó tudományos munkára ráraktak. Még egy másik tabut is amely a sumír magyar rokonság kutatását megtiltotta, meg kell törnünk, ha tisztán akarunk látni.

Nem magyar, hanem nyugati tudósok voltak azok, akik először felfedezték a sumír és magyar nyelv közötti rokonságot. Ezek a tudósok ismételten meghívták a magyarokat, hogy vegyenek részt a kutató munkában. De valami "különös" oknál fogva sohasem kaptak rá megfelelő választ.

Az első világháború katasztrófája, a háború, amelyet magyar területen is vívtak, borzasztó területi és vérveszteséggel járt, és a tudományos munkára roppant hátrányt jelentett. Ilyen volt a helyzet a második világháború éveiben is, különösen az azt követő években. Általában elfogadták, hogy minden olyan erőfeszítés, amely a magyart a keleti népekkel rokonságba akarja hozni, teljesen eredménytelen és azt hatásosan vissza kell utasítani. A népben nem volt elég energia ahhoz, hogy újabb elméletet keressen és ezért síkra szálljon. Újabb próbálkozás után nem mutatott érdeklődést.

És közben nem vették észre, hogy a kifüggesztett tiltó táblák mögött, - az idő és a messzi országok tudósainak kutató munkássága új ösvényeket nyitott meg. Oppert és Lenormant valamikor 300 sumír szóval dolgozott, ami az ő idejükben ismeretes volt. Ma a Deimel féle szótárban több mint 4000 sumír morfémát, gyökérszót találunk, amelyeket többé-kevésbé jól meg is értünk. Ez az anyag még növekvőben van.

Ha Deimelnek és más tudósoknak az újabb sumír anyagát jól megvizsgáljuk, a sumír és magyar szavak között döntő mennyiségű megfelelő szót találunk. Még ha fel is tételezzük, hogy ezeknek a fele véletlen volna, a másik fele is bőven elég ahhoz, hogy a rokonságot megállapíthassuk. Így az az ok amely a régi tudósok munkáját lerontotta, hogy nincsen elég összehasonlításra alkalmas szótári anyag, magától elesik. Új bizonyítékok kerülnek elő, és ezeknek az új bizonyítékoknak alapján kémünk kell, hogy a magyar nép szittya eredetére vonatkozó hagyomány újabb megfontolás tárgyává tétessék...

Emlékezzünk arra, hogy bár nem állott elegendő anyag rendelkezésünkre, Oppert és Lenormant úttörő munkája már megállapította a sumír és magyar nyelv nyelvtani szerkezetének rokonságát. Az ő megállapításukat Varga Zsigmond professzor dolgozta ki tovább. Elemzésének főbb pontjai:

1. / A sumír szógyökök alakja, a magyar szógyökökkel megfelelőnek látszik.

2. / Mindkét nyelvben a mássalhangzók úgyszólván általános harmóniában vannak, és ez alól alig akad kivétel.

3. / Mindkét nyelv kiküszöböli a mássalhangzók felhalmozódását.

4. / Mindkét nyelv ragozó (agglutináló).

5. / Közös jellemzőjük a hím és nőnem közötti megkülönböztetés hiánya

6. / A névmások egymáshoz hasonlóak.

7. / A főnevek ragozásában a teljes megfelelőség nyilvánvaló.

8. / Kevésbé nyilvánvaló, de fontos hasonlóságokat talált Varga Zsigmond az igék használatában.

A két nyelv fonetikája és nyelvtana között más további összefüggések is vannak, amelyeket később a megkívánt formák között igazolni fogunk, amikor azt majd a körülmények megengedik. Most itt fontosabbnak tartom, hogy néhány példát mutassak be az egyes sumír és magyar szavak közötti hasonlóságról és azok megfelelőiről. Sok sumír szó, amelyeket az ékírásos agyagtáblák szövegéből ismerünk, majdnem teljesen úgy hangzik, mint az ugyanannak a fogalomnak vagy vele rokon fogalomnak megfelelő magyar szó.

Ilyenek:

Sumírül	Magyarul
Uz- őrző, védő, harcos,	Ur, uri- ember, férj
	férfi, férj, erős, hatalmas
Isten= egy, egyetlen	Isten
Nap= napisten	Nap
HUD= süt	HOLD, tájszólás HÓD
ZALAG= FÉNYES	CSILLAG
AMA vagy EME	ANYA
ADDA	ATYA
NIN= Urnő, Papnő, Testvér	NÉN, NÉNE, idősebb testvér
USSA= fiatalabb testvér, öccs	ÖCCS
SIL= szel, vág	SZEL, vág
HUN= nyugszik, pihen	HUNY, alszik
ES=eszik	ESZ, eszik

A szittya népek kivételes konzervativizmusával magyarázható meg, hogy a sumír szavak közül oly kivételes nagy mennyiség maradt fenn a magyar nyelvben úgyszólván teljesen változatlanul évezredeken keresztül. Mégis meg kell állapítanunk, hogy ilyen hosszú idő alatt, amely hosszabb mint az a távolság, amely a latin nyelvcsaládba tartozó nyelveket vagy a régi angolszász nyelvet a modern angol nyelvtől elválasztja, - a nyelv nagy része változásokon ment keresztül. Ha egy sumír ősünk a Krisztus előtti harmadik évezredből jönne elő meglátogatni minket, kevés magyarnak sikerülne vele társalogni. A szavak megváltoznak és némelykor a szónak minden egyes hangzója már különbözik. Mégis a szavak megfelelői kimutathatók, mert a fonetikai vonatkozások bizonyos rendszert követnek.

Ezek a változások bizonyos mértékben hasonlóak azokhoz, amelyeket már indoeurópai nyelvekből ismerünk. Ott a latin "P" hang az angolban "F" hanggá változik: a paterből Fater lesz. Az alapvető különbség az, hogy az indoeurópai nyelvekben a változás általános és teljes. Némely kifejezési formákat teljesen elhagynak, másokat elfogadnak hasonló szabályszerűséggel, mint a bükk-fa, amelyik ősszel minden levelét elveszti és újakat növeszt a következő évben. De az örökzöld- pálma biológiája különbözik a bükkfáétól. A pálmafű nem hullatja el régi leveleit, amikor újakat növeszt. A régi és az új egymás -mellett áll, - de a magyar nyelvben különböző kifejezésekre is használják.

Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy bár a sumír nyelv az emberiség legelső magas nívójú civilizációjának nyelve volt, amely csak pár ezer szóból állott. Hogy az űrrepülés korában is megfelelő legyen ahhoz a magyar nyelvnek nagyon gazdag, hatalmas szókincset kellett kifejlesztenie.

Ez úgy történt, hogy a fonetikailag régebbi szóformák felhasználásával némileg különböző értelmet fejeztek ki az új szóformákkal. A magyar szavak nagy családjának az eredete visszavezethető egyetlen egyszerű, egyszótagú sumír ősére. Például:

Sumír nyelven az a szó: GAM azt az alapgondolatot fejezi ki, hogy valamit hajlítani, görbíteni, hajlott. Ennek a szónak úgyszólván változatlan megfelelője a magyar: GAMO, némileg régies táj szó egy kampós fából készült szerszám jelölésére, amellyel búzakalászokat gyűjtöttek össze. Ugyan ez a szó egy másik vidéki tájszólásban: MANKÓT jelent. A régi magyar ormánysági tájszólásban ez a szó: GAMÓS, a végén meggörbített pásztorbotot jelent. A GÁMOR szó Erdélyben kerítést jelent. A GÁNC archaikus szó a szigony jelölésére. GÁNCS göböt jelent az épületfában, - de jelent gátat, akadályt is, ha az ember keresztbe vetett lábaival elbuktat valakit, vagy hibát keres, GANCOL egy másik tájszólásban. A jelentése: GÖNDÖR-it.

A sumír szó első alaphangja eddig változatlan "G" maradt. De magyarban más szavakat is találunk, amelyek nyílván ehhez a gondolat családhoz tartoznak, és mégis - "K" hangzóval kezdődnek, ilyenek: KAMÓ, KAMPÓ, KAJMÓ, KAMPÓS, KANYAR, KANYARGÓ, KANYARÍT, KANYAROG, KAJMÓS, KAJLA, KAJSZA.

Grimm törvénye szerint a hangzók változnak és a "G"-bőt "K" lesz és idővel a "K"-ból "H". Ha megvizsgáljuk a magyarban valóban találunk olyan szócsaládot, amelyek HA szógyökkel kezdődnek és a hajlás különböző árnyalatait fejezik ki: HAJLIK, HAJLIT, HAJLÁS, HAJLÉKONY, HAJLOTT, HOMLOK, HÓN, HOMORÚ, HOMPOS, HAJLAM.

És ezzel még nincsen vége. A hangtani fejlődés utolsó fokán a CS sibiláns hangzót olyan szavakban mint CSOMÓ.

Anélkül, hogy teljesen kimerítettük volna ezt a szócsaládot, nézzünk egy másikat. Válasszuk a hangtani család egyik ősét, a sumír SAB igét, aminek jelentése: vág, üt, hajít. Az egyszerű S betűvel írt angol szó, amit a sumírból írtak át, teljesen azonos ezzel a hangzóval, amelyet a magyarba SZ betűvel írunk. Tehát a sumír SZAB nemcsak hogy megfelel a magyar szab igének, hanem minden egyes hangzó is azonos a két szóban. Ennek az alapszónak a magyarban egész sereg változata van: SZABÁS, SZABÓ, SZABLYA, SZABÁLYOS. Ezek közönséges, gyakran használt szavak a magyarban.

De a sumír sziszegő "S" hang nem marad meg mindig változatlanul a magyarban. Erős hajlandóságot mutat, hogy egy másik szibiláns hangzóvá alakuljon, amelyet CS-nek írnak és úgy ejtik ki CH-nak angolban, mint ezt a szót China. (CSaine) jelenleg békés együttélésben az eredeti "sz" hanggal képzett származékszók mellett számos olyan szót találunk, amelyek CS-vet kezdődnek.

A sumír SAB szóból származik a magyar CSAP. Úgy látszik, hogy az SZ-el kezdődő változatok viszik tovább a szó eredeti jelentőségét: "Vág", míg a Cs-vet kezdődőek, inkább ütést, dobást, jelentenek, de nem kizárólag. CSAPÓ, CSAPÁS, CSAP, CSAPA, CSAPAT, CSAPZOTT, CSABDA, néhány példa ebbe a szócsaládba tartozó származék szavakból... A magyar szótárak oldalai hemzsegnek ilyenektől. Lehetséges, hogy a jelentések eltávolodtak, de általában könnyű követni azt az utat, ahogyan az új szavak az alapjelentésből kiágaztak.

A " Sumír rokonság" című könyvemben leírtam a sumír nyelvből a magyarba való átmenet közbeni hangtani változások módszereit. Könyvem megírása óta új adatokat szereztem be és remélem, hogy azokat a jövőben még közzé tehetem. A részletek azonban a vázlatszerű könyvecske legtöbb olvasója számára unalmasak lennének.

Így csupán annak a bizonyítására, hogy nem olyan ijesztő dolog a szótári anyag összehasonlítása, két további szójegyzéket mutatok be. Az első a sumír "D" betűnek a magyar "T" betűvé való átalakulását szemlélteti.

Sumír	Magyar
DÁL (edény)	TÁL
DÁM (hitves)	TÁM, támasz, segítség
DÁR (felnyit)	TÁR, kitár
DÁR (kifakad)	TÁLYOG, régiesen nyelven
DÁG (hozzáad, növel)	TÁG
DÁB (kettős, növekedés)	TÁG
DADARA (öltözék)	TAKAROS, jól öltözött
DAN(okos, szabad, felvilágosult) =	TAN, tanító, tanács,
	TANÍT, tanu, tanuló TANULÓ TANULT,
	TANULMÁNY
	TANULATLAN
DAG(megfog, tart)	Tapint, Tapad, tapaszt, tapasztal, tapogat, tapintat, tapod, tapogató, tapos, taposó, taps, tapogat, tapló, tapogtat, tápásulodik, tép, tepike, teper, tepertő, tipeg, tipegés, tipar, tipor, tippanős, topp, topa, topán, toppant, topog, toporzékol, toppan.
DO-(izi), tűz	TŰZ
DIM (megkötöz, becsuk)	Töm, zsúfol, csatol
DINGUL (üllő, tengely)	Tengely
DINGIR(isteni, tündér)	Tündér
DINGIR  (isteni)	Tenger
DUDU(koponya)	Tető, fedél
DAS (számjegy, egység)	Tíz
DIR ( beteg, zavart)	Törés, epilepszia
DIMENNA (földhalom, domb)	Tömény, agyagzsámoly,
	juhok fejéhez, tájszó.
DUG (edény)	Tök, teknő
DUN (ökörfajta)	Tinó, fiatal ökör
DIKUS (mondat, ítélet)	Tehát, következésképpen
DU (nyílik, behatol)	Tő
DIL (teli, tökéletes)	Teli
DURUN (lakás, lakik)	Torony
DURK (kötelék, összeköttetés)	Torok, tornác
DAR (ételáldozat a halott tiszteletére)	Tor
DUK (tartály, edény)	Tok
DAL (repülni)	Toll
D U (lyuk, tó)	Tó
DUGGAN(bőr-zsák)	Tokány, szárított élelem,
	katonai adag, amit bőrzsákban vittek
DAL (túl lenni, messze)	Túl
DUL (iga)	Tulok
DUN (tur földet mint a disznó)	Tur
DURDUR (lakik valamiben)	Tátra régi neve TURTUR volt.

Hogy egy példával mutassam be, mennyire szükséges a sumír szavak régi magyar megfelelőit kutatni, keresni, amelyek esetleg már csak a táj nyelvben találhatók, hivatkozom egy ilyen sumír szóra, szinte utolsó magyar megfelelőjére. Mikor Gaddnak a "Sumir Olvasó könyv" című könyvét olvastam, feltűnt nekem ez a szó: "DIMZ-MA", amit egy fonónővel kapcsolatban mondtak és az volt az értelme, hogy "ügyes munka", vissza emlékeztem egy ritka magyar szóra, amellyel csak egyszer találkoztam az életemben: TÉMŐ.

 

 

A forrására azonban teljesen pontosan emlékeztem.

1942-ben, télen egy erdélyi magyar községben voltam, Nyirád-Szent-Lászlón, ahol Ugron Anna beszélt arról, hogy a népművészet fenntartására, - jó TÉMŐS asszonyokat kellene keresni. Magyarázta nekem, hogy ez a kifejezés olyan asszonyra vonatkozik, aki a szövésben és fonásban ügyes és termelőképes. Ő maga kiváló szövőnő volt, - olyan kincs, amit az emberiség rövid időn belül elveszíthet, ha nem gondoskodnak megőrzéséről.

A következő szójegyzék a sumír S hangnak a magyar CS hanggá való kiejtésbeli átváltozását szemlélteti.

 

Sumír	Magyar
SAKU (magas)	Csákó, magas kalap
SABU (út)	Csapás, ösvény, nyom
SUB (hajlít)	Csap, hajlít, üt, vág
SAP (hadsereg)	Csapat, csoport
SURKA (szerszám)	Csáklya, horog, fejsze
SAB (levág)	Csap, levág fáról gallyat
SA (háló)	Csáté, szövésre használt vízi növény
SU-UB (hajlít, görbít)	Csavar
SILIG (kéz)	Cselekszik
SUM (csempe)	Csempe
SADIKU(kalap)	Csepesz (női fejkedő)
SAAR (dús növényzet)	Csere, erdő
SURIM (istálló)	Cserény, akol, karám
SEIB (tégla)	Cserép
SIKA (fazék, tányér)	Csésze
SAGAZ (gyilkos, rabló)	Csikasz, éhes farkas
SERRA-AG(kivilágosodik)	Csillag
SAL (ragyog)	Csillag
SULU (felhoz)	Csille, bányász, targonca
SEN (tiszta, fényes)	Csín, csinos
SIE (érinteni)	Csípés, csipet
SI-IP (csipke)	Csipke
SEPU (láb)	Csípő
SIP (lecsendesedni)	Csend
SAB (fazék, edény)	Csobolyó, edény
SURUR (csokor)	Csokor
SEDU (özönlik, árad)	Csődül, tömegbe jön
SUG (fizetési érdekeltség)	Csőd, fizetési képtelenség
SAKAN(szamár)	Csökönyös, konok, makacs
SUSI (tetőpont, orom)	Csúcs
SUB (romokban levő)	Csúf, eltorzult
SUHUR(haj)	Csuhé, kukorica haj
SA-GA (bezár)	Csuk, zár
SU-GA (halász)	Csuka amelyik halat eszik
SUN (öreg)	Csúnya
SUBA (tiszta)	Csupa, tiszta, csupán
SUM (hagyma, gumó)	Csomó, göb
SEMBIRIDA(fűszer-növény)	Csombor
SUN (eltör, tönkretesz)	Csonka, nyomorék
SAR (összes, tömeg)	Csorda, nyáj, tömeg
SUR (folyik, csepeg)	Csurog, csepeg
SUDULU, (betakar)	Csótár, lovaknak takaró
SE (árpa, szem)	Cső, kukorica cső
SEBUR (föld)	Csöbör
SUD (csúszik)	Csusz, csúszik
SUTUG (nádfajta)	Csutak, vágott nád
SUU (ízületi betegség)	Csúz, reuma
SAB (alacsony)	Csügg, lóg
SILIG (kéz)	Csülök, disznóláb
SERU (istálló, szín)	Csűr, szin, pajta

Hangsúlyozni szeretném, hogy ez a két szójegyzék csak példa. A fonetikai változások teljes sorát módszeres eljárással több hasonló szójegyzékkel szemléltethetnénk. A magyar szókincs túlnyomó része sumír gyökerekre vezethető vissza: az állítólagos török és szláv szavak kérdését felül kellene vizsgálni. A törökök a szavakat ugyanabból a forrásból örökölték, mint a magyarok, a szlávok pedig ezeket a szavakat a nagy szittya kultúrától kölcsönvették.

 

Ha a magyarok és a sumírok rokonok, felvetődik az a kérdés, hogy az az etnikai csoport, az a népesség, amely a magyar nemzetet alkotja, nem változtatta-e meg a nyelvét valahol az idők folyamán? A történelemben előfordultak ilyen változtatások és ezt a lehetőséget nem szabad kizárni. Felvehették-e a magyarok a történelmük valamely időszakában, - esetleg vallási okból a zoroaszteri mágusok nyelvét? Ilyen változásra semmiféle alapos, meggyőző bizonyíték nincsen.

 

Ez az utóbbi időben felmerült elmélet másféle változást tételez fel. Ennek az elméletnek a szerzője azt hiszi, hogy a honfoglaló, győző magyarok a IX. században turk nyelvet beszéltek, amelyet elhagytak a bennszülött Duna mentén élő nép közhasználati szittya idiómája kedvéért. Eszerint az elmélet szerint később ebből fejlődött ki a mai magyar nyelv.

Azt a feltevést elfogadjuk, hogy a Kárpátok koszorúján belül szétszórt csoportok tényleg szittya tájszólást beszéltek a magyarok bejövetele előtt is. Azonban mégis nehéz volna elhinni, hogy ezeknek a csoportoknak a nyelve volna a mai magyar nyelv alapja.

 

Az írásos kútfők kifejezetten állítják, hogy három, azok közül a törzsek közül, akik a magyarokhoz csatlakoztak, a kabarok, kazár-turk nyelvet beszéltek, de ezek nem képeztek többséget és nem tartoztak Árpád népének vezető törzsei közé.

 

Minden bizonyíték arra mutat, hogy a honfoglaló nép zöme, különösképpen a vezérnek a törzse, a megyeri törzs, olyan nyelvet hozott magával, amely alkalmas volt kormányzásra, szervezésre, törvényhozásra és alkotmány készítésére, - olyan nyelvet, amely több évezreden keresztül fejlődött és csiszolódott.

Minden okunk megvan azt hinni, hogy ez volt az ősi mágusok hivatalos nyelve, melyet a papok egy csoportja tartott fenn és őrizte meg, mint szent hagyományt a sors minden csapásai között. A megyeri törzs e nyelvének valószínűleg megvolt az az állása és helyzeti energiája, hogy érvényesüljön az összes többi nyelv fölött és minden bennszülött helyi tájszólás fölött.

CSAK A NYELV?

A sumír magyar rokonság kérdésében csak a nyelv az egyetlen kapcsolat, amely a két népcsoportot egymáshoz fűzi? Bizonyára nem.

Fizikai testi hasonlóság is van a két faj között. Valahányszor egy magyar belép egy múzeumba, ahol jó sumír fejek vannak kiállítva, valami furcsa kín nyilallik a szívébe, - valami egészen különböző attól a pihentető csodálattól, amikor görög mesterműveket csodál meg.

 

" A sumír rokonság" című könyvemben megpróbáltam osztályozni ezeket a fizikai jellemvonásokat, amelyek a sumír és magyarok között közösek.

Nehézséget okozhat, hogy a sumírok, szittyák és a magyarok egyaránt idegenből házasodtak. A népek származásának olvasztó tégelye nagy sumír találmány volt: valószínűleg ez volt az alapja az ő magas fokú civilizációjuknak.

 

Így ha a típusokból sorozatot gyűjtünk össze, abban nagy változatosságot fogunk találni. Csontváz maradványok ritkák és rossz állapotban maradtak fenn, úgy hogy jobban tesszük, hogyha a gazdag és jól megőrzött szobrokhoz fordulunk. De ebben az esetben is lesznek nehézségek, különösképpen kőből faragott szobrokkal foglalkozunk.

 

Mezopotámia allúviumi síkságán a sumíroknak nem volt kövük, a követ importálni kellett. A rendelkezésre álló kőtömbök rendszerint túl kicsinyek voltak ahhoz, hogy abból életnagyságú szobrokat lehetett faragni. Így fejlődött ki azután az a szokás, hogy a szobroknak a fejét nagyobbra, sokszor életnagyságúra faragták, a testét pedig kicsinyítették. Ez azonban ne vezessen félre bennünket, hogy azt higgyük, hogy a sumírok törpék voltak. A glypticonokon, a kőpecséteken az alakok arányosak, normálisan vannak bevésve.

 

Fogunk találni alacsony, zömök típusokat, amelyek, alacsony zömök magyar típushoz hasonlítanak. És fogunk találni magas, karcsú sumírokat, amelyek a magyar típusnak felelnek meg. Ha a sumírnak barna tengeri-kagylóból készült szemét nézzük, emlékezni fogunk, hogy milyen gyakori a magyar "dió-barna" szem, de ha egy alabástrom szobor kék lápis lazuli szemekkel tekint ránk, akkor azokra a magyar barátainkra gondolhatunk, akiknek kék vagy szürke szemük van, negyven %-os kisebbségben Magyarországon. Az a meglepő a dologban, hogy az erősen egyéni arc ábrázolása minden esetben magyar egyénekre emlékeztet. Érdekes a régi fényképeket egymás mellé rakni. Az eredmény meggyőző.

 

A fizikai, antropológiai jellegzetességeket tekintve: a sumírok kevert nép. A magyarok is azok. A két keverék egymáshoz nagyon hasonlít.

A késői szittya művészet, magasszintű, díszítő művészet, azonban sohasem érte el a sumír arcábrázolások magas színvonalát. Mindazonáltal a szittyák képei, különösen pedig a párthusoké, a magyarokban mindig a rokonság érzetét keltik fel.

 

Mit mondhatunk a ruházatról?

A sumíroknak a legfontosabb ruhadarabja egy vászon ágyékkötő volt, amelyet GADÁ-nak, vagy KITU-nak neveztek. Ebből fejtődött ki a magyar paraszt fontos ruhadarabja, amelynek a neve majdnem változatlanul maradt meg: GATYA. Az egyik fontos női viselet a magyaroknál a KÖTŐ vagy KÖTÉNY Az utóbbi forma akkád befolyásra mutat: ott az ágyékkötőt KITINTU-nak nevezték.

A magyar ing szó - tájszólásban IMEG, - valószínűleg sumír IN-ag szóból származik, ami annyit jelent, hogy "vászonból készült". Ellenben a régi magyar gazda gyapjú nagykabátja a SZŰR, bizonyára a sumír SZUR igéből származik, ami annyit jelent, hogy "gyapjúból fonni". A szegény magyar ember közönséges, igénytelen hosszúszőrű kabátját magyarul GUBÁ-nak nevezik, - ez a sumír GUBBU-nak felel meg, "ruhát" jelent: -míg a drága hímzett felsőruhát, amelyet rendszerint báránybőrből készítettek, magyarul SUBA-nak nevezik a sumírben pedig SUMA azt jelenti "fényes, tiszta."

A magyar nyelvészek úgy mondják, hogy a CIPŐ szó etimológiája megmagyarázhatatlan. Ha azonban leereszkedünk és figyelembe vesszük a sumír IB szót, amit "bőr cipőfűzőt" jelent és az akkád SIMBBU szót, aminek "bőr öv" a jelentése, - akkor megtaláljuk ennek az árva szónak az értelmét.

 

CSÁKÓ "magas föveg", úgy látszik a sumír SAGSU "sisak föveg" szóból származik. A magyar nők hagyományos fejdísze a PÁRTA, a sumír BARDU, "fejszalag" szóból származhat. Koszorút visel a magyar menyasszony a fején és KOSZORÚ-nak nevezik azt is, amit a halottak sírjára tesznek. Ennek a szónak a sumír LASZER "kidolgozott" és az akkád "KASARU" "köt és összerak" a megfelelője.

 

Ami a hagyományos magyar népviselet mintáit illeti, megbízható német bizonyítékokra hivatkozhatunk, M. Telke tudósra. Ő a legnagyobb részletességgel írja le a magyar népviseletet Aztán, - amint azt a középeurópai népviseletek könyvében írja, - nekilátott, hogy ezeknek a jellegzetes mintáknak az eredetét kinyomozza és egész Közép-Ázsiát átkutatta. Természetesen ő azzal a régi előítélettel indult el, hogy a magyarok Közép-Ázsiából származó nomádok. Mily nagy volt azonban a csalódása, amikor távol keleten semmi hasonlót nem talált, kivéve néhány indo- szittya királyi pénzeken lévő alakot. De lám-lám! Egyszer csak váratlanul a Kaukázus népei között megtalálta a magyar ruhamintákat meglepő részletességgel. Ezt ő becsületesen elmondja, és hozzáteszi ennek a hihetetlen ténynek a magyarázatául, hogy lehetséges, hogy a magyarok azokat a ruhákat valahol vándorlás közben szedték fel.

 

Természetesen a dolognak az a valódi magyarázata, hogy a magyarok ősei, - kivéve talán a régi kőkorszakot, sohasem voltak Közép-Ázsiában. Ellenben sokáig éltek a Kaukázusi hegységben és annak környékén. Ők és a szittya rokonaik vitték magukkal Nyugatra, a szabás nélküli tógák világába, a szabott és gombolható ruhákat, a csizmát és a nemezből készült kalapot, a lovas emberek ruházatát.

 

Még hosszú ideig folytathatnánk tovább a felsorolást. Egyedül a ruházatra vonatkozó a jelen kiadványunknál sokkal vastagabb könyvet tölthetnénk meg. Egy másik könyvet írhatnánk a főző edényekről, az anyagokról és a konyhára vonatkozó általános szókincsekről. Ez érdekes lenne, mert ez a szókincs, amelyet az általában erősen konzervatív asszonyok használnak, a sumír idők óta viszonylag kevés eltérést mutat.

 

Itt van a lótenyésztésre, juhászatra, kertészetre és mezőgazdaságra vonatkozó szókincs. Teljesen hatásos az a szókincs is ami a háziiparra, építészetre, gyógyászatra, jogra, kormányzásra, erkölcsi fogalmakra és vallásra vonatkozik. Ezek sokkal többet mondanak, mint hogy a két nyelv egyszerűen rokonságban van egymással. Ezek rokon, vagy éppen azonos gondolkozásról beszélnek.

 

A technológia egész világából válasszunk ki és vizsgáljunk meg egy tipikus szerszámot, a sumírek "fogas-bárdját", ami a csákánynak valamiféle mesterkélt, különleges változata. Egy sumír költemény úgy dicsőíti, hogy ez Enlil Isten különleges ajándéka az ő népe számára. Eszköznek nevezték erős városok építésére, de fegyver is volt a gonosztevő leverésére.

Ezt a fogas bárdot látjuk lefestve az Ur-i zászlón a kocsihajtó kezében és más műemlékeken. Ilyen csákányt találtak aranyból és ezüstből Sumírban és bronzból Luristanban. Ugyanilyen csákányt találtak Magyarországon a bronz korban, és kizárólag Magyarországon, Nyugat Ázsián kívül. A magyarok, különösen az elszigetelt pásztornép még a tizenkilencedik század végén is úgy használta, mint hagyományos és igen hatásos magyar fegyvert. Még a neve is: FOKOS, valami, ami "fogas", - régi Mezopotámiai ősére emlékeztet.

 

Akik ezt a problémát komolyan tanulmányozzák, a technológiában és a fizikai antropológiában sok ilyen hasonlóságot jegyezhetnek fel, de ennél jelentősebb területen még fontosabb és meggyőzőbb analógiát találhatnak.

 

Itt van a magyar mitológiának a gazdag tündérországa, amit a nyugati tudósok semmibe sem vesznek és a nyugati kiadók visszautasítanak. A magyar mesékben szereplő TÜNDÉR szó is bizonyíték, mert nyilvánvalóan a sumír "DINGIR" isteni lény - szóból származik. A magyar tündérmesékben szereplő minden személynek megvan a maga felismerhető őse a sumír pantheonban, a nyolcágú csillag, ANU-é, aki az ég istene, vagy istennője volt, a magyar népművészet állandóan visszatérő motívuma.

 

A görög OMEGA-hoz hasonló szimbólum BABA istenasszonyé volt, aki a gyógyításnak és a gyermekszülésnek volt az istennője, eredetileg tehén-istennő volt, - az ő Omega szimbólumának fejlődését hét évezreden keresztül követhetjük. Mikor a régi vallás szimbólumai kénytelenek voltak értelmetlennek tűnő virág-díszítésekben elrejtőzni, a nagy anyaistennő szimbólumát a TULIPÁN-nak keresztelték el. Ez a központi fő gondolata a magyar díszítőművészetnek manapság is. Ez a magyar tulipán nagyon gyorsan nő ki a szív alakból. Ez úgy látszik minden, ami emlékeztet ENKI isten arcára, a Nagy SZARVASÉRA.

 

Hagyományos magyar kompozíciókban, a középen ábrázolt tulipán két oldalán gyakran van egy-egy szem elhelyezkedve, amit pávaszemnek nevezünk. Úgy látszik, mintha ránk nézne valaki ezeken a szemeken keresztül. Ha ismernénk a feleletet, akkor talán meg tudnánk oldani sok ezer szembálványnak a titkát, amelyeket Sir Mallowan Brak ásott ki sumírhonban. A székelykapu mindenütt jelenlevő kígyója valószínűleg késői emlékeztetője a sumír "NAGY ÉGI KÍGYÓNAK" - a Tejútnak, az isteni pásztornak BABA-nak (TAMMÚZ-nak).

 

Messze vagyunk attól, hogy ez a felsorolás teljes legyen. Ha tanulmányozva a sumír jogi gondolkozást, összehasonlíthatjuk a magyar törvényekkel, ugyanazok az alapvető gondolatok lesznek nyilvánvalókká: keresése a rendnek az emberek közötti viszonyban, és ugyanaz az értelmes, türelmes magatartás.

 

A sumír és a magyar nyelvtanban egyaránt hiányzik a nemek megkülönböztetése, ennek alapjában véve az az oka, hogy egy nőben az a lényeges dolog, hogy ő is emberi lény.

Ezen van a hangsúly és nem a szexuális különbségen. A magyarban ez az egyes szám harmadik személy ragja: ő, és ez egyaránt jelent hímnemet és nőnemet.

 

Nem akarjuk azt mondani ezzel, hogy a nem lényegtelen volt a sumíroknál, vagy a magyaroknál. Az életnek két része volt, amelyet őszintén el kellet ismerni, intenzíven élvezni és tapintatosan gyöngéden megszervezni. A magyar asszony az ő férjét URAM-nak hívja, ami annak a sok jelentésű szónak: "Úr, őrző, védő, férfi, férj, katona, szolga, főúr" - a leszármazottja. Egy szóval jelöli a férfit, aki neki mindene. A magyarban az asszonynak vagy a feleségnek a megszólítása ASSZONY, - a sumír GASAN - ami úrnőt, királynőt jelent.

 

Azt az alapvető elgondolást, hogy mindketten "emberek"-nek számítottak, kölcsönös tisztelet egészítette ki. Az, hogy az asszonyt piedesztálra helyezzék; ugyancsak sumír gondolat, amelyet a képírásban az "istennő" jelével fejeztek ki. Ugyanezek a gondolatok tértek vissza Magyarországon is.

 

A sumír szerette az életet, de nem félt a haláltól (ebben a témakörben egy csomó téves, spekulatív elmélet nem helytálló). Az utóbbi időben felfedezett szövegek bizonyítják, hogy a sumírok a halál után az igazságot és az ítéletet várták, még pedig nem egy sötét lukban, hanem egy olyan országban, amelyben a mindentudó fényes nap ragyog be minden nap. Valami misztikus hitük volt a lehetséges feltámadásban. Erről A. MOORTGAT írt nagyon szépen.

 

Ha valaki jól ismeri a magyarok alapvető jellemét, jellembeli tulajdonságait, az tudja, hogy ugyanezeket a jellegzetes tulajdonságokat találja meg a sumíroknál is, jóindulatot, türelmességet, bátorságot és emberséget.

Az emberiség fejlődése szempontjából ezek értékes tulajdonságok: ragyogóbb lenne földünk, ha ezek általánossá válnának.

Így a tehetséges sumírokat kiszorították a hazájukból, részben megölték, szétszórták őket, azok akik megirigyelték gazdagságukat. A szittya szobrokon a sötétség erői elborítják a világosság nemes szarvasát, amelyet aztán vérszomjas, apró vadállatok marcangolnak szét. A hajdan hatalmas és tehetséges szittyákból sokan pusztultak el.

 

MI TÖRTÉNT A TÖRTÉNELEMBEN?

A régi kőkorszaki embereknek vándorútját Eurázsiában még nem sikerült kinyomozni. De úgy látszik, hogy Kr. előtt a nyolcadik és hetedik évezredben ennek a csoportnak egyes tehetséges tagjai a Fekete Tenger körüli Termékeny Félholdnak nevezett területen telepedtek le és alapították meg az első neolitikus kultúrákat és az első földműveléssel foglalkozó falvakat. Ezek a kurd dombokon, Anatóliában, Palesztinában voltak. Nagy és rajongó régészek, mint R. Bridwood, J. Mellart, K. M. Kenyon dolgoznak ezek feltárásán és beszélnek nekünk azokról az izgalmas időkről, amikor az ember először ültetett gabonát és kezdett letelepedni. Jó okunk van azt hinni, hogy ugyanaz az ember csoport dél felé is elvándorolt, ahol egyesülve a tehetséges déliekkel, a Nílus völgyében megteremtette az Egyiptomi civilizációt.

 

Az északkeleti falvak fiatal gyarmatosító csoportokat küldtek, a Tigris és az Eufratesz mentén és elvitték magukkal dél Mezopotámiába az El Ubaid-i korszak korai kultúráját, amelyik ugyan kissé különbözik a későbbi magas sumír kultúrától, bár annak valószínűleg az őse.

 

A sumír civilizáció városi és mesterkélt volt. Különböző népcsoportok összeházasodásából és kulturális cseréből származott. Idővel aztán ezek a kifinomodott, írástudó, síkságon élő városiak elkezdték a hegyi lakókat mint külön népeket kezelni. Az ékírásos leletekben vannak utalások, mely szerint ezek a SA vagy Su hegyi népek vidékiek.

 

Az agyagtáblákon az utókorra megmaradt nagyszámú ékírásnak köszönhetjük, hogy a sumír élet nagy részét rekonstruálni lehet, amely gazdag, színes, alkotó volt, - egy hallatlanul tehetséges nép élete. Az emberi haladáshoz való hozzájárulásuk mérhetetlen. Fémfeldolgozással foglalkoztak, a mérnökök számára feltalálták a kereket, az építészek számára a boltívet: az ő művészetük volt a görög művészet mintája, törvényük a római törvényeknek szolgált például, és vallásos felfogásuk a zsidó, keresztény és moszlim vallások alapja.

A sumír politikai hatalom a csúcspontját a Kr. előtti harmadik évezredben érte el. A sumír tudomány, kultúra, vallás és irodalom fennmaradt a második évezredben is, de ebben az időben már a sumír nép etnikai teste éppen úgy, mint a mezopotámiai város államok sumír jellege hanyatlani kezdett. A túlzásba vitt fényűző, jó élet a városi sumírokat elpuhította, azok a jól borotvált, civilizált úriemberek a háborút pokolnak tartották. Gyűlölték a harcot, és amikor rájöttek, hogy az elkerülhetetlen, már túl késő volt. A hazafiak áldozatai hiábavalók voltak. Egy új elem rohanta le az országot, az akkádok, ezek borotválatlanok voltak, és energikusak. Átvették a politikai hatalmat is. A sumír elemeknek választania kellett: megadni magát, vagy kivándorolni.

 

Úgy látszik hosszabb időn át kisebb nagyobb csoportok hagyták el kivándorlók - Mezopotámiát. Ezek a sumírok a szélrózsa minden irányába szétszóródtak, hogy szabad hazát keressenek maguknak. Az ő kultúrájuknak nyomait a régi világnak úgyszólván minden pontján megtaláljuk. Nem látszik lehetetlennek, hogy vándorló sumír elemek Kis-Ázsiában korán letelepedtek és a chatti nyelv és annak az etnikai népnek tovább vivői voltak, amelyik a korábbi Hittita birodalmat felépítette. Ez a birodalom a "tengeri népek" támadásai következtében Krisztus előtt 1200-ban összeomlott, és ennek következtében ismét új kivándorló csoportok indultak új otthon keresésére. Ez volt az az idő, amikor a hagyomány szerint Chiresmian királyság keletkezett.

 

Azoknak a céloknak egyike, amely bizonyára sok menekültre gyakorolt hatást, egy pontosan meg nem nevezett ország volt, amely valamikor a sumír világ egy részét képezte s amit Subartu néven ismertünk, túl a Tigris folyón a hegyvidéki körzetben, - a SA népek hazája volt ez.

Ennek a területnek északkeleti sarkában egy új hatalom az asszírok birodalma kezdett növekedni, elnyelte a tehetséges SA népet és általuk gazdagodott. Mindemellett még volt elég ország terület az asszírok hatáskörén kívül. Ezeknek a területeknek egyikén növekedett a klasszikus Médea és a modern Lurisztán. Média bizonyára hasznot húzott a jó SA népi elemből, amelyet a városodás nem rontott meg.

 

Természetes, hogy a kivándorlók, vagy menekülők legnagyobb hullámainak akkor kellett elhagyniok otthonaikat, Mezopotámiát, amikor a kegyetlen asszírok hatalmuk tetőpontján álltak, a Kr. előtti tizedik és nyolcadik század között.

 

Ugyanebben az időben titokzatos lovas emberek jelentek meg Lurisztánban és különleges, jellegzetes kultúra nyomait hagyták hátra a földön. Egy ideig lurisztáni bronzok jelentek meg a régiségkereskedők boltjaiban és a tudósok köreiben ezek nagy érdeklődést keltettek. Lurisztán ma az Iráni királyság része. Ennek a népnek, mely a szépség gazdagságát, bonyolult és kifejező bronz műveit hagyta hátra, a titka még nincs megfejtve: kik voltak ők? Miért tűntek fel Lurisztánban Krisztus előtt a 10. -9. század körül? És miért távoztak el két vagy három századdal később?

 

Az a tény, hogy a lurisztáni művészet a mezopotámi művészettel összefügg, régóta ismert. Egy Lurisztánból származó rövid bronz tőr pontos másolata MES- Kalen Dug sumír herceg híres tőrének. Egy bronztálon ékírásos feliratot találtak. Mégis a lurisztáni művészet a sumír művészettől lényegesen különbözik.

A sumír művészet jóltáplált, jómódú, helyben ülő foglalkozást űző nép művészete volt. A lurisztáni művészet pedig egy elszegényedett, veszélyben élő, harcoló, mozgásban lévő nép művészete. A menekülőknek a művészete.

 

A lurisztáni bronzszobrok bizonyítékai arról győznek meg, hogy ezeknek az apró mesterműveknek az alkotói sumír városállamokból származó, különféle menekülő generációk voltak, akik a lurisztáni dombok között rejtőztek el. Aranyuk nem volt, de megvolt az ügyességük, szépség iránti szeretetük, és nagyfokú érdeklődéssel nézték az életet. Ez az amit az ő meggyötört és mozgalmas művészetük kifejez, mert a lurisztáni művészet az északi ember szellemességének nagy újjászületése, akik kövérre híztak a sumír húsosfazekak mellett. Most ismét keményen kellett küzdeniük az életért és vissza kellet szerezniük rugalmasságukat. Meg kellett birkózniok az asszír lovasság gyors lovaival, - így hát maguk is kitűnő lovassá váltak. A jó lovasok számára pedig az egész Eurázsiai kontinens nyitva állott.

Egyes sumír kivándorló csoportok szerencsésebbek voltak, mint a nagy tömeg, amely csupán a bőrét és alkotó képességét tudta megmenteni. Egyes erődítésekben, mint amilyen Ziwiyen, gazdag nép élt, amely még arany feldolgozásával is foglalkozott. De ők is menekültek voltak, akiket egy magasabb katonai szervezet és erő fenyegetett. ők azt az erőt a gonoszság megtestesítőjének, a sötétség erőinek tekintették és griffekkel, leopárdokkal, sárkányokkal és szörnyetegekkel ábrázolták. Érezték, hogy az ő saját jelképük a szarvas, a fenséges, szép, ártatlan állat, a nagy fény hordozója, a Napnak a barátja. Az istenség az istenek családjának apja volt, valamennyien jóakaratúak az emberhez, - sumírul: ENKI-EA volt a neve, és DAR-MEH is, a NAGY SZARVAS.

 

Ez a szarvasmotívum, amelyet erős vallási érzés és ősi hagyomány vesz körül, gondos tanulmányt érdemel. Sumíriában ez teljesen bizonyított és világos volt. Nagyon nagy számban tér vissza a chatti kultúrában.

A szittya művészetnek a legkövetkezetesebben előforduló motívuma, nem csoda. A szittyák legendás őse Targitaos, - "az isteni TAR sarja", amely már pontosan megfelel a sumír dar = szarvas szónak. A csodálatos szarvas, - csodaszarvas, aztán később megjelenik a magyar népművészetben, legendákban is. Az első magyar herceg, akit követül küldtek Konstantinápolyba, amint a görögök feljegyezték, - Termach-os volt. Ennek a hangzása pedig nagyon hasonló a sumír DAR-MAH-hoz.

 

De a magyaroktól még messze vagyunk. Most még csak a Zagros hegy lábainál tartunk. Itt született meg a művészet, amelynek központi motívuma a világosság erőinek harca a sötétség erőivel. A gondolat gyökerei a régi Sumírba nyúlnak vissza, de a menekültek ezt most még sokkal jobban átérzik és a művészetükben sokkal ékesszólóbban fejezik ki. Nemsokára a szélrózsa minden irányába kinyargalnak a képzett lovasok csapatai bronzfegyverekkel, szerszámokkal, ékszerekkel, zablákkal és magukkal viszik a szittya művészetet.

 

A sumír magas kultúra magába foglalta a korai, csaknem kizárólagos mesteri tudást a bányászatban, olvasztásban, öntésben és fémfeldolgozásban. Mivel a hordalékos sumír földben nem voltak bányák, expedíciókat küldtek ki, hogy az értékes nyersanyagot behozzák. Ilyen hajóval indult expedíciók némelyike két évig is tartott, és így semmi esetre sem lehet kizártnak tartani, hogy a sumírek ónt bányásztak Angliában, aranyat a Kárpátokban és ólmot az Altáji hegységekben. Sumír mérnökök lehettek azok, akik a jelenlegi Magyarország óriási, történelem előtti csatornarendszerét megépítették.

Erdélyben egy román tudós agyagtáblákat ásott ki nemrégiben, amelyeken a sumíriai Urukban talált íráshoz erősen hasonló képírásos jelek voltak. Az egyik ilyen jel valamilyen olvasztókohó vagy kovácsműhely ábrázolásának látszik, a szomszédos területen arany és ezüst bányák vannak és feltételezhető, hogy a Maros völgyében talált tábla és más leletek korai bányásztelepülések jelenlétét igazolják. Ezek, bár későn, - igazságot szolgáltatnak Torma Zsófia magyar régésznek, akit 1894-ben kigúnyoltak, mikor azokról a mezopotámiai írásjelekkel teleírt cserépedényekről tartott beszámolót, amelyeket a Maros völgyében ásott ki.

 

Valószínű, hogy a sumírek késői leszármazottjai közül azok, akiknek egyes tagjai emlékeztek, hogy egyikük egyszer megismert egy távoli országot és az tetszett neki, - megfontolták azt a lehetőséget, hogy az asszírok hatásköréből kimenekülnek és egy ilyen régebbi kolóniára vándorolnak ki.

Időközben a legtöbb menekült a Zagros hegység déli lejtőjére került, amelyet ők saját sumír nyelvükön egyszerűen "országnak" MADA-nak neveztek. Ez volt az eredeti turáni vagy szittya neve ennek a területnek, amint Oppert ezt kimutatta, amely később Média lett. Herodotos (I. 95, 96) Media első királyáról is, aki véget vetett a Mediában lévő független települések anarchiájának, és az országban megalapította, megszerezte a királyságot. A görög történetírók a nevét Dejocesnek jegyezték fel. Az általa alapított fővárost a "megegyezés helyének", Ecbatana-nak nevezték el, mai neve: Hamadan. Két fallal erősítették meg valamikor Krisztus előtt a VIII. század vége felé.

 

A médek Herodotos szerint termékeny földeket műveltek, és hat törzsben éltek. Ezek egyike a különleges, vallással foglakozó Mágusok törzse volt.

A következő király, Dejoces fia, az asszírokkal vívott küzdelemben esett el. Három nép, amelyik a rettenetes asszír hatalomtól legfőbbet szenvedett, Krisztus előtt 612-ben egyesítette erőit és lerombolta az asszír várost, Ninivét. A három nép egyike a déli kaldeusok voltak, akik ugyan behódoltak az asszíroknak, de sohasem felejtették el sumír őseiket, - a másik két nép a médek és a szittyák. Bár az asszír uralkodóknak látszólag engedelmes szolgája volt Babilónia kormányzója, mégis elküldte a fiát, Nebukodnozort, hogy általános forradalmat szervezzen Asszíria ellen Médeiában és az északkeleti szétszórtan élő rokonoknál, akiket akkor már szittyáknak hívtak. A szittyák, médek és babilóniak egyszerre csaptak le a gonoszság fővárosára és romba döntötték. Nebuchadnezzar (Nebukodnozor) az új babilóniai birodalom királya lett és egy méd hercegnőt vett feleségül.

A kaldeusok Babilonban ezer éves semita uralom után ugyan szemita nyelven beszéltek, azonban megható tisztelettel ragaszkodtak a régi nyelvükhöz, a régi épületekhez, a sumírek műalkotásaihoz, és a sumírokat őseiknek tekintették.

Nabukodnozor arra törekedett, hogy nagyszerűen megépített fővárosába csalogassa szétszórt csapatait, valószínűleg néhányan vissza is tértek. De a többieknél ez nem ment. Ők ragaszkodtak a távoli északkeleten lévő vidéki erődítményeikhez. Lehet, hogy jeleket láttak az égen, vagy talán már előre látták azt a kézírást, amely a falon megjelent, a rövid életű új-Babilon végét. Nebukodnozor örököseit a hatalom megrontotta. A bor és fényűzés meggyengítette őket. Egy új hatalom tört fel a perzsáké, és a perzsák uralmuk alá hajtották Babilont. Média is a perzsák uralma alá került ravaszság és összeházasodás eredményeképpen.

 

A médek fellázadtak a perzsa iga ellen, de vezetőik legtöbbjét, a mágusokat, lemészárolták. A megmaradtak elfogadták a perzsákkal való együttélést, - ezek közül egyik Zoroaszter, még meg is reformálta a régi mágus vallást, hogy a perzsa birodalom számára kedvezőbb legyen. De azok a független lelkek, akik Mezopotámiát a szabadság utáni vágy miatt hagyták el, nyugtalankodni kezdtek, és ismét mozgolódtak. Hátra kellett hagyni földjeiket, nyájaikat, otthonukat és szeretteiket, de mégis újra elindultak, ezúttal azonban északnyugat felé, távolra Perzsiától, a Fekete tenger irányába.

 

A görög, perzsa háborúk ideje alatt a médiai menekültek az új, hegyi erődítményeikben éltek. Xenophon a hegyi kaldeusokról úgy emlékezik meg, hogy olyan emberek voltak, akiket ha körülkerítettek, inkább a tömeges öngyilkosságot választották, semhogy fogságba kerüljenek. Xenophont azzal vádolták, hogy nem megbízható a hegyek között, mondja a hivatalos tudósok véleménye. Mi ennek ellentmondunk és hisszük, hogy Xenophon tényleg találkozott kaldeusokkal az ő anabasisa során.

Görögország lehanyatlott, Róma emelkedőben volt. Egy új szittya hatalom is emelkedett, a Pártusok hatalma. Hallatlanul érdekes, lebilincselő és tehetséges nép volt ez, amelyik Rómával évszázadokon keresztül hadat viselt, azoknak a földeknek birtokáért, amelyeket őseik tulajdonának tekintett, - Mezopotámiáért.

 

A római birodalom roppant szervezete és katonai ereje végül is legyőzte a pártusokat és a szittyákat is a többi hunokat és Dah-okat is. De míg a nagyhatalmaknak fontos volt a többi mezőgazdaságilag gazdag, művelhető terület birtoklása, kevésbé igényes csapatok kevésbé termékeny és kevésbé áhított földeken is fenn tudtak maradni a hegyekben és a mocsarak között. A hegyek és a mocsarak a szabadságkereső népeknek mindig klasszikus területei voltak.

 

Ott volt Subur, vagy Subartu, az az ország amely a Tigris folyótól messze északkeletre terül el, Elam, a Van tó, Urmia és a Kaspi tenger között. Lehet, hogy Subartu északon egész a Kaukázusig terjedt ki. Subartu nevét Azippart nevével próbálták származtatni. De talán sokkal jobb magyarázatát találjuk, ha a SU=kéz, és BAR-t úgy fordítja, hogy ma "kéz kinyitása". Delitsch pedig "frei lassen", vagyis szabadon engedni. Merem állítani, hogy a sumír SUBARTU megfelelője a magyar szabad szónak. Ez a Tigristől keletre fekvő hegyvidék a "szabad emberek országa" volt.

 

Média Subartu földjén emelkedett magasra, amikor elbukott ez a királyság, a szabadság ősi eszménye, szinte rögeszmeként, a régi Mediától északra élő telepesekbe vésődött emlékként, ezek saját magukat Sabiroknak, vagy Savardonak nevezték, és őket a régi szerzők a Kaukázustól délre eső területeken gyakran emlegették.

 

Nevüket sokféleképpen magyarázták, de ezek egyike sem meggyőző. Valószínűnek látszik, hogy mivel ez a föld nem volt nagyon alkalmas földművelésre, a szabirok nagy része állat-, szarvasmarha és juhtenyésztésből, vagy talán más állatok tenyésztéséből élt.

A nagy kivándorlás Mezopotámia boldog országából még az akkádok idejében megkezdődött. Az asszír és perzsa főuralom alatt folytatódott. Kétségtelen, hogy a legnagyobb néptömegek akkor menekültek északra, amikor a fiatal és fanatikus terjeszkedő hatalom (arab hatalom) legyőzte a perzsákat és megalapította Mezopotámiában az ő fényes fővárosát: Bagdadot. Bagdadnak férfi rabszolgák kellettek, hogy dolgoztassa őket és női rabszolgák a háremekbe. Subartu vagy Sabiria népe nem volt hajlandó Bagdadba menni, és néhány sikertelen ellenállási kísérlet után északra vándorolt.

 

Arab történetírók elbeszélik, hogy egy Upas ibn Madar nevű forradalmár vezér 739-ben kitört az ő várából amit ostromoltak és embereivel együtt északra menekült el.

 

Lehetséges, hogy ez volt az az erődítmény, amelyet később a bizánciak újra építettek és a mazarok várának neveztek el.

Egyes menekülteknek sikerült átjutni a Kaukázus veszélyes hágóin és a Kaspi tenger partjaira érkeztek. Mások a Pontus nevű kevésbé veszélyes mocsarai felé vonultak, és a tengerpartot követve észak felé mentek.

Vannak történelmi feljegyzések egy királyságról amely Krisztus után a XII-ik században még meg volt a Kuma folyó völgyében.

 

Magyar királyság volt ez? A fővárost Mazarnak hívták, nagy, épített város volt. A tatárok lerombolták és lakóit lemészárolták. Későbbi utazók leírták a felséges romokat, faragott márvány és kő emlékekkel, amelyeken ismeretlen feliratok voltak... Ezek mindaddig fennálltak, amíg Potemkin_orosz kormányzó el nem rendelte, hogy ezeket a köveket használják fel Jakaterinoszlav városnak a felépítésénél.

(Létezett ez az ország, Cummagyaria /Cuma menti Magyarország/ és keresztény volt. Árpádházi volt az uralkodója: Laretyán és 1380-ban pusztították el a tatárok. Sáfár)

 

Úgy látszik, hogy évszázadokon keresztül menekülő emigráns csoportok vonultak a Fekete tenger északi partján, és ezeken a partokon találjuk őket a kilencedik század közepén. Ezeket a területeket nevezték az ókorban "Meotisz mocsarainak". A régi magyar krónikák Don-tövi, Don torkolatánál lévő Magyarországnak. Úgy látszik azonban, hogy ők magukat ebben az időben Szabiroknak nevezték. Új helyük szomszédságában ismét tapasztalták, hogy mit jelent egy olyan fiatal, erőteljes hatalom közelsége, mint a kazároké.

 

A tulajdonképpeni szabirok és kazárok között éltek az Észak-Turk rokonságú Onugor-Magyarok, akik elismerték ugyan a kazárok fennhatóságát, de nem tetszett nekik ez a helyzet. Lehetséges, hogy országukat LEBÉDIÁnak hívták. A nyugati oldalon élő szabirok, akik a nagy déli civilizációtól kapott nyelvet és hagyományokat megőrizték, úgy látszik függetlenek maradtak.

 

Ezek a nyugati szélen az évezredek során elsajátított diplomáciai tehetségükkel valószínűleg uralomra jutottak a lebédiai rokonaik fölött. Az erőknek az egyesítését javasolták és azt tervezték, hogy az egyesített nyugat felé vonulnak távolabbra a kazároktól. Ennek a tervnek a végrehajtására Krisztus utáni időszámításunk szerint 890-ben került sor, amikor az új nemzet egyesített erői megérkeztek a Bug és Dnyeszter partjára és ott az egész népből erős szövetséget alkottak egy választott fejedelem, Árpád, vezetése alatt. Ezt az új országot Etel-köznek nevezték, amely név teljes megfelelője a magyarban a "folyók között"-i országnak, vagyis Mezopotámiának.

 

De ez nem volt biztonságos, csak nehezen védhető hely, minden ellenséges támadás számára nyitott: a folyói nyújtottak komoly védelmet. Ott égett lelkükben a régi, legendás hazának csábító varázsa, amit először a sumír ősök gyarmatosítottak az a termékeny ország, amelyet a Kárpátok oly nagyszerűen védenek.

 

A tehetséges Árpád vezér bizonyára éveken keresztül megtervezte, hogyan vonuljon egész népével folyókon, hegyeken keresztül, és végül is megindult Krisztus után 895-ben. Ősszel indult meg. Az újonnan Magyarországra érkezők számát egyes történészek 100 ezerre, mások 500 ezerre teszik. Úgy gondolom, hogy óvatosan 250 ezerre becsülhetjük. De még ha el is fogadjuk ezt az alacsony számot, akkor is csodálnunk kell azt a bámulatos stratégiai készséget, amellyel képes volt ilyen nagy népcsoportot asszonyokkal, gyerekekkel, és háziállatokkal ilyen nagy távolságra sikeresen ide vezetni.

 

Európában ezt az új nemzetet mint magyart ismerték meg. Lehet, hogy ez a nyugati név, - Hungaria -, az Onugor-ból származik, egy törökhöz hasonló törzsnek a nevéről, amellyel az egyesült szövetséges nép keleti szárnya rokonságban volt. De felmerül az a kérdés, vajon a Hungária névnek az ősi Sumír haza nevével, KIENGIRA-val való hasonlatossága puszta véletlen-e?

 

A bizánci uralkodók az újonnan jötteket turkoknak nevezték. Azonban Konstantinos Porphyrogenitos feljegyezte, amint azt a magyar vezetők saját magukat is nevezték, hogy eredeti nevük SABARTOI ASFALOI volt. Hogy ez a hosszú név megérthető legyen, ketté kell választani. Sabartoi, a régi név azt jelenti "Szabadok", asfaloi pedig görög fordításban ennek a szónak: "bilincstelenek". És Konstantinos nagyon jól tudta édesapjának, Leo császárnak az írásaiból, hogy "ez egy szabad" nép. Ők maguk nemzetüket magyarnak nevezték. A jövendő nyelvészek dolga lesz megállapítani azt, hogy az Árpád törzse, a megyeri törzs, iránti tiszteletből történt-e? Vagy ez a név a távoli MADA ország nevét hozta magával? Vagy a Mágusok gondolatát, a MAG azt jelenti mágusok, az AR szógyök pedig: hadsereg, ereje, rokonság kérdése.

Nem kétséges, hogy a magyar nemzet eredetével kapcsolatban, még számos megoldatlan probléma vár tisztázásra. Ezeknek egyike a finn-ugor rokonság kérdése.

Két lehetőség van. Lehetett valahol Ázsiában egy ma még előttünk ismeretlen középpont, ahonnan a különböző szittya jellegű népek egymás utáni hullámokban kirajzottak. Komoly tudósok, akik a sumír- magyar rokonság lehetőségét többé-kevésbe elfogadták, általában feltételezik, hogy a két népnek volt egy korai őse, amely rokon népeknek is őse volt. A közös származás elméletét elfogadhatjuk, mindazonáltal én meg vagyok győződve arról, hogy a magyar nyelv nem egy korai, hanem egy nagyon régi fejlődési szakasza sumír kultúrának a nyomait viseli magán. Ezt mutatják a magyarban azok az akkádiai és babilóniai kölcsönszavak, amelyek a semita kultúrán keresztül kerültek hozzánk. Ezek nem voltak használatosak Közép-Ázsiában, de biztos; hogy a sumír ősi szókincsben megvoltak. Így én határozottan állítom, hogy az a népcsoport, amely ezeket a szavakat használta Mezopotámiát késői időpontban hagyta el, és ő volt hajdani sumír civilizációnak általános örököse. Ez persze nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy hajdan sok népnek a régi időkben közös központja volt.

 

Személyesen inkább vagyok hajlandó azt hinni, hogy a magyarok közeli nyelvrokonai úgy kerültek az urali hazájukba, hogy a közép-keleti hatalmas hódítók egyike kitelepedésre kényszerítette őket eredeti lakóhelyükről.

Ott van a Vogulok rejtélye, akik ismerték a lótenyésztéssel kapcsolatos szakkifejezéseket, bár lovaik sosem voltak. És vajon a zürjének nem Szíriából kiszorított telepesek? Lehetséges, hogy egyszerű szolganépek voltak, akik északon telepedtek le, hogy segítsenek a bányászoknak, s azután úgy alakult a sorsuk, hogy a hideg világban maradtak.

 

Vajon a finn-ugor népek melyikének a nyelvében lehetnek olyan fontos kölcsönszavak, amelyek Közép-Keletről származnak? Ezt még majd meg kell állapítani és a történelmi igazság lassan ki fog derülni.