A lovaskultúrájú népek számára a ló szimbolikája az ellentétekből megvalósíható harmónia értékrendjét tükrözte.

A ló jelképezte egyrészt a napot, a fényt, az égi világ értékeit, az égi világgal való kapcsolatkialakítás lehetőségeit, a Nap és az égi világ életet adó energiáját, az isteni áldást, a győztes csatákat, a diadalmas hadjáratokat (fehér ló), másrészt a földalatti világot, a pokol világát, a halált, az éjszakát, a holdhideg fényét, a vesztes csatákat, a túlvilági negatív erők fekete, baljós energiáját (fekete ló), de ugyanakkor harmónia jelentésében az újjászületést biztosító transzcendens erőket, a táltos képességet, az életen és a halálon túlmutató örök élet reményét, a repülés, az átváltozás képességét (táltos ló) is.

A ló szimbolikai értékei a lehető legtökéletesebben tükrözték az élet, a halál, az újjászületés körforgásának folyamata mellett a lovaskultúrák legfontosabb értékeinek azonosító jelét, népük és kultúrájuk azonosító jelképét. A ló széles körű tiszteletére és megbecsülésére mutat az a feltevés, amely szerint az Ujgur-kutatók a lovat jelentő at hun-török szóból vezetik le az apát jelentő ata ujgur-török szót. A magyar atya szó valószínűsíthetően szintén ide sorolható, mert eredete az ősi ata szóra vezethető vissza. "A fehér ló fia" magyar népmese, legenda a lótól való származás mágikus presztizsének jelképes nyelvezetére épül, és kifejezi a lóős (at), atya (ata) jelentésének misztériumát.

A táltos ló jelképe erősen a táltosok révülési szertartásaihoz kötődött. A közép-ázsiai lovaskultúrák hagyományai szerint a táltos a révülése során az égi és a földalatti világban szellemlovon közlekedett, amely Er Tüstök legendájához hasonlóan a táltosképességű segédszellemet jelképezte. A dionüszoszi legendákban a transzba esett emberek állapotát úgy tekintették, hogy "meglovagolták őket az Istenek és a szellemek".

A ló tehát a beavatottságot, a révülési képességet, a transz állapotát jelképezte az ókor embere számára, amely végül is kialakította a táltos ló jelképrendszerét. Az ókori Kína a ló transzcendens szimbolikai értékrendjének az ismeretét a lovaskultúráktól vette át. Az újonnan beavatott embereket, "fiatal lovaknak", míg a beavatást végzőket, a nagy tudású beavatókat "lókereskedőknek" nevezték. A beavatási szertartást a "lovak kiszabadításának" hívták, jelképezve, hogy a beavatott szellem áttörte a földi gondolkodás kereteit, szabadabbá vált, és kapcsolatba került a transzcendens erőkkel. A lovaskultúrákban a lóáldozat a legmagasabb szintű kapcsolatteremtés lehetőségét jelképezte az égi világgal. A fejedelem és a főtáltos csak a lóáldozatot tartotta méltónak az Istennel való kapcsolatteremtés biztosítására.

A lovaskultúrák azonosító jegye, a ló a történelem során az emberiség szimbolikus gondolkodásának egyik legmeghatározóbb és legerősebb archetípusává vált. Harmónia jelentésében magába foglalta az égi világot, a fényt, az életet, a nappalt (a Rig Védában és a görög mitológiában lovak húzzák a Nap szerekerét), a földalatti világot, a sötétséget, az éjszakát (lovak húzzák a Hold szekerét), a halált, de az újjászületést és a halál utáni életet is.

A lovaskultúrák vallása

A lovaskultúrák vallása három meghatározó értékrendre épült:
- az istenfogalomra,
- a világfa jelképrendszerére és
- a táltos kapcsolatteremtő képességeire.

Istenfogalom

A lovaskultúrák az égbolt misztikus jelentéséhez kötötték az istenfogalmukat, és nem követték az ókori egyiptomiak, indiaiak, kínaiak, görögök példáját az Isten emberi tulajdonságokkal való megszemélyesítésében. Az istenfogalom tudatalatti, szimbolikus megjelenítését talán a legszebben egy ősrégi táltosének fejezi ki:

"Kerek az Ég Sátra
Ráborul a tájra
Nagy Kékség
Végtelenség
Istenség."

A közép-ázsiai lovaskultúrák jelképes értékrendszerében az "Ég Sárában" maga az Ég Ura lakott, amelyben helyet foglalt a jobb oldalán a Nap, a bal oldalán a Hold.

Az égbolt gazdag jelképes értékeihez kötődő istenfogalom az egyisten-hitet is meghatározta. Az egyisten-hit természetesen nem zárta ki az Isten mellett a legfontosabb szellemi lények tiszteletét. A lovaskultúrák népei számára természetes volt, hogy csak egy Isten van, és nem alkottak olyan élesen meghatározott dogmát az egyisten-hitről, mint tette azt a judaizmus, de vallásos felfogásuk erősen az egyisten-hithez kapcsolódótt: "egy égbolt van, tehát egy Isten van." Az égbolthoz kötődő istenfogalom az égbolt változásainak dialektikájában az Isten három megnyilvánulási formáját határozta meg:

- a világosságot jelentő nappali megnyilvánulás,
- a sötétséget jelentő éjszakai megnyilvánulás és
- az újjászületést jelentő hajnali és alkonyati megnyilvánulás, amelyek végül is a harmónia elve szerint az istenfogalom tökéletes egységét fejezte ki (egy Iten három megnyilvánulási formában).

Világfa

Az égbolthoz kötődő istenfogalom a lovaskultúrájú népek legfontosabb szimbolikai és vallási értéke, amely a világmindenség rendező elvét jelentette a számukra, a világfa jelképes értékrendje volt. A lovaskultúrák a világmindenséget három részre osztották fel: égi, földi és földalatti világ, amelyeket a világfa jelképrendszere kötött össze. A világfa csúcsa felnyúlt az Istenhez, az Ég Urához, a jobb oldali legfelső ágán helyezkedett el a Nap birodalma, a baloldalin a Hold birodalma. A világfa kilenc jobboldali és kilenc baloldali ágán kilenc-kilenc birodalom terült el, és a földalatti világ kilenc-kilenc tükörképes gyökérágán a földalati birodalmak helyezkedtek el.

Táltos

A lovaskultúrák vallási értékrendjét kifejező harmadik legfontosabb tényező a táltos személyiségéhez kötődött. A táltosok különleges révülései képességeikkel képesek voltak kapcsolatokat kialakítani a transzcendens erőkkel. Nagyon fontos szerepet játszottak a közösség testi és lelki jólétének biztosításában. Tevékenységük egyesítette a papi, orvosi, lélekgyógyászati, szertartásvezető, bírói és jós szerepeket."

(Cey-Bert Róbet Gyula: A magyar ősvallás c. könyvéből)