Tartalomjegyzék

Bevezető
Történeti bevezető
A Nagykunság kutatása

I. Nyelvemlékek és folklór vonatkozásaik
1. A Nagykunság földrajzi nevei és a hozzájuk kapcsolódó
epikus költészet
2. Személy- és ragadványnevek
Szórványemlékek
3. Gyermekfolklór
4. Proverbiumok - szólásokban ránk maradt emlékek
Káromkodások

II. Néphit
A sámánhit emléke a Kunság néphitében

III. Népszokások
A lakodalmas szokáskör
Temetkezési szokások

IV. Tárgyi kultúránk keleti vonatkozásai

V. Táplálkozás

VI. A kunsági viselet néhány sajátossága

VII. Díszítőművészet

Rövidítések
Összegzés (Angol nyelvű összefoglaló)
Irodalomjegyzék

Bevezető

Az etnikai jellegű adatok gyűjtése, tudományos kutatása és feldolgozása a modern nemzetek kialakulásáig - általában a XVIII. század végéig - messze alul marad az államigazgatás miatt fontosabbnak vélt egyéb népességi mutatók (kor, nem, vallási hovatartozás) kutatása mellett. A XIX. század közepén is még csak a viszonylag egyszerű népszámlálások nyelvi etnikai adatait kartografikusan is megjelenítő néprajzi térképek szerkesztésében nyilvánul meg, és ezzel ki is merül az érdeklődés. Az európai nemzetiségek függetlenségi mozgalmai egyre inkább felkeltették a statisztikusok, történészek, nyelvészek, kartográfusok és geográfusok érdeklődését az etnikai problémák iránt. Kibontakozott egy új tudományterület, az emberföldrajz, amelynek elméleti alapvetését

F. Ratzel (1844-1904) alkotta meg.(Kocsis K. 1997. 2-7.) Az etnikai kérdésekkel foglalkozó kutatás az I. világháborút lezáró békeszerződéseket megelőzően élénkült meg elsősorban Közép-és Délkelet- Európa népeihez kapcsolódva. Hazánkban a századforduló idején, az etnikai kérdések földrajzi vonatkozásaival foglalkozó kutatóit elsősorban a magyarság súlyának, arányának változása, sorsa, és általában az etnikai térfolyamatok foglalkoztatták. 1902-ben jelent meg Balogh P. "A népfajok Magyarországon" című munkája, amely elsőként tett kísérletet a Kárpát-medence etnikai struktúrája, a nyelvhatárok tér-és időbeli elhelyezkedésének illetve a földrajzi környezettel való kapcsolatának bemutatására.

Az I. világháborút lezáró békeszerződések előkészítésének idején különösen nagy hangsúlyt kapott az etnikai térképek szerkesztése, abban a reményben, hogy számunkra kedvezően fogják befolyásolni a határok alakulását. Közülük kitűnik a Kogutowicz-féle (1918.) és a gróf Teleki Pál szerkesztette térkép. A politikai célokat szolgáló etnikai -földrajzi kutatások mellett természetesen más tudományterületek kutatása is haladt. Elkezdődött a régiók nyelvi-, történeti-, néprajzi kutatása, amelynek a Jászkunságot illetően egyik állomása az 1939-ben Budapesten szervezett I. Jászkun konferencia volt.

A hazai etnikai kutatás a második világháborút követően az 1960-as évekig szinte mozdulatlan maradt, aminek oka a politikai berendezkedés által előírt titkos adatkezelés volt. Elmozdulás az 1970-es években az etnográfia területén történt: nagy jelentőségű a Kósa László - Filep Antal tollából megjelent "A magyar nép táji-történeti tagolódása" című munka (1975) amely a nevezetes tájegységek - közöttük a Kunság- és a jellegzetes néprajzi csoportok - így pl. a kunok kialakulását, történetét és néprajzi jelentőségét mutatja be.

A Jászság és a Kunság tekintetében a társadalomnéprajzi kutatások, és természetesen a történettudomány, régészet, nyelvészet eredményei alapján rajzolható meg az a kép, amely a régió sajátos népi kultúráját jellemzi. Az etnicitás kérdése a Jászság illetve a Kunság esetében természetesen másként fogalmazódik meg. Értelmezése napjainkban némiképp megváltozott: "Egyrészt azt a módot jelenti, ahogyan az egyének személyes identitásukat kifejezik, másrészt pedig a társadalmi rétegződés azon típusát tükrözi, mely a tényleges vagy vélt közös származáson, kulturális jellemzőkön alapuló csoportképződésből ered."(Kocsis K. 1997. 8.).

A dolgozatom azt boncolgatja, miként jelentkezik az etnicitás kulturális jellemzőkön alapuló tétele a kunsági népi kultúra esetében, illetőleg, melyek azok az etnikus gyökerű kulturális elemek, amelyek a térség sajátos történeti tudatát táplálják, népi kultúráját színezik. Az utolsóként érkező keleti népcsoport miként integrálódott a magyar kultúrába úgy, hogy származástudatát szinte máig megőrizte.

Munkám során a jászok kultúráját hasonló aspektusból vizsgáló Szabó László 1979-ben megjelent Jász etnikai csoport (A jász etnikum és a jászsági műveltségi egység néprajza) című művének felvetései inspiráltak. Azonban a kunsági kultúrához más szemszögből közelítek, hiszen az elmúlt húsz évben megszülettek Örsi Julianna társadalomnéprajzi, Mándoky Kongur István nyelvészeti, Selmeczi László régészeti és Bellon Tibor a földművelés és állattartó gazdálkodás kutatását összegző eredményei, amelyek a nyitott kérdések egy részét megválaszolták. Dolgozatomban a szellemi néprajz és a tárgyi kultúra némely területén meglévő sajátosságokat elemzem az összehasonlító néprajz módszerével, a törökségi kultúrában meglévő analógiákkal vetem össze azokat. Mivel ide születtem, életem nagy részét itt töltöttem, belülről látom, megélem a kunsági kultúrát.

Az elmúlt tizenöt évem pedig a törökségi kultúra irodalmának megismerésével és terepen való gyűjtéssel telt. Megkísérlem összefoglalni a szellemi kultúrában azokat az elemeket, melyek erősebb kötődést mutatnak a récens keleti kultúrával, s amiket etnikus gyökerűnek vélek. Elsősorban szülőföldem, a Nagykunság adataival dolgozom, csak néhol tekintek ki a Kiskunságra.

Történeti bevezető

A kunokról szóló írások kiemelik a harcos természetet, a nomád életforma teremtette szilaj szellemet, aminek nyomát a kunságiak sajátos tudatában még ma is fellelhetjük. Kik voltak és honnan jöttek ezek, a történelmüket átverekedő török műveltségű népek, akiknek különféle elnevezéséről, úgy, mint koman, kuman, kun, szári, kipcsak nevekről a bizánci források is megemlékeznek?

A IX-X. században az Altajtól Nyugatra, az Isim és a Tobol folyó vidékén éltek a kipcsak törzsek, tőlük keletre a Balhas-tótól északra pedig a velük rokon kimekek akikkel törzsszövetségre léptek, majd immár együttes erővel a Szir-darja felé húzódtak. Vándorlásukat a X. századi, Észak-Kína térségéből kiinduló mongol nyelvű kitajok támadása indította el. (Vásáry I. 1993. 158.) A kipcsak törzsszövetséghez tartozó töredékeket a korabeli írásos források alapján nem lehet egyértelműen azonosítani, így a kutatók nem állítják teljes bizonysággal, hogy a forrásokban qun néven említett nép azonos a magyarországi kunok őseivel.

Szkeptikusan vélekedik erről Berta Árpád ( Berta Á.1996.11-22), az azonban tény, hogy a mai Kazakisztán területén lévő Hétfolyó vidékére Belső-Ázsiából újabb török törzsek érkeztek a XI. század elején, s a kipcsak törzsekkel egyesülve, törzsszövetségük 1030-1050 között a Volgáig terjedt, majd ettől nyugatra húzódott (Ahinzsanov Sz.M.1995.154-184.). Nomád nagyállattartó életmódjukból következően a folyóvölgyek mentén volt a szállásterületük. Cumania, - a Kun Birodalom - sorsát az 1223-as Kalka-menti ütközet pecsételte meg. A mongol seregek súlyos csapást mértek az egyesült orosz-kun seregre, majd a következő hadjáratukban 1238-ban ismét a kunok ellen fordultak. A kunok fejedelmének, Kötöny-kánnak más választása nem lévén - Nyugat felé kellett menekülnie, s maradék népének bebocsáttatást kérni a magyar királytól. Azonban nem ekkor kerültek először kapcsolatba a kunok és a magyarok: 1091-ben a bizánciak oldalán a besenyők ellen hatalmas sereg jelent meg a Balkánon.

A kunok Kapolcs vezetésével a könnyű zsákmány reményében betörtek Magyarországra. Leírják a krónikák, miként rabolták végig Erdélyt, Bihart, és a Tisza-vidéket. (Györffy Gy. 1988. 142.) Szent László a Temes folyónál visszaverte támadásukat. Ezt követően a kunok zsákmányoló hadjáratai elkerülték Magyarországot. Lászlónak a kunokkal vívott csatáiról szólnak a Bihar-és Erdély-szerte ismert történeti mondák és a Szent László - legendát ábrázoló XV. századi falfestmények.

A kunok történeti megítélése egészen más volt a XIII. században. Kötöny kán vert sereggel, maradék néppel érkezett a Radnai-hágóhoz, ahol az előzetes követegyeztetések értelmében - beléphetett Magyarországra 1239. húsvétján.. Rogerius váradi kanonok, a tatárjárás krónikása is megemlékezett arról, hogy miként fogadta IV. Béla a kunokat: "A király pedig csodálatos pompával, országának egészen a határáig elébe ment és rendkívüli kitüntetésben és annyi megtiszteltetésben részesítette embereit, hogy az ország lakosai emlékezetet meghaladó idő óta ilyent sem nem tettek, sem nem láttak. Végül, mivelhogy a nagy sokaság miatt azon a helyen nem tartózkodhattak kényelmesen, mert ez a nép kemény és vad volt, és nem ismerte az alárendeltséget - nehogy megsértsék a magyarokat, vagy ők szenvedjenek sérelmeket ezektől, kijelölte melléjük egyik főemberét, hogy vezesse be őket egészen az ország közepibe"(Pálóczi H.A.1996.22-23.).

A kunok már korábban megismerkedtek a keresztény hittel, hiszen már az 1200-as években felkeresték őket a hittérítő domonkos rendi szerzetesek. 1229-ben a Szeret vidékén megalakult a kun püspökség. Igaz, mint utóbb bebizonyosodott kelletlen kereszténység amit ez a szilaj természettel megáldott nép magára vett, de a megmaradás ösztöne erősebb volt. (Györffy Gy. 1988. 149.)

Köten kán népével ezen túl a magyar király seregét erősítette. Befogadásukkal azonban IV. Béla magára vonta a mongolok haragját és a kunok ittléte is ürügy volt arra, hogy Magyarországra támadjanak. A magyar vezető réteg sem nézte jó szemmel, hogy királyuk a kunokat vendégnépnek kijáró kedvezményekben részesítette, ráadásul mindennaposan voltak a magyar lakosság és a kunok közötti összetűzések, mert utóbbiak irdatlan csordái nagy károkat okoztak a vetésekben. A nép teljesen ellenük fordult, s amikor a tatárok betörtek, Kötönyt és családját lemészárolták. A tatárok ellen fegyverbe szólított kunok dúlva-fúlva kivonultak az országból a Balkán felé. Épp akkor hagyták el az országot, amikor azt a tatár-veszedelem elérte.

A második betelepedésük a tatárjárást követően 1246 körül történt. A kunokkal kötött új szövetséget a korabeli szokásokhoz híven IV. Béla házasságkötéssel pecsételte meg: fiát, a trónörökös V. Istvánt a kun fejedelem lányával, Erzsébettel házasította össze.

A keleti taktikával harcoló kunok jelentős erőt képviseltek a királyi hadseregben, katonai feladataik miatt szerepük egyre nőtt a XII. századi politikai életben. IV. László (1272-1290), akit Kun Lászlónak is hívtak, mert gyakran volt a kunok között, átvette azok szokásait - a feudális urak ellen vívott harcában szívesen támaszkodott rájuk.(Györffy Gy. 1990. 274-304.)

1279-ben megalkották az I-II. kun törvényt, oklevélbe foglalták a kunokra vonatkozó rendelkezéseket. A törvény szabályozta a birtokjogi kérdéseket, a bíráskodást, megállapította a kunok településhelyeit. Kimondták, hogy a kunok a magyar nemesekhez hasonló jogokat élveznek, de kötelesek a királlyal hadba vonulni.

Cserében felhagynak pogány szokásaikkal, a keresztény erkölcsök szerint élnek. IV. László 1279. augusztus 9-én kiadott privilégiumleveléből: "(...) azon helyeken vagy földeken, melyeken eredetileg mindegyik nemzetséget sátraikkal együtt a Mi nagyatyánk, Magyarország híres emlékezetű dicsősséges királya: Béla király Úr telepített, ott telepedjenek le most is és az előre bocsátott módon ott székeljenek, éppen úgy, mint királyságunk nemesei, átengedvén és adományozván nekik királynéi udvarnokaink földjeit és magvok szakadt hűbéreseink és nemes embereink más oly földjeit -, minden tartozékaikkal és hasznaikkal, tudniillik, erdeikkel, kaszállóikkal, halászataikkal- melyeket szállásuk körülzár és melyek adományozhatásunkhoz jog szerint tartozóknak elismertetnek. (...)

Ezen felül nekik adjuk és adományozzuk a nemesek és várjobbágyok oly üres földjeit, melyek a tatárok ideje óta el vannak hagyatva és gyümölcsöző hasznokban, úgymint jövedelmező halászatok és erdők nélkül szűkölködnek, még pedig úgy, hogy e nemeseknek és várjobbágyoknak az ilyen üres földjeikért a méltányos árt megfizetjük vagy hasonértékű cserével kiegyenlítjük, mindezeket a kunok azon urai és nemesei bármely nemzetségből maguk között , annak módja és helyzete és minősége szerint osszák föl maguk...". (Zsoldos M. 2000. 19) IV. László privilégiumlevele a kunok kiváltságait és közjogi helyzetét állapította meg. Voltaképpen ez a szabályozás 1848-ig érvényes volt. Az adományozott jogok biztosították a kunok szabadparaszti jogállását.

A tatárjárást követően IV. Béla az 1279. évi oklevelében a kunok szállásterületeit a Duna-Tisza között, a Maros és Körös, valamint a Temes és Maros folyók vidékén jelölte ki. A kun betelepülőkre nevében is utaló Kiskunság és Nagykunság, valamint attól délre a Körösöktől a Temes vidékéig hatalmas szállásterületük volt, amelyek belső felosztásába a király nem szólt bele. Közvetlenül a nádor fennhatósága alá tartoztak, autonómiát élveztek, peres ügyeiket is egymás között intézték. (Itt jegyzem meg, hogy a Kis-és Nagykunság, mint földrajzi név a török hódoltság után alakul így, nem nagyobb, vagy kisebb földterületet jelent, hanem az újratelepült népesség számára utal.)

A magyar rendi társadalom kialakulása a kunok társadalmát is érintette oly módon, hogy felbomlottak a nemzetségi viszonyok. A közigazgatási és bíráskodási jogot a székek örökölték meg, amelyek a magyar vármegyerendszertől független közigazgatási egységek voltak, élükön a kapitányokkal. A Nagykunságot megülő Olas nemzetség szállásterületének igazgatását Kolbáz-szék (1440) a kiskunsági területeket Kecskemét-szék, Kara-szék, Mizse-szék, Halas-szék, a Csanád megyei Kór nemzetség szállásterületének igazgatását Szentelt-szék látta el (Pálóczi Horváth A. 1996. 27.).

A kunok megtelepedése a XV-XVI. századra befejeződött. Az életmódváltással az asszimilálódásuk is elkezdődött. Nyelvüket, műveltségüket lassan felcserélték, az egykori kun kultúrának csupán néhány eleme maradt ránk. Azonban ezek igen markánsan megmutatkoznak, sajátos színezetet adnak a Kunság antropológiai képének és népi kultúrájának.

A kunok életmódváltásával lassan kultúrájuk is átalakult. Jóllehet megtelepedésük a XV. század végére befejeződött, ám a megtelepedés nem azt jelentette, hogy a korábbi életmód teljes mértékben megváltozott. Alkalmazkodtak a körülményekhez. A legelőket a települések egymás között felosztották, határaikat nyilvántartották. A XIV-XV. századi oklevelek segítségével rekonstruálható a kun településhálózat sűrűsége, de a régészeti terepbejárások is igazolták, hogy a Nagykunság területén átlagosan 30 négyzetkilométer tartozott egy-egy szálláshoz.

Ez azt jelentette, hogy viszonylag sűrűn voltak a települések, ami a klasszikus értelemben vett nomád állattartást nem tette lehetővé, annak egy sajátos formáját alakította ki, de emellett a lakosság földműveléssel és kézműiparral is foglalkozott. A nomád pásztorkodás emlékeként, mivel erre az ökológiai körülmények is alkalmasak voltak, bár korlátok között, de tovább élt a szilaj állattartás. A ridegtartásra kiválóan alkalmas volt a magyar szürke marha, ami csupán nevében magyar. Hosszú ideig tartotta magát az a téves nézet, miszerint a magyar szürke marha a honfoglaló magyarokkal került hozzánk.

Valójában a kunok hozták magukkal, ezt tanúsítják a régészeti leletekkel előkerült állatcsontok vizsgálatai. Korábban nem fordult elő ilyen csont, írásos emléke is csak 1453-ból való, az esztergomi vámlajstrom említi először (Paládi-Kovács A.1993. 88.). A szilaj gulya mellett a szilaj ménesek, rackanyájak adták a megélhetés alapját addig, amíg a Tisza szabályozásával vérét vették a rétnek, s a rendszeres tiszai áradások megszűnésével az ökológiai tényezők olyannyira megváltoztak, hogy az állattartás rendszerében is változás történt. A rideg állattartás a pusztára, a Hortobágyra korlátozódott.

A magyarság nagy történelmi sorsfordulói a Kunság népének életén is nyomot hagytak. A török hadjáratoknak a földvárak nemigen tudtak ellenállni, így szinte akadály nélkül lett a vidék is a Török Birodalom, a Szolnoki Szandzsák része, amelyben a török katonai-feudális szabályokhoz alakították az életet. A már korábban elkezdődött pusztásodás tovább folytatódott, a falvak nagy része elnéptelenedett. Egy 1618-ban kiadott nádori oltalomlevél 22 elpusztult nagykunsági települést jelöl meg, bár némelyikbe utóbb újra visszahúzódott a lakosság.

A hódoltság idején elnéptelenedett nagykunsági kun falvak: Kunkápolnás, Ködszállás, Fábiánka, Magyarszállás, Asszonyszállás, Kolbaz, Bócsa, Orgondaszentmiklós, Hegyesbor, Turgony, Marjalaka, Kaba, Kuncsorba, Móric, Póhamara. Az 1699-ben végzett kamarai összeírás a 98 karcagi és 30 kunmadarasi gazdán kívül a Nagykunságon egy teremtett lelket sem talált. Az összeírásból az is világosan kitűnik, hogy bár a falvak többsége elpusztult, a megmaradt helyeken lakók származástudata eleven, így találtak gyarmati, ványai, kabai, ecsedi, nádudvari eredetűeket, s Karcagon élt ekkor már az elpusztult kun falvak, Asszonyszállás 13, Bócsa 18, Orgondaszentmiklós 43, Ködszállás 24 összeírt gazdája is.

A kamarai összeírás nem is titkolt szándéka az volt, hogy a gyéren lakott vagy lakatlanná nyilvánított területeken túladjanak, ami 1702-ben meg is történt, amikor is a Jászkunság a Német Lovagrend birtokába került. A Rákóczi-szabadságharc idején a maradék lakosság a fejedelem rakamazi birtokára költözött, majd a szabadságharc után újra megülte a Kunságot.

A visszatelepülés után alakult ki a Kis-és Nagykunság tájegységi elnevezése. Antropológiai vonatkozásban semmi különbség a Kiskunság és a Nagykunság lakói, a kiskunok, nagykunok között, csupán arról van szó, hogy a Nagykunság népessége nagyobb lett a visszatelepülést követően. Amint a lakosság helyzete konszolidálódott, megindult a harc az ősi jogok visszaszerzésére. A Kunság népe mindig kiváltságos helyzetben volt, amolyan kollektív nemességet élvezett, de ez csak addig jelentett védelmet és kiváltságot, amíg a Kunság területét el nem hagyta. Ezért is igyekezett mindenki visszatérni ősei földjére, és természetesen más betelepülők számára is vonzó lett a vidék.

Erősen keveredett ugyan a lakosság, de okunk van feltételezni azt, hogy a kunok maradékai visszatértek és újra gyökeret vertek. A visszatelepülés után Karcagon 136 család él, (Örsi J. 1978. 204.), de mivel az első református anyakönyvek névanyagát és a XVIII. századi protokollumokban jegyzett neveket, ragadványneveket alapos nyelvészeti szempontok szerint nem vizsgálták, nem tudjuk pontosan, mennyire volt kontinuus a lakosság. Az azonban tény, hogy az ősi jogok visszaszerzésére irányuló törekvések egyesítették a belső erőket. Örsi Julianna a XVIII. századi házassági kapcsolatokat vizsgálva nagyon lényeges megállapítást tett: azt, hogy Karcag, Kunmadaras, Kisújszállás, Kunhegyes és Túrkeve között erősebb a házassági kapcsolat, mint más területekkel. (Örsi J. 1978. 204.) Standard adatok vannak ugyan a környező településekkel is, de jellemzőnek azt tekinthetjük, hogy az endogám, tehát a csoporton belüli házasság százalékos mutatói 90 % körül mozognak. Hiba lenne azt gondolni, hogy ez elsősorban vallási endogámia.

Az is persze, de nyilvánvaló, hogy más szempontok is közrejátszottak. Ez adja a magyarázatot a közösségi tudat kialakulására, hiszen magukat megkülönböztetve, egyéb terület lakóit kirekesztve - beleértve az erővel idetelepített katolikus lakosságot is -, létrejön a Kunság meglehetősen zárt társadalma. Mária Terézia Habsburg császárnő 1745.május 6-án kelt oklevelében -pénzbeli megváltás fejében - visszaadta a Kunság kiváltságait. A megváltakozás -redemptió- birtokjogi következménye az lett, hogy erősen megosztotta a helyi társadalmat. A redemptió során ki-ki anyagi erejéhez mérten vásárolt földet, a redemptusok neveit a városok Liber Fundi-ja, (Földkönyve) tartalmazza. Hosszú ideig, talán a XX. század közepéig is a társadalmi rangot az jelentette, hogy a család elődei részt vettek-e a redemptióban vagy sem, ez pedig szinte egyet jelent azzal, hogy a család kunsági volt-e akkortájt, vagy sem. (Örsi J. 1978. 213.)

Ebben a zárt közösségben a személyes identitás, a közös származástudat a hagyományokból is táplálkozik, s a jövevényeknek (gyütt-menteknek) kénytelen-kelletlen alkalmazkodni kellett ehhez a helyzethez. (Örsi J. 1996. 43-55.). Minden nagykun város redemptusának birtoka arányában kellett viselni a kötelezettségeket is. A földbirtokhoz nem jutottak - az irredemptusok- alkották a másik pólust, e megosztott társadalomban. Kialakult a Hatkunság, Karcag, Kunmadaras, Kunhegyes, Kisújszállás, Túrkeve, Kunszentmárton (az utóbbit jászok népesítették be) nagyhatárú mezővárosi szervezete, amelyek rendezett tanácsa gondoskodott arról, hogy a térség meginduljon a könnyűnek éppen nem mondható parasztpolgári fejlődés útján (Örsi J. 1998: 187.).

A Kunság kutatói, történészek, néprajzosok, nyelvészek között hosszú ideje vita tárgya az a sajátos történeti tudat, amely a ma is elevenen él. Kuntudat, vagy redemptus tudat, mélyen gyökerező hagyomány, vagy teremtett hagyomány az, ami a kunsági kultúrát jellemzi. Véleményem szerint a kuntudat és redemptustudat az ismert történelmi körülmények között nem egymásnak ellentmondó fogalmak. A kunsági embernek tartása van, nem is akármilyen! Nyakas, elszánt emberek élnek itt, akik a szíken is talpon maradtak, s minden nagy sorsfordulónál megmutatkozott, hogy a szívük is ott van, ahol a kenyerüket szelik. Szolnok megye Néprajzi Atlasza felmérései során (121. kérdéscsoport) a kutatók megvizsgáltak több települést. A felmérés tanulsága az, hogy a csoporttudat létezik és általában a közigazgatási határokból indul ki.

E szerint a Kunságban kunok laknak, a Jászságban jászok a többi, akik nem kunok és nem jászok falusiak, jobbágyok, uraságiak. A kuntudat a városok helyi értelmiségi rétegének köszönhetően is fennmaradt. Időről-időre jelentek meg olyan írások, amelyek sugallták az etnikai csoporttudat létét. Így a nyakas, kálomista, a konok jelzők egyenértékűek voltak a kun identitással. Maguk között az a mondás járja, hogy "a kunok a legkiválóbb magyarok". Azonban amikor a másságot, a különállást, de befelé az összetartozást kellett megmutatni, a saját kultúrából merítettek.

Ekkor bomlott ki teljes pompájában az, amit ma kunsági díszítőművészetnek nevezünk, nyelvemlékeinkben bizonyos szavak máig élnek, a sajátos viselet, a pásztorélet néhány kelléke úgyszintén, és a rítus megtartó erejénél fogva az emberélet fordulóihoz fűződő szokásokban maradtak meg a kun műveltség reliktumai. Bár közel nyolcszáz év telt el azóta, hogy a kunok megtelepedtek, ezek a kulturális elemek markánsan kirajzolódnak különös színt adva a magyar népi kultúrának, amint azt az elmúlt évtizedek történeti-néprajzi vizsgálatai körvonalaiban tisztázták.

forrás