KISZELY István

Kelet- Turkesztán ismerete nélkül nem teljes a magyar őstörténet, hiszen e terület egy része már a hsziungnu, majd az avar, a türk és végül az ujgur törzsszövetségek, illetve államok része volt.

Ezek az államok – törzsszövetségek – egy része a Kárpát-medencéből áradt ki, majd ide érkezett vissza. Tudjuk, hogy a magyarság sok etnikumból ötvöződött – őstörténetünk nagyon sok szálú –, ezért minden összetevő történetét, szerveződését térben és időben meg kell ismernünk ahhoz, hogy egykor majd megírhassuk népünk valódi őstörténetét.

Stein Aurél

Stein Aurél 1913–1915 között kezdte el a volt ujgur főváros Ilihot (vagy Astana, kínai nevén: Gaucsong) feltárását. Ő elsősorban a 6–7. századi sírok közül tárt fel néhány tucatnyit, rámutatva – a leletek különlegességéből – a temető teljes feltárásának szükségességére. E munkát a mongol származású Li Cheng folytatta. Az eddig feltárt sírok száma 500 körüli. A csontváz- és régészeti anyag jelentős részben még publikálatlanul az Ürümcsi-i Xinjiangi Társadalomtudományi Akadémia Régészeti Intézetében van. Ugyanitt találhatók a Tien-san lejtői mentén feltárt korai hsziungnunak határozott sírok csontvázanyagai is. Ezek vizsgálata elengedhetetlenül szükséges a „hun” etnikum meghatározásánál.

Az astanai temető sok száz csontvázából kétszeri ott-tartózkodásom alkalmával sikerült néhány százat megismernem; ezek nagy része a legutóbbi évek feltárásából származik, és ujgur kollégáink szerint a Kr. u. 5. századra keltezhetők (a Stein Aurél által feltárt csontváz- és múmiaanyag egy része Turfánban, a helyi múzeumban van). Közös, a helyi szakemberekkel való publikálásuk csak a teljes feldolgozás után lehetséges. Az eddigi csontváz-vizsgálatok és az ujgur antropológusoknak az élő lakosságon végzett és már publikált vizsgálatai azt mutatják, hogy a Közép-Ázsiában „tiszta” formában lévő turanid típusok itt ősi, viszonylag differenciálatlan változata fordul elő olyan megjelenésben, ahol a mongolid jellegek „még” nem kifejezettek. Ide sorolható a régi és mai lakosság jelentős része.

Ugyancsak ősi formában találjuk itt – a történeti és mai lakosságnál egyaránt – a vitatott eredetű „pamíri” típust és annak számos helyi változatát, illetve keveredését. Ősi és mai reprezentánsai fordulnak elő azon iráni elemeknek, amelyeket a Kárpát-medencében először a szarmatáknál találhatunk meg – bár, viszonylag kevés és igen töredékes szarmata csontanyag áll rendelkezésünkre. Később ugyanilyen lakossággal találkozhatunk a 13. században betelepített jászoknál, akiknek nagy lélekszámú jászberény–négyszállási temetőjükből eddig 1200 csontváz került elő. Az utóbbi – brachykephal-leptoprosop (rövid fejű és hosszú arcú) – elemek feltehetően az Iráni-magasföldről származnak.

Személyes megfigyelések és a helyi kollégákkal való konzultálásokalapján régi és mai előfordulási arányuk olyan magas, hogy aligha magyarázható kereskedelmi utakon – pl. a Selyem úton – való bejutással. Már csak azért sem, mert legtisztább előfordulásuk éppen a Selyem úttól távol eső vidékeken van.

Rövid történeti áttekintés

Ma már tisztában vagyunk azzal, hogy hun-kutatás nélkül nincs magyar őstörténet-kutatás sem.

A Kr. e. 3. század végén – újabb kínai adatok szerint Kr. e. 1000 körül – Mongólia és Kelet-Turkesztán területének egy részén (főleg a Góbi sivataggal határos területeken) alakult ki a hsziungnuk (sziungnuk vagy hsinung-nu-k) első birodalma. „Az újabb régészeti ásatások forrásanyaga nyomán – írja Harmatta János 1986-ban – fel kellett adni a hsiung-nukról, mint tisztán nomád állattartást folytatott népről kialakított korábbi elképzelést.

A hsiung-nuk, a nomád állattartás mellett erődített településeket építettek állandó lakóépületekkel, melyek a földművelés, kézművesség, kereskedelem és állattartás központjai voltak.” E megállapításokat nagymértékben igazolták azon régészeti expedíciók, amelyeket Erdélyi István az utóbbi években Mongólia területén folytatott.

A hsziungnuk vezértörzseiről – nyugatabbra – hun vagy „ázsiai hun” néven számolnak be a krónikák. Ő ellenük építették a Csin-dinasztiabeli kínai császárok a Nagy Falat, amelyet Kr. e. 210-ben fejeztek be. A hunok indították el Kr. e. 174 táján a tohárokat későbbi szálláshelyükre, a Tien-san vidékére, majd a szakákat is magukba olvasztva Kr. e. 129-ben Szogdiában és Baktriában telepedtek meg.

A 24 hun nemzetség (mások szerint 19 törzs) szövetsége a Kr. e. 1. század közepén széthullott, illetve két új szövetség kialakulásához vezetett.

A déli törzsek függő helyzetbe kerültek Kínával, az északiak Kazakisztán területére vonultak és ott erős törzsszövetséget hoztak létre. Ők később – Kr. u. 91 körül – a Kaszpi és Balhas tavak közötti területre (a Szír- és az Amu-darják vidékére), majd onnan Kr. u. 350 táján – legvalószínűbben az onogurok nyugat felé való terjeszkedésének kényszerítő hatására – a Volga és a Don menti sztyepekre vonultak (maguk az onogurok is csak mintegy 100 évet tartózkodtak ezen a helyen, mert őket viszont szavír támadás érte). Történetüket a későbbiekben már nagyrészt ismerjük.

A hunok egy része azonban (a „keleti hunok”) megváltozott életmóddal, a buddhista vallást fölvéve Dunhuang környékén maradt (sírjaikat és ábrázolásaikat ma is ott találjuk). „Többen feltették (Dümmert D.; Szádeczky-Kardoss S.; Rásonyi L.), hogy a keletre visszavonuló hunok az ogur törzsekkel összekeveredve hun–bolgár birodalmat hoztak létre” (Györffy György).

„Megállapíthatjuk – írja Harmatta –, hogy a korábbi kutatás bizonyára nem egészen helyesen tette fel a hsiung-nu-k nyelvi hovatartozására vonatkozó kérdést. A kérdés ugyanis ma már nem az, hogy milyen nyelvet, hanem, hogy milyen nyelveket beszéltek a 19 törzsből álló hsiung-nu törzsszövetség keretében. Az újabb kutatások alapján az látszik valószínűnek, hogy a hsiung-nu vezértörzsek szaka típusú keleti iráni nyelvet beszéltek, de a hsiung-nu törzsszövetség keretében lehettek már iráni „tokhár”, török és egyéb altaji vagy esetleg paleo-szibériai nyelveket beszélő ethnikai elemek is… amikor a hunok Kazakisztán területéről a Volga vidékére vonultak, törzsszövetségükben már török nyelvet beszélő törzsek is voltak.”

Korai temetőik (akár Kína, akár Mongólia területén) etnikai vizsgálata azért elsődleges fontosságú, mert származásukról, illetve ötvöződésükről viszonylag „tiszta” képet csakis ezeken a helyeken kaphatunk. A kínai forrásokból ugyanis – a nyelvészek és történészek nagy erőfeszítései ellenére – még ma is nehéz azonosítani a Nagy Faltól nyugatra megjelenő hsziungnukat („vad”, erőszakos „rab/szolgákat”), mert ezzel az elnevezéssel illettek a kínaiak minden határaikon megjelenő idegen (végső soron barbár és így ellenséges) népet. Mivel a kínai forrásokban leírt jellemzések sok népre ráillettek, ezért a hsziungnuk számos ismeretlen népnek, törzsnek váltak a „leszármazottaivá”, illetve „őseivé”.

A nagyobb antropológiai leletegyüttesek kutatása a türk birodalom tagjainak szétválasztása és egyáltalán meghatározása miatt is kulcsfontosságú. Az 552–742/744 között fennálló türk birodalomnak a tingling (majd tielő) törzsszövetség is tagja volt. Közéjük tartoztak a honfoglalással a Kárpát-medencébe került onogurok (3 kabar törzs), a bolgár törökök, az oguzok (akik feltehetően a kabarok vezető rétegét alkották) és még sokan mások.

A honfoglalás idején a Kárpát-medencébe kerülő népek egy része azon kazárok között élt, akik a türkök uralmára törő egyik tingling csoport – az ujgurok – mellől (vagy elől) nyugatra indultak, és 350-ig a kazah sztyepen az Európába vonult hsziungnuk helyét foglalta el. Ők a Fekete-tenger és a Kaukázus előterébe jutottak, és ma azonosítják (valószínűsítik) őket az ogurokkal (onogur-bolgárokkal). Az ogurok, tehát a kínaiaknál tielő néven említett nagy törzsszövetség akkor legnyugatibb, a Kaukázus vidékéig jutott ágával azonosíthatók. A tielők keleti, mongóliai törzscsoportját a kínai források szerint oguz és ujgur törzsek alkották.

Mivel a türk birodalomnak tagjai voltak a honfoglalás előtt a magyarok egy részének az elődei, ezért a bizánci, a görög, az arab, az örmény, a grúz, a szír és a perzsa, majd a későbbi források – Bíborbanszületett Kontantinus 950-ben, Ibn Ruszta 913-ban és Gardézi 1051-ben, majd Georgius Monachus – főleg törököknek emlegetik „a magyarokat”. Öt onogur törzsünket és a három kabar „törzset” török népek alkották; kialakulásukat, összetételüket még nem eléggé ismerjük.

Az ujgurok

„A tielők oguz-ujgur, valamint ogur törzscsoportjainak szétválása már igen korán, legkésőbb a Kr. e. 3. században megtörtént” (Czeglédy Károly). A keleti tielő csoportok közül a legfontosabb szerepet a tokuz-oguz és a kilenc törzsből álló ujgur törzsszövetség játszotta. Az ujgur – mint a legkeletibb török (türk, török nyelvet beszélő) nép régebben az Orkhon vidékén lakott, de már a Kr. u. 6. században délebbre, a Tarim völgyébe, a mai kínai Hszincsiang Ujgur tartomány területére húzódott, amely területről tudjuk, hogy legalább 422-től török (türk) lakossága volt. Ide, a Turfán oázis vidékére költözött a kagán is. Fővárosuk Ilihot volt, amelynek temetőjéből – mint előbb említettük – eddig 500 csontváz feldolgozása van folyamatban.

Az ujgurok később annyira megerősödtek, hogy Kr. u. 774-ben megdöntötték a türk uralmat, és nagy birodalmuk 840-ig fennállt. „A belülről bomlásnak indult ujgur kaganátust 840-ben egy újabb nomád törzs, a kirgiz megsemmisítette, illetve legyőzte. Az immár műveltebb ujgurok a frissen érkezett barbár uralmat nem vállalták, törzseik felkerekedtek és a régi legelőket odahagyva nyugat felé vándoroltak. A törzsek nagy része a Tarim-medence északi részein telepedett meg, idővel ott alakították ki tokhár örökségből új fővárosukat Bes-Baligot.

Magukkal vitték a manicheizmust, de nem telt sok időbe, s az új haza hagyományos vallása, a buddhizmus is terjedni kezdett közöttük, sőt visszhangra talált náluk a nesztorianizmus is. A módosított szogd írásból itt alakult ki az ujgur írás, itt készültek az írástudó ujgur papok gondoskodásából a szent könyvek fordításai Belső-Ázsia iráni és egyéb nyelveiből, amelyek idővel a kínaival bővültek. Röviden: a török régiség legműveltebb népe lett az ujgurból”(Ligeti Lajos). A kínaiak az ujgurokat „Belső-Ázsia arisztokratáinak” nevezték.

Az ujgurok további története viszonylag jól ismert, a 9–11. századokban utódállamokat szerveztek. Utódaik és alattvalóik magukba olvasztottak sok nyelvileg és gazdaságilag rokon török népet, törzset, törzstöredéket, melyeknek pontos hovatartozását ma már aligha lehet meghatározni. Mivel területük igen kedvezőtlen földrajzi adottságokkal rendelkezik, ezért viszonylag háborítatlanul megmaradtak. Ma zömében (7 milliónyian) a kínai Hszincsiang Ujgur tartományban, kisebb számban (280 ezren) a volt Szovjet Közép-Ázsiában – Kazakisztánban – és részben a kínai Kanszu tartományban élnek. Szállásterületük egy részén a Selyemút halad keresztül, ezért „tiszta” csoportjaikat az ettől távolibb vidékeken és főleg a Dzsungár-medencében találjuk meg. Fővárosukat 1209 körül a mongolok rombolták le, de az ujgurok hajdani kultúrája a mongolságnak sokáig vezéreleme maradt.

A Kr. u. 4. században a hunok helyébe a tinglingek húzódtak. A kínai források ekkor már söla, tielő vagy „magas kocsi népének” („magas szekér népének”) nevezték őket. Ez utóbbiak hat nagycsaládja közül az egyik neve jüenkh volt. Őket tartják a mai jogurok őseinek. 583-ban, miután az első nagy türk törzsszövetség felbomlott, a tielők nagy része a tung vagy keleti türkök uralma alá került; ekkor a jüenkheket már hojhóknak nevezték.

A hojhók egy része 627-ben Buza (Posza) vezetésével megerősödött, majd a 8. században a mai Csangje és Uve vidékére (Kanszu tartomány) költözött. 744-ben itt alakították ki a hojhók országát. Szállásterületüket hol az ujgurok (840-ben), hol a mongolok (1226-ban) foglalták el, hol pedig a kínai uralkodókkal kerültek ellentétbe. A kínai források a jogurokat (ahogyan ma magukat nevezik) 1081-ben „sárga fejű hojhóknak” hívják. Szállásterületük két megszakítással ma is ősi területükön – Kanszu tartományban –, részben a Csilien- (Mennyei-) hegységben, részben a Góbi sivatag délnyugati nyúlványában van. Lélekszámuk ma már csak 9000 körüli. A sokszoros vándorlás során keveredtek ugyan a mongolokkal, a tibetiekkel, újabb időkben pedig a kínaiakkal, hatott rájuk a magashegységi környezet és a Góbi-sivatag sajátságos éghajlata. Ennek ellenére őrzik ősi türk biológiai jegyeiket.

Azon embertípus legkeletibb ágát alkotják, amelynek a legnyugatibb ága a Kárpát-medencében él. A török népek olyan csoportját alkotják, amely a legősibb szavakat, az „ó-török” pentatón zenét, az ősi kézművességet éppúgy őrzi, mint ősi ételkultúráját és vallását. Ma még élő táltosaik vannak. Ballada-, hiedelem-, és meseviláguk a legősibb elemeket őrzik. 1988-as utunk alkalmával jártunk náluk; még nagyon sokszor vissza kell térni hozzájuk, hogy megőrzött szellemi, tárgyi, zenei és embertani jegyeiket dokumentálhassuk, megőrizhessük és átadhassuk az utókornak.

A fentiekből világos, hogy sem az ujgurok, sem a jogurok soha nem voltak a „magyarok ősei „, de olyan törzsszövetségnek voltak tagjai, amelynek tagjai közül többen bejutottak a Kárpát-medencébe, és a „magyarságnak” egy részét alkották – alkotják Mivel mai szállásterületükön meg tudták őrizni szellemi-, tárgyi kultúrájukat, nyelvüket és embertani jegyeiket, ezért analógia gyanánt tanulmányoznunk kell őket addig, amíg nem késő.