Az emberi települések két nagy elmélet szerint vagy jóval korábban a Kárpát-medencében, vagy kb. kétmillió esztendeje
Afrika közepén, a mai Olduwai szakadéknál alakultak ki, és onnan
származtak szét a világba.
Mindenesetre Vértesszőlős, Bükk és Észak-Erdély földje egyre régebbi emberi leleteket hoz felszínre. A vértesszőlősi leletek említése szinte minden
nagyközönségnek szánt ismeretterjesztő műből kimaradt, annak ellenére,
hogy sarkalatos pontot jelentett az ember fejlődési folyamatában.
A
szakmunkák az ősember „szabványosított mértékének azt a neandervölgyi
ősembert tartják, … [,amelyik] … elterjedtségének (Bükk, Irak,
Németország, stb.) dacára, valamely okból evolúciós zsákutcát
jelentett”[2], életképtelen volt, míg a vértesszőlősi erősnek és
életképesnek bizonyult.
|
Samu, a vértesszőlősi előember koponyacsontja
(tatabánya.városom.hu)
|
A
vértesszőlősi előember és más földrajzi területen élt társainak a
nyomai az egész világon megtalálhatóak - írja Vértes László régész az
1969-ban megjelent Kavics-ösvény c. munkájában. Ezzel nem kevesebbet
állít, minthogy a Kárpát-medencei ember-előd világszerte elterjedt.
Könyve inkább ismeretterjesztő, semmint tudományos, mégis a
lelőhelyekhez való utazások, továbbá a régészeti feltárások leírásába
könnyedén becsempészi a korabeli tudósok által 450-400 ezer évesnek
tartott vértesszőlősi előemberről szóló, pontos, tárgyilagos, szakszerű
tudósítást, amely ma már szinte szóba sem kerül.
A külföldi és magyar szakmunkák javarésze a hazai
ősemberi maradványokat szinte nem is említik, arról sem igen szólnak,
hogy a vértesszőlősi előember leszármazottjai folyamatosan a
Kárpát-medencében éltek, arról is hallgatnak, hogy a történelemelőtti
Közel-Kelet és a Kárpát medence lakói között valamiféle „közlekedés”
lett volna. Pedig úgy tűnik, időről időre a Kárpát-medencéből mind az
őskorban, mind az ókorban, lüktetésszerűen embercsoportok vándoroltak el
és vissza. Krantz amerikai antropológus „Az európai nyelvek földrajzi
kialakulása” c könyvében írja, hogy „a Kárpát medencét Afganisztánból
származó pásztorok népesítették be cca. 8500 évvel ezelőtt”[3], és innen
vándoroltak a dél-orosz sztyeppékre, a Balkánon át Anatólia felé…
|
Leopárdok (Catal Hüyük, Törökország)
|
Kr. e. 8000-5500 között, az átmeneti kőkorban az
ókori Közel-Keleten az ősember már felhagyott gyűjtögető,
halászó-vadászó életmódjával, és áttért a vadászó-nomád életmódra. Ez az
ún. „neolitikus forradalom” nem hirtelen változást, hanem több
évezredig tartó fejlődési folyamatot eredményezett. Kialakultak az első
települések. A korábbi vadászok földet műveltek, állatokat
háziasítottak, gabonát termesztettek, kezdetleges kereskedelmet
folytattak. Nyomaikat[4], többek közt három régészeti lelőhelyen,
Jarmoban, Jerikóban és Catal Hüyükben tárták fel. A szakirodalom e
települések korát illetően nem egységes. Jarmo a legkorábbi, mégis
Jerikót tartják régebbinek. Minden időrendi felsorolásban (már ahol
megemlítik!) Jarmo az első, utána Jerikó, végül Catal Hüyük.
Az első, az ún. kerámia-kor előtti települést
Jarmot az iraki Kirkuktól délre tárták fel. Itt „nemcsak a háziasított
gabonafajtákat, (tönkebúza, árpa, borsó, lencse), hanem azok átmeneti
formáit is sikerült azonosítani”[5]. Ez a legkorábbi település, melynek
lakossága földműveléssel foglalkozott. Az ásatásokon a Kr. e. VII.
évezredből való kőedényeket, égetetlen agyagból készített női
szobrocskákat, téglákat stb. is találtak.
Jerikó a mai Izrael területén van, lakói
bizonyíthatóan akkor még a később szkítának nevezett népcsoportok
valamelyike volt. Az átmeneti és a csiszolt kőkorszakban még
hírük-hamvuk sem volt itt a sémita, közelebbről a zsidó népességnek. A
sémita-amorita bevándorlás néhány évezreddel később, Kr. e. a III.
évezred végén kezdődött. A Krisztus utáni évszázadokra pedig már
teljesen kiszorítják a szkíta fajú őslakosságot.
A Kr. e. V. évezredben a szociális és a kulturális
fejlődés elérte a mai Észak-Irak területét. Egy Halaf nevű kőkori
településről nevezték el az egész műveltséget. A lakosság
gabonatermesztéssel, állattartással foglalkozott, már szentélyt is
épített… A korai falu magja az istenháza, vagyis a kezdetleges szentély
lehetett, ami maga után vonta a papi hivatás kialakulását.
„A halafi parasztok egész Dél-Mezopotámiáig
(Babilonig) terjeszkedtek…”[6] Erre datálható a káld-sumir műveltség
kezdetét. Tárgyi emlékeik megtalálhatóak még Lagas (Sirburlaki), Eridu,
Ur és Fara (Suruppak) legalsó ásatási rétegeiben is.
A Kr. e. IV. évezredben végére megjelennek a
rézeszközök. Rézlelőhelyek ekkor csak Mezopotámiát északról körülvevő
hegyekben és a Kárpát-medencében voltak, ezért csak e két területen
lehet rézkorról beszélni. A réz, ill. a réztárgyak máshova csak
kereskedéssel jutottak el.
|
Mezopotámia térképe
|
A régészeti leletek tanúsága szerint a
mezopotámiai népesség legalább három, a történelmi korokban szkítának
tartott területről vándorolt be, és hozta létre az általunk sumirnak
(káld-sumir) nevezett magasműveltséget.
A vízözön előtt, a történelem előtti időkben a
Kaspi-Aral térségből” az észak-iráni Lurisztánon át Halaf-kori emberek
érkeztek a Folyamközbe. Emlékeik a mezopotámiai Ur városától kb. 6 km-re
levő al-Ubaid dombból kerültek elő: paticsfalból készült, döngölt
padlójú kunyhók maradványai, agyagból tapasztott vagy téglából rakott
tűzhelyek, festett kerámiaedények, színes festésű kerámia szobrocskák,
különféle háztartási eszközök, kézzel formált üvegpaszta ékszerek[7]
stb. A lelőhely neve után e műveltséget al-Ubaid-nak nevezik. A
Közel-Keleten számos helyén, pl. a turkesztáni Anauban, az elamita
Susában (=Irán) találtak hasonló típusú leleteket, edényeket,
szobrocskákat, pecsételőket.
E népesség nagy területen élt, s egyes csoportjai
túlélték a vízözönt, hiszen a felsőbb művelődési rétegekben is
megtalálták a nyomaikat. A vízözönt túlélt lakosság az áradat után is
ugyanazon városban, városállamban élt. A városokat egymástól elválasztó
vizenyős területeknek köszönhetően nem nagy birodalom, hanem csak kisebb
városállamok jöttek létre. Ez szokássá merevült és a káld-sumir kor
végéig megmaradt. A nagyobb államalakulatokat majd a sémita népek
teremtik, szervezik meg.
A vízözön után a Kaspi tenger környéki „Arattából”
(a későbbi Chorezm) Elamon keresztül érkezett az ún. uruki- népcsoport.
Egyik központja Uruk, vagyis a bibliai Erek (=Warka), az „örök város”,
Gilgames városa volt. A kb. Kr. e. 3300 körüli épületmaradványok,
szerszámok, szobrocskák, edények, lepecsételt tárolóedények, pecsételők,
pecséthengerek, továbbá a történelmi kor kezdetét (Kr. e. 3200 körül)
jelentő írásos emlékek, a kezdetleges képjelekkel írt különféle tartalmú
agyagtáblák a hatalmas templomépület maradványai közül kerültek elő.
Hasonlóakra bukkantak a régészek Szíriában és Iránban is.
|
Káld-sumir parasztok (Nunhursag-templom, Kr. 3400 körül, al-Ubaid domb, Irak)
|
A szakemberek az al-Ubaid kort és az Uruk kort nem
választják el élesen egymástól, ezért eléggé nehéz meghúzni köztük a
határvonalat.[8]
Urukban tizennyolc különféle korra datált,
egymásra épült művelődési réteget, település-maradványt tártak fel. E
rétegek közül a legalsók a halafiak, a későbbiek az urukiak, a legfelső
pedig a Djemdet Nasr kori emberek nyomait őrzik. Ezért a XX. században a
Mezopotámia-szerte előkerült leleteket az Urukban talált, római számmal
jelzett rétegek valamelyikéhez kezdték sorolni.
Ez nagyon szellemes megoldás, mert a laikusok
számára csak Uruk neve jelentett valamit, és csak a szakemberek tudták,
melyik korábbi lelőhely nevét takarják a római számok. Ezen átszámozás
alkalmat adott arra, hogy egyes régi lelőhelyek nevét eltüntessék.
Persze nem minden esetben.
A Tell-Ubaid dombban előkerült leletekhez
hasonlóakat találtak az Uruk XVIII-XV. rétegben; ennek ellenére az
eredeti al-Ubaid elnevezést megtartották. A közbülső rétegek leletei
valóban Urukhoz kötődtek, azaz Uruk-koriak voltak.
|
Amulett (Uruk/Jemdet Nasr kor, Kr. e. 3300-2900)
|
A legfelső, Uruk IV-III. rétegben pedig a
Djemdet-Nasr dombban talált leletekhez hasonló emlékekre leltek. Az
igényesebb szakmunkákon kívül, szinte minden mostani népszerűsítő könyv,
kiadvány, album elfelejti közölni az első leletek felbukkanásának
helyét, a Djemdet-Nasr dombot, amelyről a XIX. században egy egész
műveltséget neveztek el.
Vajon miért?
A Djemdet-Nasr népcsoport a Balkánon keresztül Erdélyből jött.
A Kárpát medencei népesség nyomait, gazdag
kerámialeleteket Bagdadtól délkeletre, a Djemdet-Nasr dombocskában
találták meg. E domb neve lett e korai műveltség, történelmi időszak
(Kr. e. 2900-2700) névadója (Djemdet- Nasr kor). E korban alakultak ki
az első városias jellegű települések és az ellátásukat biztosító
mezőgazdasági peremterületekkel együtt a városállamok, és alakult ki az
ékírás elődje, az ún. vonalas írás.
A fentieket alátámasztja Torma Zsófiának, a XIX.
században Erdélyben élt régésznő megállapítása: „Tordos leletein ekkor
fölismerém Babylon-Chaldaea kulturelemeiből keletkezett s az egyiptomi
művészettel együtt Syriában tovább fejlődött azon művelődést, a mely
hasonló volt Trója thrákjainak kulturájával s a melyet Dáciában meg nem
előzött az eddigi régészek által ismert gall-kelta, pelásg-görög és
etrusk-római kultúra.
Babylon ős népe – ékírásos feliratai szerint – a
turáni fajhoz tartozó sumer-akkád nép volt… innen olvadhatott a magyar
nyelvbe, mint ezt Sayou francia assyrológus észrevette – több…
akkád-féle elem ”[9]
Torma Zsófia a tordosi kerámialeletek és a
mezopotámiai, azon belül Djemdet Nasr kori emlékek hasonlatosságát és
folytonosságát állapította meg, és az erdélyieket a mezopotámiaknál
régebbinek és elsődlegesebbnek tartotta. S valóban az erdélyi leletek,
pl. a mindenki által ismert Tatárlaki-amulettek is rendkívüli módon
hasonlítanak a Djemdet-Nasr kori nép emlékeihez, csak éppen 12-14
évszázaddal idősebbek.
|
Alabástrom tál (Jemdet-Nasr-kor, Kr. e. 2800 körül)
|
Az előzőekből kiderült, hogy a Kárpát-medencéből
való vértesszőlősi típusú életképes előember utódai eljutottak
Mezopotámiáig. Úgy tűnik, a halafiakon keresztül némi közük lehetett az
al-Ubaid-i őslakossághoz, akikhez a Kaspi-Aral térségből származó uruki,
majd a Kárpát-medencéből bevándorolt Djemdet-Nasr népesség hozta létre a
mindmáig ható sumir, jobban mondva káld-sumir műveltséget. A leleteik
tanúsítják, hogy mindhárom népcsoport lakossága (al-Ubaid, Uruk és
Djemdet Nasr) a szkíták elődeihez, az ún. előszkítákhoz tartozott.
A szakirodalom szerint a káld-sumir nép eredete és
nyelvi hovatartozása ismeretlen, pedig már a XIX. században több, az
ékírás megfejtésével foglalkozó tudós, a francia Francois Lenormant,
Jules Oppert, az angol George Rawlinson, Edward Hincks, továbbá a német
Fritz Hommel és Friedrich Delitzsch stb. nyelvi tényekkel támasztotta
alá, hogy a sumir nép fajilag a szkítasághoz tartozott, nyelve pedig az
ural-altáji nyelvcsaládba, oda, ahova a magyar. A magyar nyelvet
mindegyik a sumir nyelv egyenesági leszármazottjának tartotta. Ezt a
megfejtett ékiratos szövegek teljes mértékben igazolták.
A sumir városállamok vallási szempontból a nippuri
Ékurhoz, Enlil főisten templomához, a korabeli vallási központhoz
tartoztak, bár minden városnak megvoltak a maguk helyi istenei és
kultuszhelyei.
A XIX. században a sumirokat még akkádnak mondták, később csúszott át ez elnevezés a bevándorló sémita népcsoportra.
A Djemdet-Nasr dombban, majd az uruki, az uri, a
szuzai és más lelőhelyen előkerült hasonló kerámialeletek között nemcsak
rendkívül díszes, figurálisan formált, szoborszerű kerámiaedények,
madárfejű, emberalakú szobrocskák voltak, hanem gazdagon díszített
pecséthengerek is.
Az Uruk IV.[10] rétegben és a suzai fellegvárban
feltárt XVIII. ásatási rétegből számos pecséthenger került elő. A hely
között levő távolság ellenére az élethűen ábrázolt állat- és
emberalakok, kultikus tárgyak és munkaeszközök és építmények
stílusjegyei meglepően hasonlóak.
A kor és a stílusa ugyanaz, mint a mezopotámiai
Djemdet Nasr dombban talált leleteké. Eszerint az elamita Suza és
Mezopotámia népessége nemcsak ugyanazon kultúrkörhöz tartozott, hanem
kezdetben azonos is lehetett. A népesség felhígulása és keveredése, a
korszak végén, a sémiták Mezopotámiába való fokozatos beáramlásával
kezdődik.
Összegezve: A rézkor végére Mezopotámiában három
népcsoport összeolvadásából létrejött káld-sumir[11] nép hozta létre azt
a magaskultúrát, melynek ékírásos jeleivel Kr. e. 3500-3200 körül
kezdődött az írott forrásokra támaszkodó történelem.”[12]
|
Beszolgáltatási tábla. Vonalas írás (Jemdet-Nasr kor)
|
[1] Marton Veronika: A napkeleti pecsétnyomók és pecséthengerek c. kv. alapján (Matrona, Győr, 2004.)
[2] Renfrew Colin – Paul Bahn: Régészet, Osiris Kvk. Bp. 1999.
[3] Imre Kálmán: A magyarok őstörténete új
megvilágításban, Herldika K., Bp.2002. i. m. 39. p. In: Krantz, Grover
S.: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása (ford. Imre Kálmán),
Magánkiadás, 2000. Budapest, 197-198. pp.
[4] A szakirodalom e települések korát illetően
nem egységes. Jarmóhoz kötődik a legkorábbi földművelés és
állattenyésztés, mégis Jerikót tartják régebbinek. Minden időrendi
felsorolásban (már ahol megemlítik!) Jarmó van az első helyen, utána
Jerikó, végül Catal Hüyük. (MV)
[5] Renfrew, Colin – Bahn, Paul i. m. 264. p.
[6] Childe, v. Gordon: Vorgeschichte der europäischen Kultur, Rowolhlt, Hamburg, 1960. i. m. 34. p.
[7] Woolley, Leonard sir : Ur in Chaldea, Brockhaus, Wiesbaden, 1956. 35-37. pp.
[8] Brentjes, Burchard: Die iranische Welt vor Mohammed, Koehler & Amelang, Leipzig 1967, i. m. 72-73. pp.
[9] Torma Zsófia: Hazánk népe ősmythosának
maradványai, 1-11 pp. [Torma Zsófia cikke, feltehetően valamelyik XIX.
századi magyarországi tudományos folyóiratban jelent meg feltehetően
1894-után, mert ezen évszámra hivatkozik cikkében. A bekötött 11
oldalon semmiféle kiadási adat nincs! A papír és a betűforma a XIX.
századra utal. (MV)
[10] Az al-ubaidi kultúrából az urukiba való átmeneti szakasz (MV)
[11] A sumirnak nevezett kultúrát és a területét a
régi források, pl. Berossos, káldnak nevezi. Mivel a szakirodalomban a
sumir kifejezés honosodott, ezért, ahol lehet, célszerű a két kifejezést
összevonni és a káld-sumir megnevezést használni. (MV)
[12] Marton Veronika: A sumir kultúra története, Magánkiadás [Győr], 2000, 42. p.
Marton Veronika - martonveronika.freeblog.hu
További részletek:
http://kuruc.info/r/9/94475/#ixzz26FIJY0bn
Kommentáld!