A sumér építészet jellemzői: (Mesterséges) Magaslat tetejére épít, ovális fallal veszi körül, az építmények napon szárított, vagy égetett agyagtéglából épült falait pilaszterek (falisávok) tagolják. A függőlegesen tagolt falfelületeket a fekete-fehér-vörös színek kontrasztjával ékesítik. Geometrikus mintákkal díszít. Az épületegyüttesek négyzetes alaprajzú udvar körül helyezkednek el.

Kezdetben a kor szinte mindenben utánzott valamit és valami korábbinak a látszatát akarta fenntartani: többek között a későbbiekben megszűnt tektonikus (=logikusan felépített szerkezeti rendszer, mely az építészeti elemek erőfelvételére/terhelésére és levezetésére szolgáltak) felépítési rendszert és a maradandó anyagból, kőből való megépítés illúzióját.

Fatörzsekből készült fal utánzata téglából, terrakotta szegekkel diszítve:

Erről a termékeny síkságról hiányzott a fa, a kő és az ércek. Az építkezéshez csak a folyó hordalékából származó agyag állt rendelkezésre, ebből készítették a napon szárított téglát. Érhető, hogy ez a kevésbé tartós anyag mára tönkrement, és a városok helyén ma már csak alaktalan halmok, tellek láthatóak.

Dél-Mezopotámián keresztül haladtak a karavánutak, a kereskedőutak, tengeri kikötőik voltak melyek vásárhelyeket hívtak életre. Az utak mint érrendszer fogták egybe az Országot. Mindez segített kialakítani a városias műveltséget, és egységesítő hatást gyakorolt a peremkerületek felé is, hozzájárult a civilizációs műveltség elterjedéséhez.

A kultúrált társadalom, a városi élet, a civilizációs eredmények hozzájárult, hogy szellemileg függetlenedtek a környezettől és ez együttjárt az elvonatkoztatott gondolkodási készség fejlődésével. A kereskedelemmel való foglalkozás, a szervezett élet természetes következménye lett a racionális észjárás kifejlődése.

Mndezt az építészetük is kifejezte. A lenyűgöző méretek mellett az épületrészek és terek ésszerű elrendezésűek, egymáshoz logikus módon kapcsolódnak. A racionalizmus eredményeképp egyfajta funkcionalizmus rendezte az épületbeosztást, egységesítette a formavilágot.
A városkapunál, - de a városon belül - volt a város szíve, a piac, a találkozóhely, olyan központi hely, mint a görögöknek az agóra. Így a városba érkező kereskedők és különféle népség nem kellett, hogy a város utcáin áthaladjon a lakók nyugalmát zavarva.

Így csökkentették a belső forgalmat, mely a kereskedők nélkül is viszonylag nagy volt, hisz a templomkerületekbe rendszeresen érkeztek zarándokok, hívők más városokból.

Építettek gátakat, zsilipeket, gabonasilókat, raktárakat, templomokat, kikötőket, rakodópartokat, rezidenciákat, magánépületeket.

Mezopotámiában a világi építészet sem elégedett meg a szükségletekkel, mert ezt is nem egyszer monumentalitás jellemezte, a lakóházépítészet igen fejlett volt. A lakóházak központi udvart foglaltak magukba. Külső lépcsősor vezetett fel a lapos tetőre.

A házak gyakran több szintesek voltak, ilyenkor külső lépcsősoron, függőfolyón lehetett feljutnia a felsőbb szintekre, a szobák a folyosóra nyíltak, illetve az udvarra, egymástól elkülönülve. A terek általában sík lefedésűek voltak, a helyiségek általában téglalap alakúak, melyre fagerendás síkmennyezet borult, és mivel az épületek teteje is tartózkodási helyül szolgált, járható lapostetőket készítettek. Meglehetősen gyakori volt a lakóházakban a fürdő. Vízvezetéket használtak.

Kezdetben csak a csatornákat és vízvezetékeket boltozták, később az épületek felépítményeiben is szerepet kapott.

A városfallal körbevett városok összefüggő keretet adtak a városnak, benne az épületek jellegzetes városi épületek voltak, a velük járó igényességgel. A lakóházak magánkézben voltak.

Az uralkodó palotája nem a város szívében helyezkedett el, hanem szinte függelékként a várostest mellé épült, elszigetelve. (Természetesen azért a városfalon belül.)

Az épületek zöme sokterű rendszer volt, és térelemének nagyságrendi vagy elhelyezkedésbeli kiemelésében és a többinek az alárendelésében nyilvánult meg. Egész építészetüket jellemzi a vertikálitás, a felfelé törekvés. Az épületek belsejében a függőleges tengely körül bontakozott ki egy központos térrendszer.

Az aszfaltot (bitumen) szigetelőanyagnak, kötőanyagnak, illetve útépítésnél használták. A bitument vagy szurkot a kőolaj bányászatból nyerték. Főleg az Eufrátesz mentén, és északon, Kurdisztánban bányászták.

A vizes talaj ellen az épületeket vagy teraszra, vagy kettős falakra alapozták és pedig mélyen. Az alapfalakat kisuval (egy külső falgyűrű) vették körbe. Később használták a boltozást.
Az épületek anyaga az agyag volt.

A terasztemplomokat is udvarhoz kapcsolták, melyet lakóházak és raktárak egészítettek ki. Valószínűleg kolostortemplomként funcionáltak. A terasztemplomokat is oválisan körül kerítették. A legkoraibb időkben szíjtéglával falaztak.
A templomok rendkívül misztikus helyek. A helyiségeket a kapukon beáramló fény világította meg, mert ablakokat általában nem vágtak a falakba. Ha mégis vágtak réseket, abba átlyuggatott agyaglapocskákat helyeztek. A templomok belsejében mécsesek, fáklyák világítottak, füstölőket égettek.

Az ajtókat és a kapukat kávával vagy káva nélkül képezték. Az egy- és kétszárnyú, megvasalt ajtólapok forgását a küszöbkő sarkaiba vésett félkör vagy negyedkör alakú mélyedésekbe helyezett réz- vagy bronzperselyek biztosították.

A templomokhoz, a nagyobb épületekhez, palotákhoz, általában az építkezésekhez a fát a hegyvidékről szerezték be. Cédrusfát, ciprust, ébenfát, tölgyfát, puszpángot.

Minden városban magtárak és raktárak sorát építették a templomok mellé, oda gyűjtötték össze a felesleget élelmiszerből, gyapjúbúl, lenből, lencséből, babból, mindenből, amit a kereskedelemben használtak, illetve ami a papok, munkások ellátmányát képezték. Ezekben a raktárakban tartották a más vidékekről beszerzett építőanyagot, a fát, a doleritet (diorit), a nemes- és drágaköveket, mindenféle nyersanyagot, és a feldolgozott késztermékeiket is. Ilyen épületekben tartották a város irattárát is, melynek tábláin mindenről pontos elszámolást vezettek.

Nem meglepő, hogy gazdagságuk, civilizációjuk egyre kívánatosabb lett a környező népeknek.

A terasztemplomok építészetileg máshogy néztek ki, mint a zikkuratuk vagyis toronytemplomok.

A zikkuratu formailag téglalap vagy négyzet alapú, három, illetve hét lépcsőzetből, teraszos alépítményből és az ezt megkoronázó szentélyépületből állt, melyhez rámpákon vagy lépcsősoron lehetett feljutni.A zikkuratu egymásra helyezett, fokozatosan kisebbedő, rézsűsfalú teraszokból jött létre. A lépcsők közül kettő szimmetrikus elhelyezésű, jobbról-balról a teraszfalhoz simulva futott az alsó (első) teraszig, a harmadik lépcső ezekre merőlegesen két bástyaszerű tömb között a szentélyig emelkedett.
Az épületet falisávrendszer tagolta, vizesedés ellen szivárgónyílások sorát helyezték el benne.

A színszimbolikának megfelelően más-más színűek voltak a teraszok: vörös-fekete-fehér. Jelentése pontosan nem ismert. Elképzelhető, hogy a három létsíkot jelentette: a földi életet, az alvilági létet és az öröklétet, az istenek síkját. Vagy felfoghatjuk úgy is a suméroknak ezekhez a színekhez való ragaszkodásukat, mint örök mementót és tisztelgést Atlantisz emléke előtt, ahol ugyanez a színvilág jellemezte markánsan az egész szigetet, mert ilyen színű köveket lehetett bányászni a szigeten és mindent ezekkel a színekkel illetve kövekkel burkoltak - ahogy Platón a Kritiasz dialógusban leírta. A csatornákról nem is beszélve. Ez a fajta hagyománymentés nagyon is beleillik a sumérok lelkivilágába. (Atlantisz vázlatos képe Platón leírása alapján)

De érdekes és elgondolkodtató adalék a vörös-fekete-fehér színvilághoz, a Tabula Smaragdinából ismert Hermész Triszmegisztosz tanítás szerint: a Kő, amely nem más mint az Egy, vagyis az Egyetlen, a Tökéletes másik neve. A Kőnek három színe van: fekete fehér és vörös. Az alkímiai művelet nem más mint a teremtő folyamatok példája. Ha a Követ, mint ősanyagot használni akarjuk, először kezelhetővé kell tenni. Először a Bölcsek Köve segítségével két részre osztjuk, majd további folyamatokkal négy részre.

A teremtés különféle szintjein egymásnak megfelelő síkok vannak. Miután a szétválasztás megtörténik, az egyik rész a föld, az leszáll, a másik a spiritus, mely felszáll, és a spiritus, ez az anyag az, mely majd felemeli a Követ. Így a szétválasztás után ünneplik a mennyegzőt. Egy az Isten, minden teremtett dolog ugyanabból, a differenciálatlan ősanyagból származik.

Amikor a Harmadik végre magára talál, belső késztetésből és nagy örömmel felszállhat a földről a mennybe, részesedve az alsó és felső erőkből, ettől válva erőssé és diadalmassá az Egy világosságában és megmutathatja erejét. Amikor a Háromság ismét a minden szennyezőtől mentes Eggyé vált, az elme ellentmondások nélkül felfogja valamennyi titok misztériumát. A Szellem fénye állandóvá válik és a bizonytalanság, kétség eltávozik értelmünkből. A desztilláció és az újraegyesülés eredménye uralkodik a kevésbé szilárd anyagon, és éppen saját szubtilitása miatt áthatol és uralkodik a magánál tisztátlanabb és csak látszólag spirituális anyagokon is.

Nem csak a kő színe és a zikkuratuk színe között vonható párhuzam, de az átalakítás misztériuma is hasonlít a zikkuratukhoz tartozó temenuban elhelyezett gigunuban végbemenő titokzatos szertartásokhoz, hol a mindenkori király és egy istennő, illetve ha királynő volt az uralkodó a királynő és egy isten nászára került sor.

 A smaragdtábla

Ha figyelembe vesszük, hogy az első Tabula Smaragdina fordítások mind arab kéziratokról készültek, abból az időből, mikor még fennállt a Szaszanida Birodalom de már az iszlám-arab hódítások is a végükhöz közeledtek, a korban mikor még ismerték, ha már nem is gyakorolták az ősi szertartásokat, érdekes következtetésekre jutunk. Nevezetesen, hogy a sumérok ősidőktől ismerték és gyakorolták a Kő szublimálásának folyamatát, élő, alkalmazott misztérium volt. A másik érdekesség, ahogy az a vonal elvezethet minket Atlantiszhoz az a legendának tűnő ismeret, hogy Hermész Triszmegisztos nem volt más, mint egy Atlantiszról Egyiptomba menekült személy gyermeke, így az atlantiszi beavatási hagyományok ismerője és folytatója, sőt az egyetlen aki áthagyományozta az utókorra, még akkor is, ha ma ezt a misztériumot megérteni már képtelennek látszunk. De ami a legizgalmasabb, hogy mindez Sumér földi közvetítéssel maradt fenn. És ezt nem az arab kéziratok bizonyítják elsősorban, hanem az atlantiszi - a Kő - és a sumér színvilág. Hogy ezek a rejtélyek egy csoportba tartoznak, és egymással összefüggenek ezt tovább nyomatékosítja Ningirszu azon tökéletesen rejtélyes hatalma, hogy a kövek sorsának meghatározását kapta jutalmul az istenektől, sőt magának a szent kőnek, a doleritnek a tisztelete is.

A szentély falai kékszínűek voltak. A zikkuratukról bizonyossággal mondhatjuk, hogy nem sírok voltak (mint ahogy ezt némely piramisok esetében állítják, bár bizonyítani nem tudják), hanem szentély célját töltötték be, ahol az ég és a föld hatalmi erői találkozhattak és egyesülhettek.
Hagyomány szerint az égi és földi hatalmi erőinek egyesülése az Isten és a Királynő vagy az Istennő és a Király közötti nász formájában történt meg, a zikkuratu elkülönített szentélyében (termében), amely általában a temenuban (a fallal körülvett tulajdonképpeni szentélykörzet) külön épületként volt elhelyezve, ez volt az úgynevezett "gigunu".

Később a toronytemplomnak (az égi szentélyt jelképezte) megépítették egy földi templomban (terasztemplom) a tükörképét is, és ebben a kettősségben testesült meg maradéktalanul a kozmosz egységességének a hite. Sok helyen a terasztemplomot és a toronytemplomot egymás közelébe építették. A zikkuratu világmindenség jelkép volt. A későbbi korokban, valószínűleg egyiptomi mintára hajót a zikkuratu mellé is földeltek el. (Ur)

A templomnegyedekben több kapun át lehetett bejutni, melyeknek külön neve volt. A templomokban a különböző részekbe is más-más nevű kapuk nyíltak.

Az Észagilába (Babilon) 12 kapun át lehetett bejutni, igaz ezt a kort már nem tekinthetjük a sumérok korszakának, de a sumér kultúra folytatólagos volt, így feltételezhető, hogy a kapunevek áthagyományozódtak a sumér korszakból. Mindenesetre ezek a kapunevek beszédes nevűek és gyönyörűek:

Napkelte-Kapu

Bőség Kapu

A Védőszellem kapuja (Itt a hívőt megölelte a enkum/ninkum/lamasszu vagy sédu (Különböző megnevezése a pártfogóistennek, személyes óvó istenek, akinek neve is van. Mindenki maga választotta a lamasszuját, és mindenkinek volt. A mai értelemben védőangyal szerepük volt.)

A Jó Egészség Kapuja

Élet kapuja

Hajnalodás Kapuja (az újjászületésével találkozhatott az, aki nagy veszedelemből szabadult, hogy ez pontosan mit jelent, nem tudni)

Fénylő Jósjelek Kapuja

Feloldozás Kapuja (bűnök egész sorából)

Imádás Kapuja (ezen belépve imádkozott az istenhez a hívő)

Szenvedéstől Szabadulás Kapuja

Istár kapu

A Tiszta Víz Kapuja (Itt tiszta vízbe mártott tamariszkusz vesszőből hintették meg és varázslóigét mondtak az emberre a papok)

Dús Termés Kapuja

Teljesség Kapuja (ezen át belépve Isten elé járult. Érdekes, hogy itt nem imádkoztak, sokkal inkább a csend birodalma volt ez a szentély).

A "Végső Kapukon Túl" az emberi életen túli területet, az Öröklétet, Isten Birodalmát jelentette.

A templomok központi helyén mindig megtalálható volt egy dolerit kő, a szent kövük (baitülosz). Vizet inni hajoltak föléje, illetve szertartások is zajlottak körülötte. A dolerit kő Ninurta szent köve volt, a legtöbbre becsült kőfajta, ebből készítették szobraikat is.

Az épületek tájolásában különféleképpen jártak el. Van példa arra, hogy városok utcarendszerét, a széljárásnak megfelelően jelölték ki, a palotát oldalfalival az égtájak fel fordították. Legtöbbször azonban az épületek sarkait orientálták a pólusok felé.
Nem szokatlan a kör formájú városalaprajz.

A tetőkre földet hordtak a tűz és a forróság ellen.
Az épületeket vörös, fehér és fekete színekkel tagolták. A magasra emelt talapzatok súlyos, masszív tájhatást adtak. A házak falait és a várost körülkerítő falakat is rendkívül vastagra szabták, egyrészt a hőség és a tűzvész, másrészt egy esetleges ostrom ellen. A vörös-fekete-fehér színegyüttes preferált volt a sumér kultúrában. Még cserépedényeiket is így festették.

A téglafalakat az ősidőktől kezdve burkolták. A vert falból, napon szárított téglából készült falak felületét kezdetben kúp alakú mészkőből készült "szegekkel" borították be, ezzel a módszerrel védték is a falat, de szellőzését is biztosították. A mészkőszegek helyett később terrakottaszegeket alkalmaztak, melyek fejlemezkéje négyzet-, kör-, rombusz-, rozettaformára alakították és színes mázzal vonták be. Rendkívül aprólékos munkát igényelt a kivitelezésük és diszítőelemként való felhasználásuk.

Mindezek a nyilvánvaló, szemetszúró sumér építészeti sajátosságok is azt igazolják, hogy a sumérok hegyes vidékről érkeztek a mezopotámiai alföldre, úgy ahogy mítoszaikban emlékeznek. Ugyanakkor ott van a királylista, nem feledkezhetünk meg a vízözön előtti kor királyairól, és városaikról.

A mai magyarázatok az ősi idők jellemzőire, szimbólumaira, eposzaikra, mítoszaikra, világnézetükre hihetetlenül elvont, bonyolult, itt-ott homályos magyarázattal szolgálnak, ami ha igaz, akkor egyúttal azt is jelenti, hogy a jelenkor emberi gondolkodása nem fejlődés, hanem folyamatos lepusztulása eredménye. És hiába az űrkutatás, a felsőbb matematika, a kvantumfizika, a műszaki-technológia, a tudástól ami valaha az emberiség birtokába volt egyre távolodnak, a lényegit tekintve a teljes felejtés és menekülés állapotába van. Vagy ha ez nem tetszik, el kell fogadni, hogy minden információ amit az ősök az emberiségre hagytak, irásos és nem írásos emlék, szó szerint igaz, tisztességesen átadott története az emberiségnek.

http://ninahakuddu.atw.hu